Adventi várakozás
Talán
harmadik osztályos lehettem, amikor iskolai farsangra készültünk.
Jelmezemet évről évre édesanyám készítette, akkor éppen egy korábbi
ruhát akart újjá alakítani, ezért szétbontotta az előzőleg már sikert
aratott darabot, hogy némi új anyag felhasználásával más jelentést
adhasson neki. A varrással lassan haladt, mert csak esténként, munka és a
család egyéb igényeinek kiszolgálása után keríthetett erre sort; de
abban biztosak voltunk, hogy a farsang napjára elkészül a mű.
Ám az egyik nap váratlan dolog történt: az iskolában kihirdették, hogy aznap lesz a farsangi bál. Ez éppen egy héttel korábban volt, mint az általam ismert dátum.
Most mit csináljak? A ruha nincs készen, szüleim pedig dolgoznak. Kétségbeesve ballagtam haza, mert tudtam, hogy az, ami otthon vár, még nem nevezhető jelmeznek. Hiába válogattam a felismerhetetlen formájú és rendeltetésű, rojtos szélű és gyűrött anyagok halmazában, mégsem tudtam eldönteni, hogy az egykori vagy a készülő jelmez részeit tartom-e a kezemben. Mivel a farsangi részvétel kötelező volt, ezért magamra öltöttem az épebbnek tűnő ruhadarabokat. Ám azok nagyon szánalomra méltóan mutattak rajtam, és semmiképpen sem hasonlítottak a megálmodott jelmezhez. Tudtam, hogy ezzel nem aratok majd sikert.
*
Ez a történet jutott eszembe, amikor az adventi várakozásra gondoltam. Sokak számára ugyanis, akik az ígéret várományosai voltak, az első advent is váratlanul teljesedett be. Pedig a zsidók évszázados várakozása és számtalan isteni ígéret után érkezett a Messiás. De ők mégsem készültek jól a fogadására. A sok beteljesült prófécia ellenére váratlanul érte őket Jézus megjelenése.
Ma is adventben élünk. Nem csak azért, mert a karácsonyi ünnepet megelőző hetekbe léptünk, hanem, mert Jézus Krisztus mennybe menetele óta visszajövetele ígéretének beteljesedését várjuk. Az ezt megelőző eseményekre is vonatkoznak ígéretek, amikből napjainkban egyre több megvalósulni látszik. Mindezeket azért tudatta velünk, hogy népe felkészülve várja érkezését.
Urunk visszajövetele közel van; a fehér ruhák elkészültek, a menyasszonyi sereg pedig boldog izgalommal készül a vőlegény fogadására.
Ám az egyik nap váratlan dolog történt: az iskolában kihirdették, hogy aznap lesz a farsangi bál. Ez éppen egy héttel korábban volt, mint az általam ismert dátum.
Most mit csináljak? A ruha nincs készen, szüleim pedig dolgoznak. Kétségbeesve ballagtam haza, mert tudtam, hogy az, ami otthon vár, még nem nevezhető jelmeznek. Hiába válogattam a felismerhetetlen formájú és rendeltetésű, rojtos szélű és gyűrött anyagok halmazában, mégsem tudtam eldönteni, hogy az egykori vagy a készülő jelmez részeit tartom-e a kezemben. Mivel a farsangi részvétel kötelező volt, ezért magamra öltöttem az épebbnek tűnő ruhadarabokat. Ám azok nagyon szánalomra méltóan mutattak rajtam, és semmiképpen sem hasonlítottak a megálmodott jelmezhez. Tudtam, hogy ezzel nem aratok majd sikert.
*
Ez a történet jutott eszembe, amikor az adventi várakozásra gondoltam. Sokak számára ugyanis, akik az ígéret várományosai voltak, az első advent is váratlanul teljesedett be. Pedig a zsidók évszázados várakozása és számtalan isteni ígéret után érkezett a Messiás. De ők mégsem készültek jól a fogadására. A sok beteljesült prófécia ellenére váratlanul érte őket Jézus megjelenése.
