"Adja meg néktek az ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Lelke által a belső emberben."
Efézus 3,16


A belső ember

A belső ember bennünk születik:
az Ige által szüli meg a Lélek,
lényében Krisztus vonásai élnek,
és tettekké lesz általa a hit.

ATYÁNK, ISTENÜNK!
Köszönjük, hogy újjászültél minket élő reménységre JÉZUS KRISZTUSNAK a halálból való feltámadása által. Kérünk, tápláld, erősítsd belső emberünket a SZENTLÉLEK által, hogy a megkörnyékező bűnt visszautasítva a MEGVÁLTÓ vonásait tükrözhessük. Tedd hitelessé bizonyságtételünket az emberek előtt, hisz ők is és az egész teremtett világ sóvárogva várja fiaidnak megjelenését!
Ámen.

Csodálkozz!

Írta: Benedek Csilla


Fültanúja voltam egy beszélgetésnek, ami az egyik fél kijelentésével végződött: Én már semmin se csodálkozom. A legtöbb ember ugyanis terhekkel a vállán, megszürkült élettel, földi dolgokra meredő tekintettel éli – sokszor csak vonszolja – életét, s ez a szürkeség megfosztja őt a csodák felismerésétől.

Pedig telve van a földi lét Isten csodáival, így az egyén életét is körülveszi ezek sokasága. Már az élet is nagy csoda, amit tetéz, ha valaki ép és egészséges. Bár ennek nem lehetünk mindig észlelői, de Istennek veszedelemtől megőrző, abból kimentő, lélegzetet elállító akciói, az imádságra (vagy anélkül) érkező megoldásai is ámulatra késztethetnének bennünket.

És akkor még nem is beszéltünk a legnagyobb csodáról, Isten egyszülött fiáról, Jézusról, aki eljött ebbe a látható világba, aki a bűn miatti kínhalált elvállalta helyettünk, akit ez a halál nem tudott fogságban tartani, mert Isten feltámasztotta, és most csodák sokaságával halmozza el azokat, akik élő hittel reménykednek segítségében.
„Keressétek az Urat és az ő erejét, keressétek arcát szüntelen! Emlékezzetek meg csodáiról, amelyeket cselekedett, jeleiről és szája ítéleteiről.” (Zsolt 105,5)

ÉPÍTSÜNK ATOMBUNKERT!

Mostanában azon gondolkodom, vajon eléggé felkészültünk-e azokra a nehéz eseményekre, amelyek következnek ránk. A kövér évek nyilvánvalóan mögöttünk vannak. Azt tanácsolom, építsünk magunknak „atombunkert"! Hová és hogyan?

– Telek: Atyánk szíve – az egyetlen biztonságos hely,

– cement: Isten iránti bizalmunk: "Atyám, nem értelek, de bízom benned!",

– homok és sóder: akaratunk átadása: "Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!",

– acélkeret: Isten ígéretei, amelyek a Bibliában sorakoznak,

– víz: könnyek, amelyeket saját bűneink, gyermekeink és népünk bűne miatt ejtünk (elegendő víz nélkül nem lesz tartós a beton!),

– munkaidő: a bibliaolvasás és az imádság ideje, ezenkívül az egész nap, valamint az álmatlan éjszakák.

(Forrás: Der schmale Weg 2011/3. szám – H. Risch)

„Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugszik az.” (Zsolt 91,1)

Hálaadás receptre

Írta: Előd Erika

Egy régi történet szerint a már sok éve hívő asszony depressziós panaszával kereste fel az orvost. Elmondta, hogy kedvetlenül ébred, egész nap nyomott hangulatban jár-kel, így végzi a napi rutin feladatokat.
– Doktor úr, tudna segíteni rajtam? Talán adhatna valamilyen hangulatjavító gyógyszert!
– Kedves asszonyom, egyelőre nem adok gyógyszert. Reggelenként gondolja végig, mi mindent kapott már Istentől, ezekért öt percig adjon hálát! Egy hónap múlva jöjjön vissza, és számoljon be, hatott-e a gyógymód! – rendelkezett kedvesen az orvos.
Letelt az egy hónap, visszament az asszony a rendelőbe, és már az ajtóban megszólalt:
– Doktor úr, kevés az öt perc. Kérem, írjon föl többet!

