A napfény a növénynek feladatot, erőt ad. Lehetőségeket nyújt s kitölti azt. Életre hív, célokat tűz ki, hozzá segít. Mindezzel szemben semmit sem kíván, csak ezt: élj velem. – Jézusnak is ez ez egy az összes követelése: ÉLJ VELEM! (Ravasz László)



Arra születtünk, hogy őszintén és szabadon szeressünk: tehát valami olyat kell adnom a másiknak, ami az én igazi valómhoz tartozik.


Az élet hit nélkül sivár puszta, remény nélkül sötét éjszaka, szeretet nélkül üres tarisznya.



Egy tudományos kimutatás alátámasztotta, hogy mennyire szüksége van az embernek, különösen a gyermekeknek a természet közelségére. A gyermekek egészséges testi és lelki fejlődéséhez elengedhetetlenül szükség van a természetben eltöltött sétákra, szabad játszadozásokra. A mai világban erre különösen is figyelnünk kell! Menjünk ki a természetbe gyakran, ahol észrevehetjük Isten gazdagságát és ajándékozó szeretetét.


Éljünk mindig úgy, ahogy a miniatűrfestők festenek, akik minden ecsetvonásra és a legkisebb árnyékolásra nagy gondot fordítanak. (Spurgeon)



...Így volt ez bizony lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett. Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniök kell. A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündérke les reád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek. De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről.
Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt. De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha-illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át, és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog, csillog, mesél. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról ágra. A mókusok, nyulacskák, minden.

Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Te minderről semmit sem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek körülötted és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipájából, és jóságosan alámosolyog.

Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon: csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.

Wass Albert - Tavak és erdők könyve: Mese az erdőről

„Isten igéje terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben.” (ApCsel 6,7)

Bontsuk ketté a mondatot. Mi többnyire a mondat második felét hiányoljuk közösségeinkben, és emiatt panaszkodunk. Hol vannak a fiatalok, miért vagyunk kevesen a templomban? Milyen gonosz is ez a világ, és mennyi szörnyűség történik nap mint nap! A gyógyszer a mondat első felében van: „Isten igéje terjedt.” Ennek lesz következménye a tanítványság. A szomorú diagnózis emlegetése helyett induljunk el a gyógyító szolgálatra, mert a gyógyszert Urunk ránk bízta. Mondd el fiaidnak – olvassuk Mózes könyvében. Mondd el fiaidnak és azoknak, akiket rád bíz az Úr. – Uram, add, hogy észrevegyem, akiket rám bíztál! (Sándor Frigyes)

Isten nem szégyelli a múltadat, ha jelened és jövőd az övé. (Ecsedi Aladár)

„Krisztus a mi örökségünk záloga, aki megváltja tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására.” (Ef 1,14)

„Jézus Krisztus (…) az én Uram, aki engem, elveszett és megítélt embert megváltott, vagyis minden bűntől, a haláltól és az ördög hatalmából megszabadított.” (Luther Márton: Kis káté) Engedd, hogy elvégezze életedben szabadító munkáját! Életed így lesz Isten szeretetét, Krisztus áldozatát dicsőítő életté. Így tudsz utat mutatni azoknak, akik szabadításra vágynak. Az egykori Német Demokratikus Köztársaságban volt egy falu, melyet teljesen körülfalaztak. Az ott lakók közül sokan lettek klausztrofóbiások, depressziósok, szorongók. Sokan élnek láthatatlan falaktól, sötét erőktől körülvéve, reménység nélkül. (Bozorády Zoltán)

Nagy csend ülte meg a nyári erdőt. A madarak szárnyuk alá hajtották a fejüket. Jóleső nyugalom terült a tájra. A pinty egyszer csak fejét felszegve megszólalt: - Mi az, hogy élet?
Mindnyájan megütköztek a nehéz kérdésen. Először a rügyeit vigyázva bontogató vadrózsa szólalt meg: - Az élet nem más, mint állandó kibontakozás...
A pillangó nem volt ennyire filozófus lény. Virágról virágra libbenve, itt is, ott is nektárt nyaldosva csak ennyit mondott: - Az élet csupa nyalánkság és boldogság!
Lent a fűben a hatalmas szalmaszálat cipelő hangya ezt nem hagyhatta szó nélkül: - Az élet csak munka és vesződség!
A frissen gyűjtött mézzel a kaptár felé siető méhecske ezt duruzsolta: - Nem, az életben a munka és szórakozás váltogatja egymást...
Ahol ilyen bölcs dolgokról folyik a szó, onnan a vakond sem hiányozhat. Egy szóra kidugta hát a fejét a friss vájatból: - Az élet a sötétség elleni állandó harc.
Össze is kaptak volna, ha az eleredő eső nem hűti le a kedélyeket. Az esőcsepp is el akarta mondani a maga bölcsességét: - Az élet csupa könny, semmi más, csak könny.
És már úszott is a patakkal a tengerbe. Ott a hullámok hatalmas csapásokkal ostromolták a parti sziklákat: - Az élet a szabadságért való sanyarú küzdelem... - mennydörögték.
Fenségesen körözött az erdő felett a sas: - Az élet felfelé törekvés! - kiáltotta a magasból.
A vén széltől meghajlott nyírfa is bekapcsolódott most már a vitába: - Az élet azt jelenti, hogy beadjuk a derekunkat a hatalom előtt...
Leszállt az éj. Hangtalan szárnycsapásokkal lebegve huhogta a bagoly: - Az élet - kihasználni az alkalmat, ha mások alszanak... De ezt már nem hallották a többiek. Az alvó erdő csendje borult a tájra. A lakodalomról hazafelé tartó fiatalember, a sok tánctól fáradtan, levetette magát a fa alá, és mintha a pintyhez szólott volna, felsóhajtott: - Az élet nem más, mint a szerencse hajszolása és a csalódások csapásainak elviselése...
Az ébredező hajnal ezzel keltette az alvó erdőt: - Én, a hajnal, az új nap hírnöke vagyok, az élet pedig az örökkévalóságé.

Svéd népmese nyomán


Nem az táplál bennünket, amit megeszünk, hanem amit megemésztünk.

Senki nem képes a másikat rábeszélni arra, hogy megváltozzék. Mindenki maga őrzi a változás kapuját, amely csak belülről nyitható. A másik emberben lévő kaput nem tudjuk megnyitni, sem szép szóval, sem érzelmi ráhatással. A legtöbb, mit embertársainkért tehetünk: imádkozunk értük.



Többnyire alábecsüljük egy mosoly, egy simogatás, egy kedves szó, egy figyelő tekintet, egy őszinte bók vagy csekélyke törődés erejét, pedig mind képes rá, hogy új irányt szabjon életünknek.


„Vissza fognak térni az Úr megváltottai. Boldog örömben lesz részük, a gyötrelmes sóhajtozás pedig elmúlik.” (Ézs 51,11)

A próféta ezt a Babilonba hurcolt népre érti. De az ígéret túlmutat az ó szövetségen: Isten megváltottai egy napon – a halálon át – a vele való közösségbe fognak visszatérni. Ott lesz részük boldog örömben, és ott múlik el minden sóhajtozás. (Véghelyi Antal)