Ma is adventben élünk. Nem csak azért, mert a karácsonyi ünnepet megelőző hetekbe léptünk, hanem, mert Jézus Krisztus mennybe menetele óta visszajövetele ígéretének beteljesedését várjuk. Az ezt megelőző eseményekre is vonatkoznak ígéretek, amikből napjainkban egyre több megvalósulni látszik. Mindezeket azért tudatta velünk, hogy népe felkészülve várja érkezését.
Urunk visszajövetele közel van; a fehér ruhák elkészültek, a menyasszonyi sereg pedig boldog izgalommal készül a vőlegény fogadására.
Horváth Mária / Pécel
Ahelyett, hogy örülne
- Írta: Benedek Csilla
Az orvosi rendelő előterében várakozó emberek – közöttük gyermekes
szülők is – türelmetlenül várták, hogy mikor hangzik fel a hívást
jelentő nevük. Amikor az egyik kisfiút szólították, apukája, gyermekével
az ölében, felugrott, majd sietett az ajtó felé. De a 4-5 éves forma
ifjú nem így gondolta, és rémült kiáltozással próbált kiszabadulni az
apai ölelésből. Az ajtóba kapaszkodva tiltakozott, végül is becsukódott
mögöttük az ajtó. A váróterem elcsendesedett, mindenki megkönnyebbült,
ami sajnos nem tartott sokáig, mert a gyerek kiszabadult édesapja
kezéből, majd kivágva az ajtót, ordítva rohant a folyosón – két
asszisztensnő futott utána. Néhány perc után betessékelték őt a
rendelőbe, az ajtót pedig bezárták. Az egyik várakozó fiatal férfi így
kommentálta az esetet: Hisztizett és menekült, ahelyett, hogy örülne,
hogy végre bejutott!
Sokan viselkednek hasonlóan akkor, amikor Isten igéje néven szólítja, azaz a Szentlélek betessékelné őket az Úr gyógyító színe elé, vagyis az üdvösségre!
Sokan viselkednek hasonlóan akkor, amikor Isten igéje néven szólítja, azaz a Szentlélek betessékelné őket az Úr gyógyító színe elé, vagyis az üdvösségre!
„Ezért így szól az én Istenem, az Úr: Íme, a Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal. Aki hisz, az nem fut el!” (Ézs 28,16)
"Életem ideje kezedben van..."
Zsolt. 31,16Magasba tart utam
Magasba tart utam,
Mélység feszül alattam.
Porszem vagyok, URAM,
felfénylek sugaradban.
Időm kezedben van,
Pályám tudod, kimérted.
Minden tettem, szavam
Hála legyen s dicséret!
Atyánk, Istenünk!
Köszönjük Neked, hogy örök végzésed folytán mi is idejöhettünk élni. Áldott légy érte, hogy porszem voltunk ellenére szemmel tartasz, hűtlenkedésünk ellenére szeretsz és magasságaid felé ragad bennünket a LÉLEK. Maradj velünk múló időnkben, s ha földi pályánk végén megérkezünk Hozzád, hadd vihessük magunkkal a hálát a bűneinkből való szabadulásért, a megtartatásért.
Ámen.
Köszönjük Neked, hogy örök végzésed folytán mi is idejöhettünk élni. Áldott légy érte, hogy porszem voltunk ellenére szemmel tartasz, hűtlenkedésünk ellenére szeretsz és magasságaid felé ragad bennünket a LÉLEK. Maradj velünk múló időnkben, s ha földi pályánk végén megérkezünk Hozzád, hadd vihessük magunkkal a hálát a bűneinkből való szabadulásért, a megtartatásért.
Ámen.
Fiatalember a padlón
- Írta: Horváth Mária
Gondolom, hogy a fenti címet olvasva nem
túlságosan pozitív kép jelenik meg az olvasók előtt. Mi oka lehet egy
fiatal férfinak, hogy a padlóra kerüljön? Alkoholos vagy egyéb bódító
szertől származó befolyásoltság? Legyőzhetetlen fáradtság? Rosszullét?
