"A szeretet és hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára!"

(Péld 3,3)

(Kis, kegyes dráma. Helyszín: Szívisztra körzet. Szereplők: Tóbiás és Lilla - szerelmespár; Narrátor - szenvedő, plátói szerelmes Lillába; Horáció - hűséges barát. Az elbeszélés a legapróbb részletekig valóságos/an/ kitalált történeten alapul. A szereplők önkényes nem/azonosítása bármely valóságos személlyel ififegyelmi felelősséget von maga után.)

Szeretni nem csak szép szó, ó-ó a szeretet... énekeltük már negyvenhetedszer ugyanazt a múlt nyári diáktábor búcsúéjszakáján, miközben üdvözült arcunkra visszapilinkézett a földi-égi pernye, fekete hó, fekete hó, suttogtuk szemlehunyva, tüzes pelyhek, szikrázó pelyhek, révüldözött valaki más, persze, Tóbiás és Lili már megint sehol sem voltak, hűlt helyük, mint József Attila anyukájának, mikor a költő a vonattetőn keresztben hasalva blattolt, és utoljára Szabadszállásra ment, sehol sem voltak, legalábbis nem a mi látókörünkben voltak, igaz, a máglyától öt méterre már töksötét honolt, ez igaz, de azért a szívével valahogy mégiscsak messze ellát az ember, én legalábbis így érzem, javítsatok ki, ha tévednék, szóval, tudom én, amit tudok, te iás-Tóbiás, te hétpróbás gazfickó, hogy neked csak ezen a nyáron már éppen a harmadik, ha jól számolom, márpedig az efféléket igenis jól szoktam számolni, de nemcsak én, általában az ember, az ember, aki itt valahogy kevés a szeretetre, az ilyeneket halálos pontossággal szokta számolni, eggyem-kettem, hetem-hétem, állj!, itt van a csel elhantolva, de egy sebzett méltóságot nem lehet ám ily olcsószerrel átverni, iás-Tóbiás, húsdarálóba váglak, ó-ó a szeretet élőő való-ságos, mérgesgalóca levesbe főzöm bele a májad, az ártatlanság és hűség templomának ezüstkilincsét ha megérinted, te!, mert szívével messze ellát ám az ember, ó, bár ne látnám, amit látok, azért csalatkozhat a szív szeme is, nem igaz?, ugye csalatkozhat, szólj Horáció, te hűséges barátom, mondd már, hogy igen, mi ez a hideglelés, nicsak, rendesen havazik, hogyan érthetném különben ennyire lehűlt fejjel, a kétszer kettő józanságával, hogy szerelem nélkül a hűség taplós unalom, rutin, megszokás, bejáratott gesztusok áporodott rendje, semmi játék, semmi meglepetés, pedig hát játszani is engedd szép, komoly fiadat, merthogy milyen az, ha valaki minden reggel pontban hét harmincötkor, meg minden este tíz huszonkettőkor használja, negyvenkét esztendő minden egyes napján, pfuj, ugyanazt a fogkefét, pfuj, ám érteni vélem azt is, hogy hűség nélkül a szerelem megemésztő tűz, medréből kicsapó halálos áradat, pusztító szélvész, lidérces őrület, ezért ne fáradj bele, ó Horáció, derék, nemes barátom, hogy bizony oktasd is jó szóval a játszadozó fiút meg hát a leányt, aki, nem is kérdés, persze, hogy a játszótársa akarna lenni, kinek is, Istenem, kinek is?!, csakhogy nem játszadozni, játszani akar, nagy ám a különbség, és nem is egyetlen rubinteás estére, örökre akarja, érted, ö-rök-re, tanítsd hát, mit tanítsd?, kössed, hétfonatú indával, hársfahánccsal, ércbilinccsel, kösd a nyakukba a szeretetet és hűséget, gyémánttollal vésd már a szívükbe, mert mi Jézustól tudjuk, mi az igaz szeretet!
(Visky S. Béla)

