A FELSZÍN ALATT

Sétálok a réten, itt-ott egy kis kiemelkedés: vakondtúrás. Csak gyanítom, hogy micsoda járat-szövevény rejtőzik a föld alatt – talán, ha ásóval föltárnám, akkor többet is megtudhatnék erről. De mégsem teszem, mert sajnálom a kis állat lakóhelyét megbolygatni.


Mi minden rejtőzik például a szántóföldben? Az ekevas régi korok cseréptöredékeit, néha még kincseit is kiforgatja. Egy-egy érdekesebb lelet nyomán a régészek értékes megállapításokat tehetnek. Ki gondolta például, hogy Palesztinában, egy 350 x 150 méter méretű domb alatt a föld talán legrégebbi városának maradványaira bukkannak. A domb alatt hét (!) egymásra rakodott rétegben rátaláltak Jerikó romjaira.

Gyerekkoromban, öcsémmel együtt én is szerettem gödröt, alagutat ásni. Találtunk is mindenféle gyökeret, csigát, kavicsot, talán még földi békát is. Amikor aztán kezembe került a Biblia, abban is igazi kincseket találtam, számomra sokkal értékesebbeket, mint amilyeneket a régészek (vagy mi, gyermekként, szórakozásból) valaha találhattak. Pedig akkor még csak a felszínen mozogtam a Bibliában, majd a mélyebb megismerésben segítettek az igehirdetések, mások bizonyságtételei, az evangéliumi könyvek.

És feltámasztották a vágyat az Igében való kutakodásra. Például ilyen ásó-kérdésekkel: Miről szól az adott igeszakasz? Kik a szereplők? Mit tanít Istenről, az Úr Jézusról? Mit mond az emberről, rólam? Mire tanít a történetben szereplők esete? Miért, mi célból, mennyire, kitől?
Azóta is lankadatlan a vágy bennem, hogy ismét, újra és újra átolvashassam, majd lépésről lépésre tárhassam fel az olvasottakat, hogy az ásással kincskeresőként gazdagodhassak!

Előd Erika / Budapest

Pál apostol vágyakozása: Az Atya „… adja meg nektek, hogy képesek legyetek megérteni, hogy mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjétek Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig.” (Ef 3,14-19)

AJÁNDÉK-UTCÁNK

Amikor bekanyarodom az utcánkba, a keskeny járdát már megint elfoglalja a burjánzó vadsóska. Régen, az iskolából hazafelé, mindig elrágcsáltam párat fanyar leveleiből.

A háború után velünk szemben, az öreg ház emeleti erkélyén egy kövér disznó körvonala sötétlett, nem jutott el ide a „feketevágás” veszélye. Mellette – azóta már – beépítették a telket, gyermekkori paradicsomunkat, ahol a magas gaz között vadon termett a gyümölcs. Közösen bérelték gyerekeiknek az utca szülői – játszóhelyül. Ritkán jártunk be a rozoga kapun, mert izgalmasabb volt egy fadeszkát félrehúzva, bepréselődni a kerítésen. Ide csalogattam a kóbor kutyákat és cicákat, itt voltunk indiánok és Robinsonok, és itt harcoltunk bátyáimmal meg a többi gyerekkel. Az almafa tetején faltam a zöld almát – de Jókai, Mikszáth, Fekete István könyveit is. Nem törődtünk a szegénységgel, a kivágott orrú cipőkkel, az örökölt ruhákkal, a zsíros és lekváros kenyérrel. Szüleim szeretetben éltek, igazi családi légkört teremtettek, és elviselték régi zabolátlan, nevelhetetlen természetemet is. Az is természetes volt, hogy utcánkban a szomszédok és ismerősök hosszasan beszélgettek. Tudtunk egymásról, és ha kellett, segítettük egymást.

Itt élek amióta az eszemet tudom, csak pár évre vettem kényszerű kanyart egy másik utcába. Azért a kanyarért adta el édesanyám csopaki nyaralónkat – később mégis elvágyódtam onnan.

