A MÁSODIK VILLÁMCSAPÁS

Az első villám egy Erfurt közeli mezőn csapott le közvetlenül a hazafelé tartó vándor mellett, aki döbbenetében megfogadta, hogy szerzetes lesz. A ’második’ pedig kiemelte ebből az életformából.

Akivel mindezek történtek: Luther Márton, egyike nagy reformátorainknak. Jelen sorokban az utóbbi élményről emlékezem meg, ami felszabadította Luthert fizikai és lelkiismereti bezártsága, szorongása, önsanyargató életmódja alól. Legjobb, ha őt magát bírjuk vallomásra, segítségként használva Virág Jenő Dr. Luther Márton önmagáról című nagyszerű könyvét:

„ Isten igazsága” – e kifejezés villámcsapásként hatott lelkiismeretemre. Megborzadtam, amikor hallottam. Ha Isten igazságos, akkor büntetnie kell. De amint egyszer a kolostor toronyszobácskájában tépelődtem e fölött az ige fölött: ’Az igaz embert hitből él’ (Rm 1,17), ezt gondoltam: ha nekünk hitből kell élnünk, és ha Isten igazsága minden hívőnek üdvösségére van, akkor az nem lehet a mi érdemünk, hanem csak Isten irgalmassága. (…) A Szentírás értelmét ebben a toronyban tette világossá előttem a Szentlélek. (…) Most kezdtem megérteni, hogy minket a kegyelmes Isten igazzá tesz a hit által. Úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna s minta tárt kapukon magába az Édenkertbe léptem volna be. Ettől fogva előttem az egész Szentírás más értelmet nyert. Amennyire előzőleg gyűlöltem az „Isten igazsága” kifejezést, annyira nagy lett most az a szeretet, melyet ez az én legkedvesebb igém hozott nekem…”

Ez a villámcsapás-szerű felismerés közel ötszáz esztendeje világítja be az egyház történelmét.

Bálintné Gyöngyi / Pécel

Dávid király bizonyságtétele Istenről: „Igazság és jogosság a te királyi székednek alapja; kegyelem és hűség jár a te arcod előtt” (Zsolt 89,15)

Határtalan irgalmasság

Írta: Horváth Mária

„Megbüntetem az atyák vétkét a fiakon, harmad- és negyedízig azokon, akik gyűlölnek engem. De irgalmasságot cselekszem ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják a parancsolataimat.” (2Móz 20,5-6)

Családfámat nem tudom évszázadokra visszavetíteni. Legnagyobb igyekezettel is csak egyik üknagyapámig tekinthetek, aki teológiára járt, de nem lépett lelkészi szolgálatba. Hiszem, hogy hívő ember lehetett, akárcsak dédnagymamám, aki Bibliát olvasó és imádkozó asszony volt. Őtőlük számítva én a negyedik-ötödik generációt képviselem. A fenti ígéretre pedig ennek okán úgy tekintek, mint akinek életén Isten irgalmassága talán az ősök hitének folytatásaként is megvalósulhatott.

Ha kiszámoljuk, hogy milyen időintervallumot fog át az ezerízig tartó isteni ígéret – a generációváltást 20-25 évben szokás értelmezni – akkor az kb. 20.000 évre adatott. Mivel az emberiség múltja ennek még a felét sem teszi ki, ezért valószínűleg a világ teljes fennállását is meghaladja Istennek Jézus Krisztusban érvényesített irgalmassága.

Akit megrémít a büntetés harmadik- és negyedik generációig ható réme, az tudjon arról, hogy ez nem elkerülhetetlen végzetként teljesedik be! Isten mindazok számára ezerízig tartó irgalmasságot ígér, akik iránta való gyűlöletükön változtatnak. De az se keseredjen el, aki nem tud hívő elődökről a felmenői között, mert különleges kiváltság az irgalmasságot kipróbáló első generáció tagjának lenni!

„Az Isten szeretet; és a ki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őbenne.” (1Jn 4,16)

Homo homoni lupus est (?)

Kisgyermekként kevés emlékem maradt az 56-os forradalomról. A családban viszont később is szóba került a Keleti pályaudvar elé kihelyezett őrizetlen láda, amibe a forradalmároknak gyűjtöttek pénzadományt, az összeölelkezve masírozó tüntetők boldogsága, az önkéntes segítők önzetlensége… Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik a minden emberben meglévő jót és szeretetet hirdetik?

A boldog napokat követő évekről viszont már csak elvétve osztottak meg velünk információt a szülők, nagyszülők. A 70-es évektől ezért is volt bénító számunkra a híradás a besúgók több százezres hadáról, a kivégzésekről, kitelepítésekről, a meg nem alkuvó keresztyének hátratételéről, később Recskről, Kistarcsáról, a kínzásokról, megalázásokról, a pillanatok alatt szétrabolt tulajdonokról… A 90-es évektől pedig a lélegzetelállító bizonyítékokról, amik a keresztyén testvérekről, mint beszervezett besúgókról érkeztek.