„Mindennap áldalak téged, és dicsérem nevedet örökkön-örökké! (Zsolt 145,2)

IDŐSEK OTTHONA

Belépek az idősek otthonának ebédlőjébe. Az ott lakók éppen vacsoráznak. Nagy a csend, senki sem beszélget, némán esznek. Köszönök és mondom, hogy valakinek a vacsoráját szeretném felvinni a szobájába. Néma csend. Az egyik idős hölgy rámutat egy tálcára, amelyen elkészítve várakozik az esti menü, azután suttogva rámutat a cukorra és citromlére, hogy ízesítsem meg vele a teát. Amikor kijövök az ebédlőből, további jó étvágyat kívánok, de válasz nincs…!
Elgondolkodom, mi ez a nagy némaság? Nincs már az idős embereknek semmi mondanivalójuk egymás számára? Nincsenek kikívánkozó gondolataik? Az öregség passzívitást is jelent és befelé fordulást? Mindegyikük kicsi világa egy zárt ország, és már senkit sem akarnak oda beengedni?
Sok kérdést vetett fel bennem az ottani tapasztalat. Úgy gondolnám, hogy egy idős ember tele van élményekkel, bölcs meglátásokkal, lelki üzenetekkel, és Isten gondoskodó szeretetének valóságával, és mivel őket itt naponta körülveszi az Isten Igéjének a légköre, milyen nagy lehetőséget kaptak arra, hogy felragyogjon a megkopott, töredező cserépedényben az igazi kincs, Jézus Krisztus személye, a Szentlélek által.
Benedek Csilla

"Áldott az a férfi…, akinek bizodalma az Úr; Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa… és nem fél, ha hőség következik, és levele zöld marad…" (Jer.17,8)

"Íme, leteszek Sionban egy kiválasztott drága sarokkövet, és aki hisz benne, nem szégyenül meg."

(1Péter 2,6)


Az USA Indiana nevű államában valaki repülőgépen utazott, és panaszkodott a mellette ülőnek: "Jaj, ezek a mai fiatalok, szörnyűek!" Amikor megérkezett, megvásárolta az aznapi újságot, és belelapozott. Az újság címlapján bőrfejű fiatalok fényképe díszelgett. - Hát igen, ezek a mai fiatalok - gondolta, aztán elolvasta a cikket. A cikk arról szólt, hogy az egyik iskolában, abban a bizonyos kisvárosban, ahol utálták a bőrfejűeket, egy tizenöt éves fiú agydaganatot kapott, és a kemoterápia következtében elhullt a haja. Teljesen kopasz lett. Rettenetes érzés lehet ez egy tizenöt évesnek.

A fiú osztálytársai azonban összefogtak, és engedélyt kérték a szüleiktől, hogy levághassák a hajukat kopaszra. Mindezt szolidaritásból, Brian, a beteg fiú iránti szolidaritásból tették. Tervüket meg is valósították. Az újságban lévő fényképen éppen nyírták őket. Jaj, ezek a mai fiatalok!
Aki hisz, meg nem szégyenül. Bárhány évesek legyünk, nem attól félünk-e, hogy megszégyenülünk? Hogy oldotta meg Isten a szégyenkezéstől való félelmet? Úgy, hogy egy követ helyezett le, amelyik becses. De kinek becses? Ugyan, a kutyának sem kell! Csak egyedül Istennek volt becses!
Ez a kő az emberektől megvetett volt. Krisztus kigúnyolható, megvethető. Le lehet köpni. Aki hisz benne, olyanban hisz, aki megszégyenül.
Tudod, mi áll a hited útjába? A hiúságod, az, hogy többnek képzeled magad, mint aki vagy. Elhitted-e már, hogy ő tökéletes szabadító, hogy az ő vére minden bűnödre elég? Ne erőlködj, bízd reá magad Krisztusra.
Ugyanennek a fejezetnek a 12. versében ez áll: "a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján." Mit mutat a gyakorlat? Azt, hogy nem nagyon jut eszébe a környezetünknek az Istent dicsérni, amikor Krisztust követjük. De Péter azt mondja, hogy majd a "meglátogatás napján". Amíg az Isten meg nem látogat, nem tudjuk őt dicsőíteni. Amíg kézbe nem vesz, meg nem szorongat egy kicsit, addig nem nyílik föl a szemünk. Miért csak akkor? Azért, hogy megtanuljuk a türelmet, a várakozást, hogy lemondjunk a hiúságunkról. Lehet, hogy gúnyolni fognak. De az Isten népe nem tehet annyit, mint a Brian osztálytársai, akik szolidarizáltak a barátjukkal, és nem törődtek azzal, hogy hogyan ítéli meg őket a világ? Nem vállalhatjuk a Krisztus gyalázatát így?
Kik nem szégyenülnek meg? Azok, akik nem szégyellik a miérettünk megszégyenítettet, a keresztfán kigúnyoltat.
(Horváth Levente)