A tűz

Írta: Benedek Csilla

Az elmúlt napokban, hetekben világszerte, így hazánkban is fellángoltak a pusztító tüzek. Erdők, nádasok, sőt lakóházak váltak a tűz martalékává. A tűzoltók – légi segítséget és önkénteseket is igénybe véve – hatalmas erőfeszítéssel dolgoztak, hogy úrrá legyenek a gyorsan terjedő lángokon. Feltételezhető, hogy a nagy hőség mellett egy-egy eldobott parázsló cigarettacsikk, vagy gyufaszál okozta a hatalmas tüzeket. Az oltásban résztvevők nagyon kemény és veszélyes munkát végezve, éjjel-nappal megfeszített erővel dolgoztak, hogy mások felelőtlensége miatt az emberek ne veszítsék el otthonukat, gabonájukat, illetve állataikat. Legtöbbször, aki a tüzet okozta, mit sem tud arról, hogy ennek a tragédiának ő a felelőse. Talán éppen a fejét csóválja, hogy egyesek milyen felelőtlenek...
Az ember felelőtlenül, folyamatosan gyújt különböző fajta egyéb tüzeket is: egy megalázó kritikával, feleslegesen kimondott szóval, pletykával, humorosnak szánt véleménnyel, felelőtlen magatartással, hanyagsággal… Sokan égnek és szenvednek körülöttünk, mert valaki érzéketlenül, figyelmetlenül viselkedett, majd könnyedén átlépve a történteken, tovább ment.
A sérültek között vannak, akik tudják, hogy hova meneküljenek a pusztító tűz elől, vagy égési sebeikkel, de a legtöbben nem ismerik azt a Jézus Krisztust, aki a lelki tüzet el tudja oltani, és sebeket tud gyógyítani. Azt a Krisztust, aki már Nebukadneccar tüzes kemencéjében is bizonyított (Dán 3,13-26): a félelmetes tűzben megőrizte Sadrakot, Mésakot és Abédnegót.

„Ime, egy kicsiny tűz mily nagy erdőt felgyújt. A nyelv is tűz, a gonoszság világa.” (Jak 2, 5-6)

A világító bogár

Este lett, a régi kert felett,
S egy sárga arcú lomha vén bagoly
egy szentjánosbogárkát kergetett.
Hol vagy gazember, piszkos, ronda állat?
Most elkaplak, kitátom rád a számat,
s körmöm közt téplek el, ha megtalállak.
És ekkor a bokorban valahol
így szólt a kis bogár: – Miért-e hang?
Mit vétettem neked, te vén bagoly?
– Világítasz, bitang!
(Ismeretlen orosz költő verse)
"Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!" Mt 5,16

AUGUSZTUS 20-A UTÁN IS

Alig néhány évtizede augusztus 20-án még a szovjet mintára készült alkotmányt ünnepeltették velünk. Igaz, régi-új címerünk helyett akkor még a búzakalász-koszorúba bújtatott – azóta hazánkban tiltottnak minősített nemzetközi munkásmozgalmi jelképek – köszöntek ránk. Akkoriban csak igen kevesen emlékeztek arra, hogy korábban ez a nap, közel ezer évig I. (Szent) István ünnepe volt.
Az 1956-os forradalom után a helyzet némileg enyhült, címerünkbe belekerült a koronájától megfosztott, trikolóros címerpajzs, és az alkotmány ünnepén a Kádár-rezsim ünnepi szónoklataiban már inkább a kenyér ünnepét emlegették. István királyról még mindig nem esett szó.
Arról nincs pontos adat, hogy Szent István ünnepe mikor kezdett összefonódni a kenyér ünnepével, viszont az új kenyérért való hálaadás csaknem valamennyi keresztyén egyház gyakorlatában fellelhető. A paraszttársadalom a kenyérben mindig is saját munkájának gyümölcsét, ugyanakkor Istennek áldását, ajándékát látta. Némelyek szerint talán azzal ötvöződött a kenyér és István király személye, hogy első királyunk olyan erős államot alapított, amelyik népünk számára több mint ezer éven keresztül kenyeret biztosított.
Egy bizonyos, új kenyérkor hálát adhatunk, és hálát kell adnunk Isten megtartó és áldó kegyelméért, de gazdag történelmi örökségünkért, ezen belül István királyért is. Legfőképpen az Élet Kenyeréért, a Királyok Királyáért, Jézus Krisztusért, akiben, akire nézve, és aki által mindez megvalósulhatott, és a miénk lehet.
Margit István / Pécel
„… Az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárulták, vette a kenyeret, hálát adva megtörte, és ezt mondta: Ez az én testem, amely tiértetek megtöretik…” (1Kor 11, 23-32)

Cseje!