Isten a történelemben számtalanszor bizonyította a még mindig hihetetlen tényt: nem szunnyad az emberben semmi jó, azaz „Homo homini lupus est” – ember embernek farkasa! (Plautus)

Ó, mi, nyomorult emberek és kedves magyar népünk! Ki szabadít meg bennünket ebből a halálos állapotodból?

Pál apostollal együtt reménységgel valljuk: „Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Rm 7,14-25)

Dr. Mikolicz Gyula / Pécel

"Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik tehozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnyai alá, és te nem akartad."

Máté 23,37

HAZÁNKÉRT ma ki sír közülünk?
JÉZUS sírt Jeruzsálemért!
Sok bűn között ez is a bűnünk,
hogy szívünkig gondja nem ér,
nem fáj nagyon, hogyha nem épül,
s ha tán igen - az Ige nélkül.

ORSZÁGOK, NÉPEK ISTENE!
TE látod, hogy élünk mi - maroknyi nép - itt a Kárpát-medence közepén, "a történelem leghosszabb századában". Itt küszködünk megtörve és bizony már fogyva is, marakodva, gyanakodva, megtűrt bűnök között. Könyörülj rajtunk, ISTENÜNK, a JÉZUS KRISZTUSÉRT! Adj népünknek Evangéliumot, bűnbocsánatot, békességet - nem úgy, ahogy a világ adja -, védelmet is a Sátán erői ellen, kimenekedést is sokféle bajunkból. Tégy bennünket alkalmassá akaratod betöltésére, dicsőséged hordozására!
Ámen.

Kérjük, besorolni

Írta: Friedhelm König (fordítás)

Hollandiában jártunk autóval. Életünkben először. Örültünk a takaros házaknak, ápolt kerteknek. csatornáknak, gátaknak és szélmalmoknak. Minden olyan nyílegyenes, ragyogóan tiszta és színpompás – mint egy képeskönyvben. Egyszer csak az autópálya fekete aszfaltján megpillantottunk egy nagy, fehér betűkkel írt utasítást az autóvezetők számára: „Rendeződni tessék!” Igen, egészen nagy betűkkel, hogy el ne kerülje a figyelmünket, ott állt ez a felszólítás: „Rendeződni tessék!”
Nevetnünk kellett, hangosan nevetnünk. Annyira szokatlannak tűnt nekünk ez a megfogalmazás. Mégis, azonnal világos lett számunkra, hogy mit takar ez a holland kifejezés: „Rendeződni tessék!” Ezt jelentette: Figyelem! Fontos útelágazás következik! Kérjük besorolni!
Fontos útelágazások előtt nálunk is gyakran olvashatjuk a jelzőtáblákon a felírást: „Kérjük besorolni!” Az úttesten pedig nagy, fehér nyilak jelzik a lehetséges továbbhaladási irányokat. Jaj annak az autósnak, aki elmulasztja, hogy idejében „besoroljon”! Azt feltartóztathatatlanul sodorja magával a járművek áradata egy teljesen helytelen irányba.
„Kérjük besorolni!” – szól hozzád Isten Igéje. A nagy útelágazás felé tartasz ugyanis. A kegyelmi idő a végéhez közeledik. Merre akarsz menni? Balra akarsz kanyarodni, vagy jobbra? Ha nem „sorolsz be” idejében, akkor már nem lesz lehetőséged az útirány megváltoztatására. A besorolásnak jókor kell megtörténnie. Az ifjúkor éppen a legmegfelelőbb idő erre. Később már sokkal nehezebb elhagyni a helytelen utat.
A nagy útelágazás pedig közeleg. Nem tudhatod, milyen gyorsan jutsz oda. Ezért olyan fontos és sürgős a „besorolás”. Minden halogatás veszélyes. Isten Igéje félreérthetetlenül mondja: „Az idő közel” (Jelenések 1,3). Ma még hangzik feléd a felhívás: „Kérjük besorolni!” Ma még van idő bűnbánatra és megtérésre. Ma még érvényes Jézus Krisztus meghívása:

„Aki énhozzám jön, én azt semmiképpen ki nem vetem” (Jn 6,37)

Mit tegyek, hogy elnyerjem?