Liberális cenzúra – vagy valami más?

Írta: Margit István

„Leveszi a gyerekek verésére buzdító könyvet a polcairól a Libri” – tette közé a hírt a közelmúltban egy közismerten liberális hátterű internetes portál. A rövid írás arról számolt be, hogy az egyik legnagyobb hazai könyvterjesztő nem hajlandó tovább árusítani az egyik keresztyén kiadó gondozásában megjelent – neves amerikai írónak és pszichológusnak – könyvét. Itt nem annyira a kiadó presztízsveszteségéről van szó – bár a bojkott a kiadó egyéb kiadványainak terjesztési mutatóit is jelentékenyen befolyásolja majd –, nem is egy keresztyén szakember munkásságát kérdőjelezi meg csupán. A cikk folytatásából gyorsan kiderül, hogy valójában két világszemlélet összeütközésének vagyunk szemtanúi.
A lavinát egy gyermek-pszichológusnő indította el, aki „miután ezt a könyvet meglátta, akkor döntött úgy, hogy sokáig titkolt történetével ki kell állnia a nyilvánosság elé”, azzal tudniillik, hogy gyermekkorában az apja őt rendszeresen verte. Amikor kezébe került a Fegyelmezz! Megéri című könyv, nagyon felháborodott. Különösen az keserítette el, hogy a szerző konkrét gyakorlati tanácsot ad ahhoz, hogy miként kell a gyerekeket „helyesen” verni.
A kiadványról – sejthetően a pszichológusnő révén – tudomást szerzett a magyar pszichológus-társadalom, aminek tagjai petíciót fogalmaztak meg: ebben a kiadót, illetve a forgalmazásában érintett könyvterjesztő hálózatot a könyv visszavonására kérték. Beadványukra a kiadó vezetője válaszolt, aki a Bibliára hivatkozva ezt írta: „aki szereti a gyermekét, megfenyíti, de sohasem bántalmazza, és nem okoz fizikai sérülést, hanem megfelelő szeretettel és önfegyelemmel neveli őt”.
A liberális bulvármédia természetesen azonnal reagált, itt azután a „felajzott hozzászólók újabb tömege” szórt átkot a szerzőre és a magyar kiadóra.
Napjainkban, amikor a különböző politikai, vallási és etikai kérdések egyre inkább megosztják a társadalmat, nem nehéz felfedezni azt a tendenciát, ami a valódi krisztusi értékeket célozza meg, és mindent pellengérre állít, mindent megkérdőjelez, ami a Szentíráshoz köthető. Különösen is aktuális és intő számunkra, amit Péter apostol mond:

„Józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, keresve, hogy kit nyeljen el. Álljatok ellene, erősek lévén a hitben, tudva, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken a világban.” (1Pt 5,8-9).