Írta: Budai Judit

Cseje! – hangzik fel percenként egy éles, mindent átható gyermekhang. Először kellőképpen meg is lepődtek a nagyobb lányok, akik a trambulinnál sorban álltak. Enyhe mosollyal a szájuk körül halkan megismételték a furcsán ejtett vezényszót, ami a cserére vonatkozott, de engedelmesen végrehajtották az utasítást.
Meglepődésüket nem is lehet rossznéven venni, hiszen előzőleg még én irányítottam a több mint száz fős hittantábor egyik legkedveltebb játékát, a szabadszárnyalást biztosító trambulinba való bejutást. Szigorú rendet kellett tartani, mert egyébként tumultuózus jelenetek játszódtak le mind a trambulinon belül, mind kívül. Szóval, stopperrel a kezemben mértem az időt. Egy perc! Se több-se kevesebb, és cserélniük kellett a bennlévőnek a várakozóval.
Ekkor szegődött mellém egy óvodás kisfiú, aki a legkisebb volt a táborban. Láttam rajta, hogy megkívánta a stopper használatát és talán a hatalmat is, ami ezzel járt. Átruháztam rá, és figyeltem, mi történik. A hangja sokkal parancsolóbb és élesebb volt, mint az enyém. Kitartása pedig utolérhetetlennek bizonyult. Teljes komolyággal és felelőséggel végezte a trambulin ’forgalmának’ irányítását. Nem ijesztette meg a sok kamasz gyerek jelenléte, vagy egy-egy kérdő tekintet. Hű maradt a ráruházott feladathoz, és percenként felhangzott szájából a Cseje! vezényszó. Tudta, hogy a felnőttől kapott megbízatás egyben képviseletet is jelent. Ezért aztán egy pillanatra sem bizonytalanodott el küldetésében.
Azóta is eszembe jut a kisfiú rendíthetetlensége és bátorsága. Ilyen szilárdan szeretnék megállni minden feladatomban, abban is, ami bár emberileg túl is nő rajtam! Mindezt azzal a bizonyossággal, hogy Isten megbízó ereje és hatalma velem van. Ő ruház fel erővel, és a szükséges tekintéllyel, mert érvényes rám is Pál apostol bizonyságtétele:

„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” (Fil.4,13)

FUSS!

Lefutni a távot – vagy megfutni a pályát? Olimpiára élesített figyelmem juttatta eszembe ilyen összefüggésben a kérdést. Nem teljes értékű szinonimáról van szó, hiszen lefutni egy távot, rövidet vagy hosszút – teljes erőbedobást igényel ugyan, de főként fizikait. Van előtte izgalom és felkészülés, és jön utána örömös vagy kudarcos szusszanás. Viszont megfutni a pályát – tartalmilag gazdagabb: a teljes embert igényli testestől-lelkestől.
Azt veszem észre magamon, hogy keresztyénként is inkább távokra tördelem a futásomat: feladatsorozatok, hosszú hétvégék, zsúfolt napok – egy-egy táv. Nekitérdepelek, rástartolok, mindent beleadok, de már a startnál azt érzem: jó lesz túl lenni rajta.
Pál apostol nem csupán távokat futott, bár Damaszkusz felé még így gondolhatta. Miután azonban Krisztus pályára állította, egyetlen nagy futássá, jóízű, ígéretes versennyé vált az élete. Pihentében is tudta: a pálya még tart. Futása közben pedig lazította a hit: Krisztusban már győzött, de szeretne még több dicsőséget szerezni neki.
Lelkesítsen mindenkit az Úr, hogy a pályát lássuk és ne csupán távokat – beleolvadva mindenestől az ő programjába ahelyett, hogy erőlködve, izzadva és néha kelletlenül veselkedünk neki a részleteknek.
Lefutni, vagy megfutni? Ez itt a kérdés. Erősségünkkel, az úszással kombinálva helytálló a javaslat:
AMIT LE KELL FUTNI, AZT ÉRDEMES MEGFUTNI, MERT MEGÚSZNI NEM LEHET!
Bálintné Gyöngyi / Pécel
„De én semmivel sem gondolok, még az életem sem drága nekem, csak hogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (Csel 20,24)

"Hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk; hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem."

János 17,21


Egyek legyetek!

E fel-nem-ismert lehetőség
ítéletünk, megméretésünk.
Családnyi vagy gyülekezetnyi,
városnyi vagy országnyi létben,
világnyi összetartozásban
örök hiányjel.
Mint jéghegyek úszunk el egymás
mellett, noha megváltatásunk
óceánja szeretve ringat
mióta és mindannyiunkat!
VALAKI vár, vérrel fedez be,
s távolodunk széttöredezve...