Hajléktalanság? Esetleg átvitt értelemben kell gondolnunk a padlóközeli
állapotra?
Megnyugtatásként írom: semmi ilyesmiről nincs szó.
Az egyik hétköznap kora délelőttjén személyvonatra szállt fel az említett fiatalember, aki az utasok között nem talált magának könnyen elfoglalható ülőhelyet, ezért leült a vonat tiszta padlójára. Furcsa jelenet. A szemem sarkából láttam, és nem tudtam mire vélni cselekedetét.
Azonban, amikor többed magammal leszálláshoz készülődve elhaladtam mellette, még szokatlanabb, de számomra szívmelengető látványon akadt meg a tekintetem. És nem csupán az enyém.
A fiatal férfi a Szentírás olvasása miatt telepedett le a padlóra. Lábait maga alá gyűjtve, Bibliáját az ölében, Bibliaolvasó Kalauzát maga mellett a földön tartva a legnagyobb természetességgel olvasta a kikeresett igeszakaszt. Az az elszántság látszott rajta, hogy az Urával való személyes kapcsolatfelvételnek nem lehet akadálya a kényelmes ülőhely hiánya. Igeolvasásra és imádkozásra megfelelő hely – ha kell – a vonat padlózata is, inkább, mint hogy a nagyon fontos találkozás kárt vagy késedelmet szenvedjen.
Ma, amikor mindenfelől azt halljuk és érzékeljük, hogy az emberek nagy hányada előtt nincs már isteni tekintélye a Szentírásnak, felfedezhettük egy hívő keresztyén ember hétköznapi cselekedetében az Úr iránti különleges tiszteletet.
Megnyugtatásként írom: semmi ilyesmiről nincs szó.
Az egyik hétköznap kora délelőttjén személyvonatra szállt fel az említett fiatalember, aki az utasok között nem talált magának könnyen elfoglalható ülőhelyet, ezért leült a vonat tiszta padlójára. Furcsa jelenet. A szemem sarkából láttam, és nem tudtam mire vélni cselekedetét.
Azonban, amikor többed magammal leszálláshoz készülődve elhaladtam mellette, még szokatlanabb, de számomra szívmelengető látványon akadt meg a tekintetem. És nem csupán az enyém.
A fiatal férfi a Szentírás olvasása miatt telepedett le a padlóra. Lábait maga alá gyűjtve, Bibliáját az ölében, Bibliaolvasó Kalauzát maga mellett a földön tartva a legnagyobb természetességgel olvasta a kikeresett igeszakaszt. Az az elszántság látszott rajta, hogy az Urával való személyes kapcsolatfelvételnek nem lehet akadálya a kényelmes ülőhely hiánya. Igeolvasásra és imádkozásra megfelelő hely – ha kell – a vonat padlózata is, inkább, mint hogy a nagyon fontos találkozás kárt vagy késedelmet szenvedjen.
Ma, amikor mindenfelől azt halljuk és érzékeljük, hogy az emberek nagy hányada előtt nincs már isteni tekintélye a Szentírásnak, felfedezhettük egy hívő keresztyén ember hétköznapi cselekedetében az Úr iránti különleges tiszteletet.
„Folyamodjatok az Úrhoz, az ő hatalmához, keressétek orcáját szüntelen!” (Zsolt 105,4)
Kit várjunk?
Írta: Dr. Viczián Miklós
Várhatunk
valamit, és várhatunk valakit. Első esetben váradalmunk tölti ki
gondolatunkat, az utóbbiban a közelgő találkozás és együttlét öröme.
Váradalmunk gyakran csal meg, mert nem azt kapjuk, amit vártunk, de
beteljesedése feledteti az űrt, amit a vágyott személy hiánya okozott.
Az emberiség történetén végighúzódik ez a kettősség. Az első emberpár váradalma az volt, hogy az isteni teljes bölcsesség birtokosa lehet, s helyette – a Sátánra hallgatva – az Istennel való életközösség hiányát kellett megtapasztalnia. Azóta mindannyian evvel a hiánnyal a szívünkben születünk.