Amikor rábukkantunk az akkor még eladó, mostani lakásra, éppen lázasan feküdtem az ágyban. A tulajdonos tíz nap határidőt adott, hogy kifizessem a teljes vételárat, különben mással kötött volna szerződést. Családom adta fel a hirdetést: a kilencedik napon eladtuk a régi lakást, a tízedik napon kifizettem az újat: a mi utcánkban. Felgyógyulva már nemcsak az alaprajzot, hanem új otthonomat is láthattam. A régi fekvés, a régi kilátás – de minden az új életre és körülményekre szabva. Istenkísértés lett volna? Bizonyossággal állíthatom, hogy nem. Inkább Isten szeretetének csodája! És a napi hála szívemben, hogy itt élhetek békességben.
Gaál Éva / Budapest

„… minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá” (Jakab 1,17)

"Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettot, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint."

(Mt 25,15)

Elolvasandó:
Mt 25,14-30


Jézus a földi élete vége felé mondta tanítványainak ezt a példázatot, melyből egyetlen verset emelünk ki most. Egy emberről szól, aki külföldre utazik, ezért vagyonát átadja szolgáinak. Önmagáról beszél itt Jézus, hiszen készül vissza az Atyjához, és a követőire akarja bízni az Istentől kapott feladatának folytatását. Ő azonban nemcsak akkor keresett, de ma is keres fiatalokat erre a cseppet sem könnyű munkára.
A talentum görög pénzegység és súlymérték volt. Egy kb. 26 kilós ezüst vagy arany korong. Jézus korában az attikai talentumot használták, ami 6 000 drachmának, tehát hatezer napszám értékének felelt meg. Egy hatalmas pénzösszeget bíz szolgáira az Úr. Érdekes, hogy a gazda nem egyenlőképpen, hanem szolgái képessége szerint osztogatja a vagyonát. Egyesek öt, mások két, illetve egy talentumban részesülnek. Ám senki nincs, aki nem kapott volna valamit. Jézus napjainkban is kész mindenkinek osztogatni talentumokat.

E példázat nyomán nevezik több európai nyelvben tálentumnak a tehetséget. A tehetség és a képesség Isten ajándéka. Még a genetikai örökség is végső soron tőle jön. Vedd számba, hogy te milyen talentumot kaptál, miben vagy ügyes, rátermett, átlagon felüli. Tégy félre minden hamis alázatoskodást, hogy "én semmiben nem vagyok jó". Ha nem tudod felismerni, mi a talentumod, kérdezd meg barátaidat, szüleidet, figyelj oda észrevételeikre. Ha pedig rájöttél, kezdj neki a fejlesztésükhöz. Lehet, hogy van érzéked a sütéshez-főzéshez vagy a barkácsoláshoz, jól sportolsz, jó ötleteid vannak, szépen szavalsz, gyönyörűen énekelsz vagy rajzolsz, világosan fogalmazol, könnyen tanulsz nyelveket, játszva számolsz, lebilincselően írsz vagy mesélsz, van türelmed a gyerekekhez vagy az idősekhez, jobban észreveszed a rászorulókat, a magányosokat, stb. Bármilyen képességünket Isten országa ügyének szolgálatába állíthatjuk.
Idejekorán el kell döntened, mi szeretnél lenni, hogy a megfelelő (szak)iskolába, esetleg egyetemre iratkozhass be. Kérd el imádságban Istentől, hogy mi a hivatásod. Kemény munka, kitartó tanulás és szorgalmas gyakorlás kell a tehetség kibontakoztatásához. De ne feledd, hogy a tehetséget adó Úr számon fog kérni egyszer arról, hogy mit tettél az ajándékaival.
(Dr. Lészai Lehel)

"Ha pedig a világosságban járunk, amint Ő maga a világosságban van, közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől."

1János 1,7


A közösség

A közösség: misztérium!
Benne a KRISZTUS titka rejlik.
Kit bűne a keresztig elvitt
és sírva fakadt a FIÚN,
eggyé lehet Vele s azokkal,
kikkel szíve ott összedobban.

ATYÁNK!
Hozd fel reánk Orcád világosságát ezen a héten is, világosíts meg minket, hogy egymással és a Tiéiddel való közösséget keressük és szolgáljuk. Tisztíts meg minden önigazságtól, sértődéstől, félreértéstől, hogy a Te képedet lássuk és reménységet keressünk egymásban és mindazokban, kik velünk egyenlő drága hitet nyertek a JÉZUS KRISZTUSBAN.
Ámen.