Résnyire nyílik az erfurti kolostor egyik cellájának ajtaja. Az ágostonos rend egykori lakója így emlékezik az ott töltött időre: „Szigorúan megtartottam a mindennapi imádsággyakorlatot. Ha sok dolgom volt, a kánoni imádságokat össze szoktam gyűjteni tizennégy napról…ezekkel a lapokkal teleszórtam a padlót. Ezután akár egy egész hetet, vagy három napot szakítottam magamnak, bezárkóztam a szobába, nem ettem, nem ittam, míg az egész padlót üresre nem imádkoztam. Végül egész negyedévnyi köteget gyűjtöttem össze, s e fölött olyan sokáig imádkoztam, hogy szinte halálos beteg lettem… Igen terhes munka volt ez, valóságos börtön és purgatórium, amelyben gyötrődtünk. De erről ti már mit sem tudtok.” (Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról)

Dehogynem, kedves Luther! – mondhatnánk. Az evangélium kifényesítésére, Krisztus uralmának helyreállítására odaszánt életű reformátor munkássága, vagy puszta jelenléte felkavaró volt. Nem csupán egyházi körökben, de a polgári élet számos területén hozott heves és helyeselhető változásokat. Közvetlensége, sajátos humora – „lutheri hilaritás” – egyszerű, egyénien fűszerezett stílusa naggyá teszi a Megváltót, és vonzóvá Jézus követését minden nemzedék számára.

Bár ne tudnánk semmit arról a gyötrődésről, amit megtérése előtt átélt cellájában! De amíg ember az ember – még ha hívő is -, észrevétlenül beszüremkedik életrendjébe a teljesítménykényszer. Meg lehet „keresztelni” a cselekedetekhez fűződő szoros viszonyunkat. Igét is találunk rá bőven! Csak ki kell ragadni, megfosztani környezetétől egy-egy mondatot, s az aranymondás máris vezércsillagként fénylik, tompítva annak a Jézusnak a fényét, aki mondta. Hány hívő gyötrődik a szüntelen imádság, a gyümölcstermés kötelezettsége, az önmegtagadás, én-temetgetés terhei alatt. Mindig kevésnek érzi, amit produkál, de ezt így fejezi ki: „Nem használ engem az Úr”.

Ráadásul mi nem csak saját padlónkat szórjuk tele végigmorzsolandó tennivalókkal, de szívesen csúsztatunk be a szomszéd cella ajtaján is olyan üzeneteket, amelyek megterhelik az ott lakót: Kevés vagy, nem így kell, jobban örül az Úr annak, ha… Jobb esetben csak azon görcsölünk, hogy ne legyünk görcsösek. Lelki relaxációs versenyben veszünk részt: ki tudja lazábban elengedni magát Isten tenyerén? Így válhat ez is teljesítménnyé.

Egyénenként kell visszatalálnunk Urunkhoz, egyenként átélni elfogadó szeretetét, és minden külső recepttel, jó tanács mellett, vagy ezekkel szemben ezt a kapcsolatot éltetni, stabilizálni.

Ja! De ez se váljon teljesítménnyé!

Bálintné Gyöngyi / Pécel

„Senki tőletek a győzelmi pálmát el ne vegye, aki alázatoskodásban és az angyalok tiszteletében tetszeleg..., test szerinti gondolkozással ok nélkül felfuvalkodik, és nem ragaszkodik a Főhöz...” (Kol 2,16-23)

REFORMÁCIÓT!

Történelmünk számtalan eseményét őrzi emlékezetünk, de ünnepeink között csak azok kaptak helyet, amelyeknek a jövő nemzedékek számára is van mondanivalója. A reformáció is azért lett ünneppé számunkra, mert 1517. október 31-nek máig ható üzenete van. Miközben az őszi erdőben száraz faleveleken lépkedünk, és körülöttünk minden az elmúlásról beszél, ez, az évről évre visszatérő október végi ünnep a megújulás csodájának lehetőségét hirdeti: Újuljatok meg, hiszen lehet megújulni!

Igen, lehet megújulni, mert annak feltételei ma éppúgy adottak számunkra, mint annak idején. A hanyatlásnak indult egyház megújhodása elsősorban nem emberi teljesítmény, hanem Isten újjáteremtő műve volt. Az Úr, ma sem kisebb. Annak az Istennek, aki az idők végén egyszer mindent újjátesz majd, a mi életünk mostani megújítása sem túl nagy feladat.

Lehetséges a megújulás, mert ma is él az a Jézus Krisztus, akinek váltsághaláláért mindez megtörténhet; és van Bibliánk is, amelyben megtalálhatjuk őt. Van reményünk, mert Isten meghirdetett kegyelme még mindig érvényes.

Isten tőlünk csak egy dolgot kíván a megújulás érdekében: hitet. Egy bizalommal teli döntést, amivel Jézus Krisztus kezébe tesszük újulásra váró életünket, hogy változtasson bennünket új teremtményekké.