Az Ószövetség népe várta a Messiás eljövetelét. Ehhez a váráshoz váradalmak is csatlakoztak. Erős királyt, népfelszabadítót vártak, aki békét, gazdagságot, függetlenséget hoz. A Messiással való személyes kapcsolatnál hangsúlyosabbak lettek a remélt ajándékok. Mivel váradalmaik nem teljesedtek be, ezért nem ismerték rá arra, akit annyira vártak: „Saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt" (Jn 1,11).
Mi, adventkor már nem a kis Jézus megszületését várjuk, hanem azzal a győztes Megváltóval ünnepelhetünk, „aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért" (Rm 4,25). Most azonban még csak hit által van közösségünk a győztes Úr Jézus Krisztussal, ezért megmaradt adventi várakozásunk is, aminek alapja Krisztus ígérete: „Bizony hamar eljövök". „Ámen, jöjj, Uram, Jézus!"
Az emberiség történetén végighúzódik ez a kettősség. Az első emberpár váradalma az volt, hogy az isteni teljes bölcsesség birtokosa lehet, s helyette – a Sátánra hallgatva – az Istennel való életközösség hiányát kellett megtapasztalnia. Azóta mindannyian evvel a hiánnyal a szívünkben születünk.
Az Ószövetség népe várta a Messiás eljövetelét. Ehhez a váráshoz váradalmak is csatlakoztak. Erős királyt, népfelszabadítót vártak, aki békét, gazdagságot, függetlenséget hoz. A Messiással való személyes kapcsolatnál hangsúlyosabbak lettek a remélt ajándékok. Mivel váradalmaik nem teljesedtek be, ezért nem ismerték rá arra, akit annyira vártak: „Saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt" (Jn 1,11).
Mi, adventkor már nem a kis Jézus megszületését várjuk, hanem azzal a győztes Megváltóval ünnepelhetünk, „aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért" (Rm 4,25). Most azonban még csak hit által van közösségünk a győztes Úr Jézus Krisztussal, ezért megmaradt adventi várakozásunk is, aminek alapja Krisztus ígérete: „Bizony hamar eljövök". „Ámen, jöjj, Uram, Jézus!"
„Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, ugyanígy fog visszajönni, ahogyan felmenni láttátok őt a mennybe." (Csel 1,11)
LEHETSÉGES A LEHETETLEN
Sokan
mondták már, hogy hívőként élni nagyon nehéz. Erre válaszolta valaki,
hogy a hívő élet nem könnyű és nem nehéz, hanem lehetetlen annak, aki a
maga erejéből akarja teljesíteni azt.
A hivő ember ugyanis, amikor a keskeny úton jár, akkor a félelmetes szakadék fölötti kötélen egyensúlyoz.
Gaál Éva grafikusművész illusztrálta találóan ezt a helyzetet: A mélység fölött kifeszített kötélen lépked egy gyermek, akinek kezében nem a szokásos segítséget adó rúd, hanem a Biblia van, és ő azzal egyensúlyoz. A kötél alatt pedig ott a félelmetes és sötét szakadék partjai között kifeszített háló.
A sikeres átjutást az írott igébe vetett hit, az annak való engedelmesség segíti, de a kötélről engedetlensége, kísértésben történt bukása miatt leeshet a vándor. A biztonságot maga, Isten biztosította a Krisztusban adott kegyelme védőhálóját feszítve ki a kereszten. A leesés fájdalmas, megalázkodásra indító esemény, kegyelme pedig mindig bátorító, bizalmat keltő és egyre jobban az Úrhoz bilincselő.
A hivő ember ugyanis, amikor a keskeny úton jár, akkor a félelmetes szakadék fölötti kötélen egyensúlyoz.
Gaál Éva grafikusművész illusztrálta találóan ezt a helyzetet: A mélység fölött kifeszített kötélen lépked egy gyermek, akinek kezében nem a szokásos segítséget adó rúd, hanem a Biblia van, és ő azzal egyensúlyoz. A kötél alatt pedig ott a félelmetes és sötét szakadék partjai között kifeszített háló.