Lomtalanítás

Írta: Móréhné Ági

Néhány hete lomtalanítás volt a környékünkön. Jó alkalom ez arra, hogy megszabaduljunk a fölösleges tárgyaktól, felhalmozott kacatoktól. Amik régen értek még valamit, de ma már használhatatlanok, vagy csak szükségtelenek. A válogatást a padláson kezdtük. Szelektálás közben megrázó volt a Bibliában is vázolt valósággal szembesülnöm: kincseinket a rozsda és a moly emészti meg. Szinte az első darab, ami a kezembe került, a 30 évvel ezelőtt kinőtt kosztümöm volt. Évtizedekig őrizgettem, remélve, hogy valamikor tudom még viselni. Aztán el is feledkeztem róla, mára pedig az egészet megette a moly, egy tenyérnyi ép hely nem maradt rajta.
Egyszer minden földi kincsnek ez lesz a sorsa: elenyészik, elvásik, semmivé lesz. Pedig mennyi minden van/volt az életünkben, ami fontos számunkra! Amiért lángoltunk, ami után futottunk – mára pedig már vesztett értékéből.
Mielőtt a múlandóság fölötti szomorúság hatalmába kerített volna, megvidámított a gondolat, hogy vannak kincseink, amik nem múlnak el. Amit, az Úr végzett értünk, bennünk és általunk. Ezek mindörökre megmaradnak.

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a rozsda és a moly megemészti, a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a te kincsed van, ott van a szíved is.” (Mt 6,19-21)

Még egyszer foci

Írta: Mikoliczné Virág

Noha nem tartozom a focirajongók táborába, a nemrég lezajlott Európa bajnokság egy-egy mérkőzésébe magam is belenéztem. A küzdelem izgalma mellett leginkább a játékosok sorsdöntő pillanatokban tanúsított magatartása érdekelt: a találatok, a fárasztó hosszabbítások, az igazságtalan bírói döntések, a félresikerült próbálkozások – ahogyan a siker örömét, vagy éppen a kudarcot, a kiesést fogadták.
Vajon mit érezhettek a számukra vesztes meccs lefújása után? Ha ki-ki a saját temperamentuma szerint élte is át – dühösen, sírva vagy csak reménytelenül a semmibe meredve –, egy érzés valamennyiükben közös lehetett: a tudat, hogy nincs tovább! Nincs több lehetőség, újabb hosszabbítás, nincs mód, a hibákból okulva még egy végső erőfeszítésre, a kihagyott helyzetek utólagos értékesítésére.
Egyszer mindenki számára lefújják majd élete meccsét, és sokaknak fájdalmas lesz a felismerés, hogy nincs, nem lesz több lehetőség a győzelemre. Ott lesz előttük az egész elrontott, eltékozlott élet, talán felrémlenek azok az üdvösségre vezető lehetőségek, amiket nem ragadtak meg, észre sem vettek, vagy csak egyszerűen nem tartottak fontosnak.
Nem akkor válunk győztessé, ha sikeresnek ítélhetjük saját pályafutásunkat, hanem csakis akkor, ha életünk egy pontján totális vereségünk tudatában megragadtuk az egyetlen győztes kezét: Jézus Krisztusét, aki Isten Fiaként kivívta a bűn és a halál feletti győzelmet. Győzelmében pedig nemcsak „a meccs végén”, de már földi életünk során is osztozhatunk.

„… az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1Jn 5,4-5)

MINT AZ ORRFÚJÁS

Amikor kislányunkat tanítottuk az orrfújásra, néhány jól sikerült próbálkozás után egyszer csak így szólt: „Apa, most úgy kifújom az orromat, hogy soha többet ne kelljen!”

Talán sokan tekintenek a megtérésre, a bűnbánatra, az Istenhez fordulásra hasonlóképpen: egyszer megtettem, és ettől kezdve nincs dolgom ezzel! Nem felejtkezünk-e el ilyenkor arról, hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz (1Móz 6,5b)? Nem simulunk-e bele a mai kor felületes bűnszemlélésébe, ahelyett, hogy szembenéznénk azzal a ténnyel, hogy szívünk egy bálványgyár (Kálvin)?

Éppen ezért újra és újra vissza kell térnünk Istenhez, és bűnbánattal kell megalázkodnunk előtte – úgy, ahogyan kislányunknak is nagyon sokszor kell még kifújnia orrát élete hátralévő részében. Hetente, naponta, óránként, vagy „járvány” idején kétpercenként.

Ezért is figyeljünk jól a már hitre jutott Pál apostol felkiáltására (lásd: heti ige!).

Csapkovics Bertalan / Budapest

„Ó, én nyomorult ember! Ki szabadít meg engem e halálnak testéből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Rm 7,24-25a)