Molnár Sándor / Biatorbágy

„Amint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, óh, Isten!” (42.Zsoltár)

Sokan versenyeznek

Írta: Benedek Csilla

A média emberek ezreiben ébreszti fel a hírnév utáni vágyat, akik tv programokban énekelnek, táncolnak, vetélkednek, hogy tapsot, ismertséget és pénzt nyerjenek. Szeretnének híressé válni, hogy ezzel kikerüljenek a szürke tucat-emberek tömegéből. Mások a Facebook-ot használják arra, hogy önmagukat a világ elé tárják az általuk fontosnak vélt vagy semmitmondó történések közlésével. Mindez mutatja ezeknek az embereknek életpályáját, élete értelmét, a számukra meghirdetett versenyek célját.
Isten is rendelkezett gyermekei, a hívő keresztyének életpályájáról, ami különleges és komoly versenypálya. Pál apostol arra bíztatja őket, hogy fussák meg a pályát, de ott nem egymást kell legyőzniük, fölülmúlniuk, mivel Jézus Krisztusban futnak, és benne érnek célba, mint győztesek.
Pál apostol vallomása:

„Testvéreim, én magamról nem gondolom, hogy már elértem volna, de egyet cselekszem, azokat, amik mögöttem vannak elfelejtve, azoknak pedig, amik előttem vannak, nekifeszülve, célegyenest futok Isten felülről való elhívása jutalmáért, ami Krisztus Jézusban van.” (Fil 3,13-14)

Soli (?) glória!

Írta: Dr. Mikolicz Gyula

Néhány napja az egyik magyarországi párt kongresszusán a pártelnök arról beszélt, hogy a jelenlegi miniszterelnök kormányának jelszava: „Soli Deo gloria", azaz egyedül Istené a dicsőség. Ezzel ők élesen szemben állnak, mert azt mondják, „Soli Homini gloria!", vagyis egyedül az emberé a dicsőség.
Viszont a Bibliából tudjuk, hogy Isten a dicsőséget másnak nem adja, példa erre Nebukadneccar és fia, Bélsaccar, de Heródes Agrippa király is. Pétert, mint tanítványt viszont boldognak mondja Jézus a róla való bizonyságtételéért. És boldogok voltak a történelem tanúi mind, akik Isten dicsőségét felismerhették: a királyok, akik isten-szolgai minőségükben kormányoztak (Rm 13,1), a vértanúk, akik halálukkal is dicsőítették őt, a reformátorok, akik az igéből nyerték a felismerést. És boldogok vagyunk mi is, mert a reformáció népeként örömmel vallhatjuk, hogy minden dicsőség egyedül Istené. De mi maradt akkor nekünk? Arcunk pirulása...

„Nincsen, Uram, hozzád hasonló az istenek között, és nincs műveidhez hasonló sem." (Zsolt 86,8)

Szabadítás

Írta: Budai Judit

Mindenkinek van valamilyen szenvedélye, én szenvedélyesen szeretem elhagyni a kis Suzukim kulcsát. Változatos formában tudom mindezt elkövetni. Íme, álljon itt egy példa a sok közül!

Az autókat a Felvidék gyönyörű városának, Lőcsének hangulatos, macskaköves kis utcájában parkoltattuk, majd átsétáltunk a belváros gyönyörű főterére.

Amikor csepergősre fordult az idő, siettünk vissza a gépkocsikhoz. Ki-ki gyorsan bedobta magát a saját járművébe, utastársaimmal mi is ezt tettük volna – de nem találtam a kulcsot. Izgatottan kutattam a táskámban, majd – a város szépségeiről most már tudomást sem véve – lázas sietséggel jártuk be ismét a fél belvárost, keresve azt a rejtekhelyet, ahol elbújt a kis haszontalan. Gyorsan ereszkedett a város fölé az esti homály, és a kulcs sehol! A kocsi hátsó ülésén viszont ott hevert egy pulóver – lehet, hogy az takarja? Erről viszont csak akkor bizonyosodhatunk meg, ha kinyitjuk az ajtót… Vagy feltörjük. Esetleg kinyittatjuk. Talán egy rendőr által kirendelt, jó útra tért autó-tolvajjal…

Kétségbeesetten imádkoztunk, közben az egyik társautós GPS-e segített rendőrőrsöt találni, ahol németül nem, viszont egy kicsit angolul értettek, és nagyon segítőkészen, tizenöt perc alatt a mozdíthatatlan kocsink mellé szállították azt a bizonyos jó útra tért mestert. Kezében kis zsineg (hurokkal a végén) és egy műanyag feszítő lap, és ha valaki nem figyelt feszülten, már le is maradt az eseményről: a kocsim ajtaja kinyílt. A pulóver alatt pedig békésen szunyókált a mindenhol keresett kulcs. Efféle mesterembernek talán még senki nem volt olyan hálás, mint akkor én, ott!

És Istennek az irgalmas szeretetéért, amivel az idegen nyelvű városban, esőben, kétségbeejtő helyzetünkben kirendelte a segítő kezeket.

„… minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való, és a világosság atyjától száll alá…” (Jak 1,17)