Irgalmasság

Írta: Egy boldog édesanya


Fiam ma sikeres érettségi vizsgát tett – szép eredménnyel. Megszégyenültem. Sokszor gondoltam félve a nem-tanulás évei alatt arra, hogy egyszer majd eljön az igazság pillanata. Ma pedig azt éltem át, hogy az az Isten, aki hozzám irgalmas, fiamhoz is irgalmas. Az igazság pillanata pedig 2000 éve már eljött.

Jézus szavai: "... én azért jöttem, hogy (juhaimnak) életük legyen és bővölködjenek." (Jn 10,10)

Küzdelem

Írta: Zila Péterné

Itt a nyár! A nyaralás, pihenés időszaka – a focistáknak, szurkolóknak pedig a küzdelemé. Van, aki nyaral, más pedig küzd? Az igazságtalanságok sorába ez is beletartozik. A ma embere küszködik a küzdelem terén, hiszen hiányos a megküzdési képessége, vagy félreértelmezi azt, illetve menekül előle.

Miért is küzdünk? Hát a megélhetésért! A jó pozícióért! A boldogságért! – vágja rá sok ember. „Küzdelemre hív az élet” – énekeljük mi, keresztyének, „A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga” – állítja Madách Imre.

Igen, a küzdelem az élet velejárója, a megküzdés képessége pedig létkérdés: megküzdeni a kudarcokkal, a sérelmekkel, az akadályokkal, a bűnnel, a mindennapokkal… Azt azonban tudnunk kell, hogy nem a küzdés maga a cél, sőt a küzdésnek nemcsak célja, de oka is kell, hogy legyen, hiszen:

„Azért fáradunk és küzdünk, mert reménységünket az élő Istenbe vetettük, aki minden ember megtartója, kiváltképpen a hívőknek.” (1Tim 4,10)

LEVENDULA

Az érettségi bizonyítvány osztása meghitt légkörben zajlott. Még egy utolsó áhítat, szeretetteljes búcsúzó mondatok az igazgatónőtől, az elnök elismerő szavai, jutalomkönyvek. A diákok felszabadult örömébe enyhe bánat vegyül, mivel utoljára vannak így együtt: osztálytársak, tanárok, szülők. Ez az utolsó alkalom elköszönni azoktól, akik különösen is közel álltak hozzájuk.

Az egyik diáklány kezében ízléses szalaggal összekötött kis levendulacsokor, kártyával, amelyen ez olvasható: „A mosoly nem kerül semmibe annak, aki adja, mégis nagyon sokat jelent annak, aki kapja. Ezt érdemes tartósítani!” – utalva mind a levendulára, mind a mosolyra. A csokrot az áhítatot tartó fiatal tanárnak adta, akitől a diákok éveken át nemcsak kitűnő oktatást, de őszinte odafigyelést, derűs bátorítást is kaptak.

Egy héttel később, saját érettségi találkozómon, évtizedek múltán is azon tűnődnek volt osztálytársaim – többnyire befutott emberek -, volt-e nekünk egyáltalán osztályfőnökünk. Vagyis, miért nem éreztük úgy, hogy ő, vagy bárki a tanári karból törődik velünk.

Eszembe jut egy fiatal lány, aki a következő szavakkal nyilatkozott arról a jó nevű egyházi iskoláról, ahol egyébként kitűnő eredménnyel végzett: „Azt hittem, ott legalább majd szeretik a gyerekeket, de nem azt tapasztaltam”.

A környezetünkben élők, az iskolában, a munkahelyen, az utcán – és persze a családban – mosolyra várnak. Nem a „keep smiling” pózra (bár az is jobb, mint a morcosság!), hanem derűre, szeretetből fakadó, barátságos odafordulásra.

Erre szomjazik a világ, és Isten gyermekeitől, akik az ő szeretetének bőségéből élnek, joggal várja el.
Dr. Mikoliczné Virág / Pécel

Pál apostol intése: „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek!” (Rm 13,8)

Mi a megváltás célja?

Írta: Dr. Erdélyi Judit

Erre a kérdésre a hívő keresztyének többsége azt válaszolja, hogy ne kárhozzunk el, bűnbocsánatot és örök életet nyerjünk. Ez igaz, de nem ez Isten elsődleges célja a megváltással!