ATYÁNK, A JÉZUS KRISZTUSBAN!
A Te kegyelmed és a Te csodád, hogy magyar református egyházunk évszázadokon át megőrizhette szervezeti egységét. Az sincs elrejtve Előtted, hogy hány kegyességi irányzat él és munkálkodik benne, olykor egymás ellenére is. Könyörülj rajtunk, hogy azt keressük, ami egybeköt, s őszintén értékeljük egymás elhivatását és szolgálatát is, mert az aratnivaló sok, és minden munkásodra nagy szükség van. Áldásodra várunk, ATYÁNK.
Ámen.

Majdnem megérkeztem

Írta: Móréhné Rédey Ágnes

Hónapok óta készültem Aradra, barátaimhoz – 44 éve voltam náluk utoljára. Tervezgetés, egyeztetés és sok-sok izgalom után végre felültem a vonatra. Az országhatárhoz közel felszállt egy regiment sárgamellényes rendőr. Keresnek valakit, gondoltam. Mindenkitől kérték a dokumentumot, én a jogosítványomat nyújtottam. Évek óta ezzel intézem ügyeimet (bank, szavazás). A hivatalos személy furcsán nézett rám, majd kérte, hogy útlevelet vagy személyit adjak. Mondom neki: Ez van. Ez nem jó – közölte. Magyarázkodni, érvelni nem volt lehetőség, és nem is érdekelt senkit. Nem volt papírom, amivel átléphettem volna a határt, le kellett szállnom a vonatról.
A pályaudvaron, később a kisváros utcáin magamra hagyatva, tehetetlenül ténferegtem, és eszembe jutott, hogy egyszer majd mindnyájan kilépünk ebből az életből, és a nagy határállomáshoz érkezünk. És ott is kérni fognak dokumentumot. Nem az érvényest, hanem a megfelelő dokumentumot. A jogosítványom érvényes volt, sőt, a bérletem is. De nem mentem vele semmire.
Annyi féle papírunk van: diploma, doktorátus, lelkészpapír, presbiteri vagy hitoktatói megbízás, különféle kitüntetés, ajánlólevél, oklevél... Van számos, nem papír-alapú dokumentumunk is, amikre büszkék lehetünk. Ami mögött teljesítmény van: munka, szolgálat, szép és nagy család… Ezek nem fölösleges, hanem szükséges és nagyszerű dolgok. Csak éppen azon a határállomáson nem hivatkozhatunk rájuk. Mert ott és akkor nem ezt fogják kérni.
És ez a gondolat – a kietlen pályaudvaron – kimondhatatlan hálára indította szívemet: Igen, nekem VAN megfelelő dokumentumom. Egyszer átvehettem az én drága Uramtól, Jézustól. Ez az írás arról szól, hogy megbocsátotta bűneimet, és örök élettel ajándékozott meg.

Jézus Krisztus “Eltörölte az ellenünk szóló rendelkezéseivel minket terhelő adóslevelet, félretette az útból, és odaszegezte a keresztfára” (Kol 2,14)

Miután érvényes úti okmány hiánya miatt a határállomáson leszállítottak a vonatról, és a kietlen pályaudvaron tehetetlenül ténferegtem, eszembe jutott, hogy egy óra múlva Aradon kéne lennem, barátaim már biztosan elindultak a fogadásomra.
Átgondoltam lehetőségeimet: egy maradt csak, vissza kell fordulnom, és hazautaznom. Előtte azonban telefonálni akartam a rám váró barátoknak. A mobilom lemerült, a városka egyetlen nyilvános telefonja nem működött, a postán senki nem mutatott készséget, hogy segítsen szorult helyzetemben. Visszafelé a vonat tíz perc múlva indulni fog... Végül egy rendőr szánt meg, és engedte, hogy szolgálati telefonját használjam. Így azután a vonatot is elértem.
Amikor meg kellett volna érkeznem Aradra, én éppen az ellenkező irányba utaztam – nem hittem el, hogy mindez igaz. Bántott, hogy milyen barátságtalanok voltak a postán, vádoltam magamban gyermekeimet és aradi barátaimat, akik igazán szólhattak volna, hogy útlevélről ne feledkezzek el. Közben mindez nagy tanulsággá lett számomra: aki kívül marad Isten országán, az hiába mutogat másra, keresi a bűnbakot, hibáztatja környezetét, körülményeit. Arról, hogy nem léphettem át a másik országba, csak magam tehettem.