A sikeres átjutást az írott igébe vetett hit, az annak való engedelmesség segíti, de a kötélről engedetlensége, kísértésben történt bukása miatt leeshet a vándor. A biztonságot maga, Isten biztosította a Krisztusban adott kegyelme védőhálóját feszítve ki a kereszten. A leesés fájdalmas, megalázkodásra indító esemény, kegyelme pedig mindig bátorító, bizalmat keltő és egyre jobban az Úrhoz bilincselő.
Benedek Csilla / Pécel
„Az egeken száguld segítségedre, és fenségében a felhőkön. Hajlékod az örökkévaló Isten, alant vannak örökkévaló karjai” (5Móz 33,26-27)
Miért magányosan?
- Írta: Móréhné Ági
Amikor ilyen elhagyatva érezzük magunkat, akkor a hívő ember számára Jézus ismét felkínálja segítségként önmagát. Hiszen a nagy nyüzsgésben és emberekre való várakozásunkban el is feledkeztünk már arról, hogy őrá van legnagyobb szükségünk. És akkor – ebben az elhagyatottságban – ismét megtapasztalhatjuk hűségét, a vele való kapcsolat örömét.
Pál apostol: "Mert benne lakozik az istenség egész teljessége testileg, és ti benne vagytok beteljesedve" (Kol 2,9-10).
"Nem tagadtad meg a fiadat, a te egyetlenegyedet, azért gazdagon megáldalak."
(1Mózes 22,16)
A
hitben élők mindent másképp látnak. Ha Ábrahám nem élt volna hitben,
akkor nem látta volna másképp azt, amire felszólította őt az Isten.
Gyilkosságra szólította fel, nem?
Vajon miért botránkozunk meg néha az Isten arcán vagy kérésén? Miért viszolygunk ettől a történettől, hogy Ábrahámnak fel kell áldoznia a tulajdon fiát? Miért nehéz megérteni, hogy az Isten engedte megtörténni a legszörnyűbb borzalmakat ezen a földön? Miért nehéz helyesen látni? Azért, mert nem hitből látunk.
Miért lát rosszul az ember, ha nem az Ábrahám oldalán áll? A Zsoltárok könyvében azt olvassuk (18,26): "A tisztával tiszta vagy; s a visszáshoz visszás vagy." Isten olyannak látszik, amilyen én vagyok. Ha visszás vagyok, Isten arca is visszásnak, torznak látszik. Miért követel Isten ilyen nagy áldozatot Ábrahámtól? Miért kell lemondanom a gyönyörűségeimről, a hatalmi helyzetemről, a gőg és a büszkeség eddig elért nagy eredményeiről, arról, hogy vagyok valaki? Miért követeli az Isten, hogy mindent föladjak ahhoz, hogy enyém legyen az evangélium igazgyöngye? Ez a kérdés csak addig kérdés, amíg visszás vagy. Ha visszás vagyok, olyannak fog tűnni nekem Isten, amilyen én vagyok. De Isten mindig próbára tesz, hogy az Ő arcát nézed, vagy a magad alkotta istenarc tart fogva. Ábrahám engedelmességének, hitének a titka, hogy kész volt bármire Istenért. Ő, aki annyi év, annyi várakozás után, Sára meddősége ellenére megkapta az ígéret teljesedéseként a fiát, Izsákot, amikor azt követelte Isten: "áldozd fel", egy pillanatig sem habozott. Valahol itt van Ábrahám hitének a titka. Értjük-e ezt?