De akkor micsoda?

Isten célja az, hogy az általa teremtett ember végre alkalmas és képes legyen arra, amire eredetileg is teremtette. Mire is teremtette? Az Efézusi levél szerint (1,6) arra, hogy – vele szeretet- és életközösségben – dicsőséges kegyelmét magasztalja. Isten gondolatában a vele való kapcsolat leginkább egy szerelmi házassághoz hasonlítható, ugyanis a Biblia az Isten és ember kapcsolatát a házassággal ábrázolja ki.

Ha hitünk célja csak annyi, hogy az Istentől kapható üdv-javakat megszerezzük, akkor még messze vagyunk Isten céljának a megvalósulásától. Az Úrral való kapcsolatunk még csak “érdekházasság”, én-központú – „magamnak én vagyok a legfontosabb”, „immár ketten szeretünk engem” – vágyaink teljesülése, amivel egyszerűen zárjuk rövidre a kérdéskört.

Ugyanis az embert nem maga Isten (személye, akarata és vágyai) érdekli. Nem úgy, ahogyan ez egy igazi szerelmi kapcsolatban működik: amikor a másik – szerelmem tárgya – fontosabb nekem, mint saját magam. A személye érdekel, csodálom őt, lesem, hogyan járhatnék a kedvében, alárendelem magam neki mindenben; szinte észre sem veszem, hogy eközben elfeledkezem magamról.

Amikor így kerülünk Istennel „szerelmi” életközösségbe, akkor töltjük be a megváltás Isten szerinti célját, és ennek természetes velejárója az üdvösségünk és örök életünk is.

“Szépségedet a király király kívánja; hiszen urad ő, hódolj hát neki!” (Zsolt 45,1

Űrszemét

Írta: Bálint Gyöngyi

 Egyre komolyabb veszélyt jelentenek azok a mesterséges tárgyak, amelyek az űrkutatási expedíciók során szabadultak el. Van köztük fényképezőgép, komplett szerszámtáska, legtöbbjük azonban levált alkatrész – és ezek milliószámra keringenek a világűrben. Kit zavarnak? Amíg a napot nem árnyékolják, keringjenek nyugodtan – gondolhatnánk. De tudnunk kell arról a veszélyről, amit ezek a kozmikus hulladékok kontroll nélküli mozgásukkal jelentenek a világűrben működő űreszközökre, űrállomásokra. Az ütközések veszélye miatt úgynevezett kozmikus dugók alakulhatnak ki. A téma még mindig nem érint igazán mélyen minket. Érdekességnek tartjuk, de korántsem aggódunk annyira egy műhold és egy 28000 km/h sebességgel száguldó fél pár kesztyű találkozása miatt, mint amikor az utcánk végén elhajlítják a behajtani tilos táblát. Érthető.
Viszont a szemetes világűr hallatán az űrszemét másfajta megjelenésére is gondolnom kellett. Hemzseg tőlük a mindenség, és igazán veszélyesek – nem az űreszközök számára, hanem ránk nézve. A kimondott szavainkról van szó. Azokról, amiket nagy hangon, heveskedve, bosszúsan motyogva, vagy a bizalmaskodó pletyka csendesen alattomos hangszínén valaha kiejtettünk. Hová lettek? Keringenek. Miből gondolom? A Bibliából tudom: „Mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján” (Mt 12,36). Csak azt lehet összegyűjteni, ami létezik. Nem a fantáziálás a dolgunk – Hogyan lesz ez majd? –, hanem mélységes átélése annak a felelősségnek, amit a beszédünk jelent. Az űrszemét megsemmisítése komoly fejtörést jelent, nincs rá megnyugtató megoldás. Kimondott szavainkat sem lehet megsemmisíteni, érvényesek és elevenek.
„A szó elszáll” – tartja a mondás –, de nem megy messzire. Egyszer visszatalál hozzánk, és visszük magunkkal Isten elé. Jaj nekünk, ha nem kérjük idejében és alázatosan Isten bocsánatát, és nem őrizzük azt a gonosz kis szelepet, a szánkat, ami távol tarthat-eltávolíthat minket Urunktól. Jézus szavai ezek:

„A beszédedből ítélnek majd igaznak, és a beszédedből marasztalnak el téged.” (Mt 12,37)