“A bölcsesség kezdete az Úr félelme, és a Szentnek ismerete ad értelmet.” (Példabeszédek 9,10)

Miután érvényes úti okmány hiánya miatt a határállomáson leszállítottak a vonatról, a hazafelé zakatoló vonat fülkéjében töprenghettem a történtek felett. Feltételeztem, mit is érezhetnek a nélkülem érkező vonat láttán a rám váró aradi barátaim. Kitakarított lakással, friss ágyneművel, finom ebéddel, gyönyörű programtervvel készültek, és én lemaradtam minderről, nekik pedig keserűséget okoztam.
Jézus beszélt arról, hogy az Atya is mindent elkészített, mindent odaadott, minden minket vár az ő országában. Számunkra csak egy feladat maradt, hogy elfogadjuk bűnbocsátó kegyelmét, és ezzel a határátlépéshez meg is kaptuk az útlevelet. Nem elég tehát – amit sokan gondolnak – a megfelelő vonatra szállni: születésüktől köti őket a gyülekezethez a hagyomány, jó szándék, esetleg később csatlakoztak ahhoz. Élik konszolidált életüket, ismerik a Szentírást, egyet is értenek azzal, szolgálnak talán, kerülik a kicsapongó életet – csak a határátlépéshez szükséges dokumentum hiányzik…
Elcsigázva, mégis boldogan érkeztem haza. Nem szegénynek, hanem mérhetetlenül gazdagnak éreztem magamat, hiszen az Úr tanított a kudarccal. A szükséges igazolványt elkészíttetem, hogy amikor majd elérkezik a pillanat, akadály nélkül ölelhessem meg szeretett aradi barátaimat.

Jézus Krisztus: “Az én Atyám házában sok lakóhely van, ha nem volna, megmondtam volna nektek.” (Jn 14,2)

Ne változtass!

Írta: Dr. Mikolicz Gyula

Van egy falu Kelet-Magyarországon, ahol a főutca melletti árokparton méretes, piros-fehér-zöldre festett oszlop jelzi: mintegy harminc méter hosszon itt húzták meg az államhatárt. A lassan poroszkáló gépkocsimtól talán, ha két méterre van Ukrajna. Ugyanolyan a katángkóró, mint a község többi részén, ugyanaz a vakond túr buckát az árok mindkét partján, mégis minden más: a törvények, a pénz, az alig értett beszéd és különösen a háború…
Az addig elképzelhetetlen helyen, módon és indokkal politikai játszmák, uralmi, gazdasági érdekek, indulatok, vagy éppen a nemtörődömség, bosszúvágy szakított szét és tart átléphetetlen helyzetben faluközösséget, rokonokat, nemzetet.
Mint az Isten színe előtt megkötött, halálig tartó hűséget fogadó férj és feleség szétszakadó kapcsolatát. Érthetetlen indulatok, érdekek, közöny, gyűlölet építenek átléphetetlen, szögesdrótnál is súlyosabb sérüléseket okozó határokat szülők, gyermekek, rokonok – és borzalom! – hívő testvérek között.
Nem jól van ez így atyámfiai! Gyűlölt dolgok ezek az Úr Isten előtt!

„Ne mozdítsd el a régi határt!” (Péld 22,28)

Nem egyedül

Írta: Budai Judit


Ismét egy nehéz munkanap terhével baktattam gépkocsimhoz. A néhány perces út alkalmas volt az események számba vételére, és az ismétlődő kérdésemre történő válasz keresésére: Isten valóban ezen a munkahelyen akar látni? Sokszor állok ugyanis olyan kihívással szemben, aminek, úgy érzem, nem tudok megfelelni.

A Biblia szerint Isten számtalan csodát tett, amivel vezette választottait. Nem tudna nekem is valami bátorító jelet küldeni? Eszembe jutott Ezékiás király, aki halálos betegségben Istenhez könyörgött, válaszul ígéretet kapott a gyógyulásra, amit különös jellel is erősített: a nap sugarainak változtatásával erősítette hitét (Ézs 38,8). Ha Isten tegnap, ma és örökké ugyanaz, akkor miért ne siethetne az én segítségemre is hasonló módon? – vágyakoztam kocsimhoz közelítve. Beszálltam, indítottam, amikor észrevettem a szélvédőre tűzött papírszeletet. Nem a szokványos reklámcédula volt, hanem fehér lapra, szép kézírással írt rövid üzenet: „… örökkévaló karjai tartanak” (5Móz 33,27).

Igen, Isten tegnap, ma és holnap is ugyanaz. Meghallgatott, és egy számomra ismeretlen szolgájával küldte el üzenetét: a megoldhatatlannak tűnő kihívásokban is örökkévaló karja tart.

Jézus mondta:

„Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.” (Mt 8,34)