Nehéz nekem kimondani, hogy legyen meg a te akaratod az életemben, úgy ahogy a mennyekben. Megvallom, félek is ezt mondani. Hogy bármiben rendelkezésére álljak az Istennek? A tulajdon életem nem vehetem a kezembe? Mindenünnen ezt hallom, hogy "te vagy a magad ura, azt tehetsz magaddal, amit akarsz". Mi akarunk rendelkezni magunk fölött, mi akarunk istenek lenni saját életünk fölött. Marad a kérdés: Isten dicsőségére élsz, vagy pedig magadnak? Ne mondd, amit az egyik tanítvány, hogy "mindent megteszek, kész vagyok halálba, börtönbe is menni éretted, Jézus". Mintha csak azt mondta volna, "vígy minket a kísértésbe, hadd lásd, milyen hű leszek..." Az istenkáromlás határát súrolja az önhittség, hogy én bebizonyítom Istennek, hogy kedvességet találok előtte. Vele szemben ott van az élő hit sodrásában, szabadságában élő ember. Ábrahám soha nem mondott ilyet: tegyél próbára engem. Imádkozni sem tudunk addig, amíg visszás az istenképünk, amíg le nem rántja Isten az Ő arcára tett álarcokat, amit mi teszünk oda.
Tudod, mi az igaz szeretet? Amikor azt mondja a szerelmes a szerelmesének, olyannak látlak, amilyen vagy, és akármilyen vagy, mégis szeretlek. Isten ígéreteivel nem tudok mit kezdeni mindaddig, míg ez az engedelmesség, szeretet nincs meg bennem. Add föl a félelmedet, és engedd át magadat Istennek.
Vajon miért botránkozunk meg néha az Isten arcán vagy kérésén? Miért viszolygunk ettől a történettől, hogy Ábrahámnak fel kell áldoznia a tulajdon fiát? Miért nehéz megérteni, hogy az Isten engedte megtörténni a legszörnyűbb borzalmakat ezen a földön? Miért nehéz helyesen látni? Azért, mert nem hitből látunk.
Miért lát rosszul az ember, ha nem az Ábrahám oldalán áll? A Zsoltárok könyvében azt olvassuk (18,26): "A tisztával tiszta vagy; s a visszáshoz visszás vagy." Isten olyannak látszik, amilyen én vagyok. Ha visszás vagyok, Isten arca is visszásnak, torznak látszik. Miért követel Isten ilyen nagy áldozatot Ábrahámtól? Miért kell lemondanom a gyönyörűségeimről, a hatalmi helyzetemről, a gőg és a büszkeség eddig elért nagy eredményeiről, arról, hogy vagyok valaki? Miért követeli az Isten, hogy mindent föladjak ahhoz, hogy enyém legyen az evangélium igazgyöngye? Ez a kérdés csak addig kérdés, amíg visszás vagy. Ha visszás vagyok, olyannak fog tűnni nekem Isten, amilyen én vagyok. De Isten mindig próbára tesz, hogy az Ő arcát nézed, vagy a magad alkotta istenarc tart fogva. Ábrahám engedelmességének, hitének a titka, hogy kész volt bármire Istenért. Ő, aki annyi év, annyi várakozás után, Sára meddősége ellenére megkapta az ígéret teljesedéseként a fiát, Izsákot, amikor azt követelte Isten: "áldozd fel", egy pillanatig sem habozott. Valahol itt van Ábrahám hitének a titka. Értjük-e ezt?
Nehéz nekem kimondani, hogy legyen meg a te akaratod az életemben, úgy ahogy a mennyekben. Megvallom, félek is ezt mondani. Hogy bármiben rendelkezésére álljak az Istennek? A tulajdon életem nem vehetem a kezembe? Mindenünnen ezt hallom, hogy "te vagy a magad ura, azt tehetsz magaddal, amit akarsz". Mi akarunk rendelkezni magunk fölött, mi akarunk istenek lenni saját életünk fölött. Marad a kérdés: Isten dicsőségére élsz, vagy pedig magadnak? Ne mondd, amit az egyik tanítvány, hogy "mindent megteszek, kész vagyok halálba, börtönbe is menni éretted, Jézus". Mintha csak azt mondta volna, "vígy minket a kísértésbe, hadd lásd, milyen hű leszek..." Az istenkáromlás határát súrolja az önhittség, hogy én bebizonyítom Istennek, hogy kedvességet találok előtte. Vele szemben ott van az élő hit sodrásában, szabadságában élő ember. Ábrahám soha nem mondott ilyet: tegyél próbára engem. Imádkozni sem tudunk addig, amíg visszás az istenképünk, amíg le nem rántja Isten az Ő arcára tett álarcokat, amit mi teszünk oda.
Tudod, mi az igaz szeretet? Amikor azt mondja a szerelmes a szerelmesének, olyannak látlak, amilyen vagy, és akármilyen vagy, mégis szeretlek. Isten ígéreteivel nem tudok mit kezdeni mindaddig, míg ez az engedelmesség, szeretet nincs meg bennem. Add föl a félelmedet, és engedd át magadat Istennek.
„Új csizmám a sárban...”
Írta: Levelekiné Zsömböly Ágnes
A
város szélén, ahol laktunk, az utca olyan volt, mint a felszántott
sártenger. A környéken még csak néhány kész vagy épülő ház árválkodott.
Kényszerűségből mi is félig kész házba költöztünk be. Legkisebb
gyermekünk akkor még nem volt önállóan járóképes, akit az útviszonyok
miatt babakocsiban soha nem tologathattam.
Az egyik októberi reggelen arra ébredtünk, hogy viszonylag nagy mennyiségű hó esett az előző éjszaka. Olyan váratlanul, hogy a téli cipőket még le sem hoztuk a padlásról. Amikor megtörtént ez is, kiderült, hogy egyik gyermekünk lábára nincs megfelelő méretű téli cipőnk. Vékony talpú félcipőben pedig lehetetlenség és nagy felelőtlenség lett volna iskolába engedni a kicsit. Férjemet munkája több napra vidékhez kötötte, telefont találni pedig a környéken kb. egyórás túrát jelentett volna. Cipőt vásárolni az ölbeli és a cipő nélküli gyerekekkel képtelen ötlet lett volna. Szembesültem a ténnyel, ha nem olvad el a hó, akkor másnap sem tudom iskolába engedni őt. Szégyenletes és kellemetlen is volt számomra ez a helyzet. A megszokott házimunkát végezve magamban imádkoztam: Édes Istenem, egyedül te tudsz megoldást adni. Kérlek, segíts rajtam!
Még a délelőtt folyamán az egyik (látásból ismerős), hatgyermekes édesanya kopogott az ajtón, kezében egy pár – szinte vadonatúj – csizmával. Ma reggel gyorsan átnéztük a téli cipőket, és ez nem volt jó egyik gyerekünk lábára sem, talán ti tudjátok használni! – mondta, és sietve távozott. A csizma pontosan és kényelmesen ráillett a cipőtlenül otthon maradt gyermekünk lábára.
Az egyik októberi reggelen arra ébredtünk, hogy viszonylag nagy mennyiségű hó esett az előző éjszaka. Olyan váratlanul, hogy a téli cipőket még le sem hoztuk a padlásról. Amikor megtörtént ez is, kiderült, hogy egyik gyermekünk lábára nincs megfelelő méretű téli cipőnk. Vékony talpú félcipőben pedig lehetetlenség és nagy felelőtlenség lett volna iskolába engedni a kicsit. Férjemet munkája több napra vidékhez kötötte, telefont találni pedig a környéken kb. egyórás túrát jelentett volna. Cipőt vásárolni az ölbeli és a cipő nélküli gyerekekkel képtelen ötlet lett volna. Szembesültem a ténnyel, ha nem olvad el a hó, akkor másnap sem tudom iskolába engedni őt. Szégyenletes és kellemetlen is volt számomra ez a helyzet. A megszokott házimunkát végezve magamban imádkoztam: Édes Istenem, egyedül te tudsz megoldást adni. Kérlek, segíts rajtam!
Még a délelőtt folyamán az egyik (látásból ismerős), hatgyermekes édesanya kopogott az ajtón, kezében egy pár – szinte vadonatúj – csizmával. Ma reggel gyorsan átnéztük a téli cipőket, és ez nem volt jó egyik gyerekünk lábára sem, talán ti tudjátok használni! – mondta, és sietve távozott. A csizma pontosan és kényelmesen ráillett a cipőtlenül otthon maradt gyermekünk lábára.
„Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok." (1Pt 5,7)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése