Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

Az Egyház, az időben létező Szentháromság

Isten nem azért teremtett bennünket, hogy megmaradjunk a természet korlátai között, és nem is egyedüllétre szánt. Azért alkotott, hogy együtt vezessen be minket háromságos Életének ölére. Jézus Krisztus azért ajánlotta fel áldozatul önmagát, hogy eggyé tegyen minket az Isteni Személyek egységében.

Így kell megvalósulnia minden létező „Krisztusban mint Főben történő újraegyesítésének”, „újjászületésének” és „beteljesedésének”. Mindaz, ami ettől el akar vonni, félrevezetés.

Létezik egy „hely”, ahol már itt a földön elkezdődik mindenek egyesítése a Háromságban. „Isten Családja” ez, a Szentháromság misztikus kiterjedése az időben, amely nemcsak fölkészít minket erre az egyesítő útra és megadja nekünk a teljes bizonyosságot, hanem annak már most részesévé is tesz. Csak egy teljesen „nyitott” közösség tudja betölteni legbensőbb vágyainkat, és itt teljesedhetünk ki minden téren.

„De unitate Patris et Filii et Spiritus sancti plebs adunata”, vagyis „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből eggyé vált nép” (Szent Ciprián): ez az Egyház. „Teljesen betölti a Szentháromság” (Órigenész).

Henri de Lubac : Elmélkedések az Egyházról

Bátran beszélni, bátran hallgatni

Az elöljárónak a beszédhez alázatos tekintéllyel kell rendelkeznie, a rábízottnak pedig szabad alázattal. Az emberekben viszont a dolgok rendje gyakran összekavarodik.

Megesik ugyanis, hogy valaki a felsőbbrendűség gőgjével beszél, miközben azt hiszi, hogy a szabadság tekintélyével szól,– másvalaki pedig ostoba félelemből hallgat abban a hitben, hogy alázatos.

Az előbbi ugyanis, amikor úgy tekint az alárendeltekre, hogy nem veszi tekintetbe azt, Akitől mindnyájan függnek, gőgös felsőbbrendűségre emeli magát, és úgy kérkedik gőgjével, mintha az tekintély lenne.

Az utóbbi pedig, amikor fél attól, hogy elveszíti az elöljáró jóindulatát – attól tartva, hogy valami időleges kárt szenved –, elrejti gondolatát. Kettejük viszonyában hallgatólagosan alázatosságnak nevezi az őt leigázó félelmet. Ám miközben szívében hallgat, elítéli azt, akinek nem hajlandó semmit mondani. Így eshet meg, hogy éppen abban, amiben alázatosnak tartja magát, bizonyul a legsúlyosabb mértékben gőgösnek.

Ezért mindig meg kell különböztetni a gőgöt a szabadságtól, a félénkséget az alázattól, hogy ne keverjük össze az alázatot a félénkséggel vagy a szabadságot a gőggel.

Nagy Szent Gergely: Homília Ezekiel próféta könyvéről

Bölcsesség, nem ékesszólás

Nagy különbség van azok között, akik a kegyelem által szólalnak meg és akik pusztán emberi bölcsességükből teszik azt.

Gyakran tapasztalhatjuk, hogy nagy szónokoknak, tanult és nemcsak a beszéd, hanem a megértés területén is kiemelkedően művelt embereknek a templomokban megtartott sok sikeres beszéd ellenére sem sikerül szónoklataikkal a hallgatóságból bárkiben is felindítani a bűnbánatot. Szavaikkal sokszor még a hitben vagy az istenfélelemben való növekedést sem tudják segíteni. Miután az emberek megcsodálják beszédeiket, eltávolodnak, hiszen az csupán kikapcsolódást jelentett fülük számára.

Gyakran látunk ugyanakkor embereket, akik szerényebb képességeikkel, egyszerű és kevésbé magasztos szavakkal, nem aggodalmaskodva azon, hogy mennyire kifinomult a beszédük, sokakat térítettek meg a hitre. Alázatra tanították a gőgösöket, és sok bűnös lélekben ébresztették fel a megtérés iránti vágyat. Ez minden bizonnyal annak a jele, hogy a számukra adatott kegyelem által szólaltak meg.

Órigenész: kommentár a Római levélhez 9,2

Isten életében minden ott van

Az Elhagyott Jézussal való találkozás ma az Istennel való világi találkozás szentségét jelenti. Ennek jele az elhagyottság, a cselekvésre való képtelenség, a nyomorúság bennünk és körülöttünk. E jelekben Isten szeretete fejeződik ki, amely magába fogad és átalakít mindent, ami ezekből fakad.

A hatása pedig az emberek új képessége a találkozásra, új közösség köztük, új figyelem a világ felé az Istennel való új közösségből kiindulva. (…)

Mivel Jézus magára vette mindazt, ami emberi, minden terhet, a világ minden bűnét, ezért semmi sincs a történelemben, ami Isten életén kívül maradt volna. Isten élete mindent magába foglal. Minden az Atya és a Fiú közti dialógus, az Atya és Fiú közti feltétel nélküli szeretet része.

Klaus Hemmerle: A egység útjai

Letenni a fegyvert

Fontos, hogy sikerüljön letenni a fegyvert.
Én hosszú évekig harcoltam ezt a háborút.
Szörnyű volt. De most letettem a fegyvert.
Nem félek többé semmitől,
mert „a szeretet elűzi a félelmet”.
Letettem, de nemcsak a fegyvert, hanem a győzni akarást is,
s hogy mások élete árán igazoljam önmagam.
Nem őrködök többé éberen,
irigyen ragaszkodva minden gazdagságomhoz.
Elfogadom, amit kapok, s megosztom másokkal. Nem tartom nagyra
elképzeléseimet és terveimet.
Ha jobb javaslatokkal találkozom,
örömmel fogadom.
Mindaz, ami jó, igaz, valós, akárhol legyen is,
az mindig a legjobb számomra.
Ezért nem félek többé.
Ha nincs már semmid,
félned sincs mitől többé.
„Ki ragadhat el Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,35)
Ha azonban fegyvertelenné, mezítelenné válunk,
ha megnyílunk az Isten-ember felé,
aki mindent újjáteremt,
akkor Ő fogja eltörölni a megsebzett múltat,
s új idők kapuit nyitja meg, ahol minden lehetségessé válik.

Athenagorász pátriárka

Végtelen távlatok

Új eget és új földet láttam.
Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak,
és tenger sincs többé.
Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem
alászállt az égből, az Istentől.
Olyan volt, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony.
Akkor hallottam, hogy a trón felől
megszólal egy hangos szózat:
„Íme, Isten hajléka az emberek között!
Velük fog lakni
és ők az ő népe lesznek,
és maga az Isten lesz velük.
Letöröl szemükről minden könnyet.
Nem lesz többé halál,
sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság,
mert az elsők elmúltak.”
Akkor a trónon ülő megszólalt:
„Íme, újjáteremtek mindent!”

Jel 21,1-5

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A közösségre épülő jövő

Fontos, hogy a pap körül ott legyen a presbitérium, olyan papok közössége, akik egymást segítik és közös utat járnak.

Ez azért is tűnik fontosnak számomra, mert ha a fiatalok magányos, szomorú, fáradt papokat látnak, azt gondolják: ha ez a jövő vár rám, akkor én nem vállalom.

Az élet olyan valódi közösségét kell létrehozni, amely azt mutatja a fiataloknak: igen, ezt a jövőt el tudom képzelni a magam számára is, így jó élni.

XVI. Benedek pápa az aostai papokhoz, 2005.

A papi élet tíz pontja

1. Fontosabb az, hogyan élek papként, mint az, hogy mit teszek papként.
2. Fontosabb az, amit Krisztus bennem tesz, mint az, amit én teszek.
3. Fontosabb, hogy a papok közötti egységet megéljem, mint az, hogy egyedül küzdjek feladataimmal.
4. Fontosabb az imádság és az ige szolgálata az asztal szolgálatánál.
5. Fontosabb az, hogy munkatársaimat lelkiekben segítsem, mint az, hogy önállóan és egyedül minél többet végezzek.
6. Fontosabb, hogy néhány jelentős feladatunkban teljesen és sugárzó erővel legyünk jelen, mint az, hogy mindenütt ott legyünk, de csak sietősen és félig-meddig.
7. Fontosabb együttműködni a többi pappal, mint akár a legtökéletesebb módon, de elszigetelten tevékenykedni; azaz fontosabb a communio, mint az actio.
8. Fontosabb – mert termékenyebb – a kereszt, mint az eredményesség.
9. Fontosabb az egész közösség, az egyházmegye és a világegyház iránti nyitottság, mint a mégoly fontosnak tűnő helyi érdek.
10. Fontosabb, hogy mindenkit elérjen a tanúságtétel hitünkről, mint az, hogy minden hagyományos igényt kielégítsünk.

Klaus Hemmerle aacheni püspök

A szeretet próbája

Jézus példájára a pap, „Isten titkainak sáfára” akkor önmaga, amikor „másokért él”. Az imádság különleges érzékenységet ad ezek iránt a „mások” iránt, képessé teszi őt, hogy meglássa szükségeiket, figyelni tudjon életükre és sorsukra. Az imádság lehetővé teszi a pap számára, hogy fölismerje azokat, „akiket az Atya neki adott”. Ők mindenekelőtt azok, akiket a jó Pásztor az ő papi szolgálatára, pásztori gondoskodására bízott. Akik lelkileg közel állnak hozzá, akik hajlandóak segíteni apostoli munkájában – de a távoliak, a hiányzók, a közömbösök is, akik még keresők.

Hogyan lehet mindenkiért – és ezek mindegyikéért – Krisztus példájára élni? Hogyan lehet azokért élni, akiket „az Atya nekünk adott”, feladatként ránk bízott? Ez mindig szeretetünk próbája lesz, olyan próba, amit el kell fogadnunk, mindenekelőtt az imádság területén.

És amikor úgy tűnik, hogy egy ekkora próba felülmúlja erőnket, emlékezzünk arra, amit az evangélista mond Jézusról a Getszemáni kertben: „Halálfélelem fogta el, és még buzgóbban imádkozott” (Lk 22,44).

II. János Pál pápa: Levél a papokhoz, 1987. Nagycsütörtök

A valóság szívének közepébe

Minden vidéknek, nemzetnek, társadalmi rétegnek megvolt a maga apostola. Én, ó, Uram, nagy alázattal, a te Univerzumban jelen levő Krisztusod apostola és (hogy úgy mondjam) evangélistája szeretnék lenni. Szeretném elmélkedéseimmel, szavaimmal, egész életemmel fölfedni és hirdetni a kapcsolatok folyamatos összefonódását, amelyek a Kozmoszt, amelyben élünk, olyan hellyé teszik, amely a Megtestesülés által átistenült, a közösség által átistenül, s a mi közreműködésünkkel átisteníthető. Elvinni Krisztust a szervesen egybefonódó kapcsolatok által annak a Valóságnak a szíve közepébe, amelyet rendkívül veszélyesnek, eviláginak és pogánynak tartanak. Íme, az én Evangéliumom és küldetésem.

Teilhard de Chardin: A pap

Minden arannyá válik

Ha egy üvegre tekintesz, megakadhat rajta szemed,
de ha tovább nézel, az eget kémlelheted.

Minden részesülhet Belőled,
semmi sem lehet oly nyomorúságos,
hogy ettől az érintéstől: „Általad”,
ne válna újjá és fénylővé.

Szolgád kezében átistenül a munka terhe,
ki úgy söpri ki házát, hogy a Te akaratodat keresse
lakása és tette lényegül át egyszerre.

Ez az a híres kő,
mely mindent arannyá alakít:
mert amit Isten megérint és hozzá tartozó,
kevesebbnek
nem tekinthető.

George Herbert: A templom

Mindenkivel váljuk eggyé!

Csak az áldozat radikalitásával lehetünk a remény tanúi – ahogy II. János Pál írta a Redemptoris Missio enciklikában –, „magától Krisztus szeretetétől ihletve, amely figyelmes és gyengéd, irgalmas és jóságos, készséges és enyhíti az emberek gondjait”. (89.)

A keresztre feszített Jézus, aki szolidáris volt a legutolsókkal, a legtávolabbiakkal, az Isten nélküliekkel, indította útjára a Népek Apostolát, hogy „mindenkinek mindene legyen”. Pál azt sugározza felénk, hogy mi az igazi apostolkodás: megkülönböztetés nélkül minden emberrel fölfedeztetni, hogy Isten közel van hozzánk és végtelenül szeret minket.

Ha mindenkivel eggyé válunk, és vesszük a bátorságot, hogy minden emberi lényre, még a látszólag megvetésre méltóra vagy ellenségesre is felebarátként és testvérként tekintsünk, megvalósítjuk az örömhír lényegi mondanivalóját: Jézus keresztjében Isten minden tőle eltávolodott emberhez közel jön, felajánlva a megbocsátást és a megváltást.

Van Thuan bíboros: A remény tanúi

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A kereszt: a bölcsesség könyve

A kereszt a világ legbölcsebb könyve, amelyet valaki is olvashat. Tudatlanok azok, akik nem ismerik ezt a könyvet, még ha minden mást el is olvastak.

Egyedül azok az igazán bölcs emberek, akik szeretik a keresztet, kapcsolatban vannak vele és egyre mélyebben megismerik…

Minél többet időt tölt valaki a kereszt iskolájában, annál jobban vágyik arra, hogy ott maradjon. Unatkozás nélkül telik az idő.

Mindent megtudhat az ember, amit csak akar, és soha nem kaphat eleget abból, amibe egyszer már belekóstolt.

Vianney Szent János: A lélek tavasza. 100 oldal az arsi plébánostól

Ami közös az örömben és a fájdalomban

Ha a szeretetben kitartva elérkezünk arra a pontra, amikor a lélek már nem tudja visszatartani a kiáltást: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”, s ha ezen a ponton is kitartunk, anélkül, hogy megszűnnénk szeretni – végül megérinthetünk valamit, ami nem egyszerűen csak öröm, hanem a lényegek lényege, amely tiszta, nem érzéki, amely közös az örömben és a szenvedésben: magának Istennek a szeretete.

Simone Weil

Az engedelmesség látóvá tesz

Soha nem tanulsz meg látni, ha nem leszel engedelmes.

Ha süket vagy annak hangjára, aki parancsol, vak is leszel.

A szív érzületével engedelmeskedj, hogy láthass a szemlélődés szemével! Isten szemet helyez el azok szívében, akikben az engedelmesség révén szétárad a szemlélődés fénye.

Páduai Szent Antal

„Húsvéti” életstílus

Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben.

Ne hazudjatok egymásnak. Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására a teljes megismerésig. Itt már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus minden mindenben.

Mint Istennek szent és kedves választottai, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Ahogy az Úr megbocsátott nektek, ti is bocsássatok meg egymásnak. Legfőként pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke.

Kol 3,1-3.9-14

Megjeleníteni Krisztust

Krisztus Egyházában a Szentlélek mindig egyszerre objektív és szubjektív módon él és van jelen: egyrészt mint intézmény, regula vagy egyházfegyelem, másrészt mint inspiráció, az Atya iránti szeretetteljes engedelmesség és mint a fogadott fiúság lelke. A két oldal egymástól elválaszthatatlan, miután Krisztus törvénye alatt állunk, melynek testet kell öltenie bennünk (…).

Bizonyos, hogy „amikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, vele együtt ti is megjelentek dicsőségben” (Kol 3,4), és akkor a Lélek intézményi vonatkozása eltűnik, ahogy a feltámadott Úrban már el is tűnt. Helyébe a fogadott fiúság lép, hiszen akkor már nem kell engedelmességet tanulnunk, mert az ösztöneinkben lesz és így szabadságunkká válik. A Lélek objektív értelemben csak annyiban fog irányítani bennünket, amennyire ez eredeti isteni működéséből fakad: a szeretet lángjának tanújaként és élesztőjeként.

Hans Urs von Balthasar

Mit jelent „tanácsot adni” az Egyházban?

A korai Egyház kommunikációjában már megjelennek azok a jelzők és határozók, amelyek a közlés formáit jellemzik. A Lélek ajándékait például a „közösség épülésére” kapjuk (1Kor 14,12); a prófétálás ajándékát „egyenként” kapjuk, hogy „mindenki tanuljon” (1Kor 14,31); mindennek „illő módon és rendben” kell végbemennie (1Kor 14,40), teljes alázatossággal a kölcsönös kapcsolatokban (Fil 2,3); egy testté kell nőni, amelyet a különböző ízületek fognak össze (Ef 4,16).

Ami az óva intés és a feddés közlését illeti, fontos, hogy a „szelídség szellemében” járjunk el (Gal 6,1), hirdetni pedig nyíltan és magabiztosan hirdessünk (Ef 6,20)! Ha megvizsgáljuk a korai Egyház kommunikációjának ezen és más jellemzőit, nyomban kirajzolódik néhány állandó alapvonás: rend, szelídség, igyekezet, figyelem, gondosság, bizonyos szervezőkészség a zűrzavar vagy a szétforgácsolódás megelőzése végett. Tanácsot adni az Egyházban mindig belső ügy, és elsődleges célja az, hogy rendet, egységet, alázatot, türelmet teremtsen és segítsen fölülmúlni a lobbanékonyságot, a nem megfelelő és alkalmatlan intézkedéseket, illetve annak a képességnek a hiányát, amely segíti integrálni a különböző elképzeléseket.

Carlo Maria Martini, 1989.

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

Aki „jobb” másoknál

Aki szeret, az nem gőgös, nem szeret uralkodni a többieken, nem halljátok soha, hogy korholná mások hibáit, nem szeret arról beszélni, amit mások csinálnak. Aki szeret, az nem vizsgálja, mi a másik tettének mozgatórugója, soha nem hiszi, hogy jobban teszi a dolgát másoknál, soha nem helyezi magát a mellette lévő fölé. Ellenkezőleg, azt hiszi, a többiek mindig jobbat tesznek, mint ő.

Ugyanúgy megfelel neki, ha felebarátja kedvez neki; és ha megvetésben van része, nem sértődik meg, mert azt gondolja, hogy még nagyobb megvetésre is méltó lenne.

Látjátok, ahhoz, hogy szeressük a Jóistent és a felebarátot, nem szükséges sem nagyon műveltnek, sem nagyon gazdagnak lenni: elég minden tettünkben Isten tetszését keresnünk, elég jót tenni mindenkivel. A rosszal éppúgy, mint a jóval, a bennünket rágalmazókkal ugyanúgy, mint azokkal, akik szeretnek minket.

Vianney Szent János

Csak Jézus az élet

Tetteitek annyira lesznek eredményesek, amennyire lelki tartalékaitok növekszenek. Valóban, a benső élet ad erőt az apostolkodáshoz, mert ez az alapja az evangéliumi munkás életszentségének. Ez védi meg őt a külső szolgálatok veszélyeitől, ez erősíti és sokszorozza meg energiáit, ez ad neki vigasztalást és örömet, alapozza meg szándékának tisztaságát, nem engedi elcsüggedni, szükséges feltétele tettei termékenységének, vonzza Isten áldását, az apostolkodást megszentelővé teszi, és természetfeletti kisugárzást ad neki.

Isten azt akarja, hogy a cselekedeteknek Jézus adjon életet. Amikor az Isteni Mester azt mondja: „Én azért jöttem, hogy életük legyen” (Jn 10,10) és „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), egy alapvető elvet akart bevésni apostolainak szívébe: csak ő, Jézus, az élet. Következőleg ahhoz, hogy részesedhessünk ebben az Életben és közölhessük azt másokkal, bele kell gyökerezniük az Ember-Istenbe.

VI. Pál pápa a Pápai Brazil Kollégiumnak, 1964.

Ember ember mellett

Íme a modern idők nagy varázsa:
behatolni a legmagasabb szemlélődésbe
és megmaradni elvegyülve a többiek között,
ember ember mellett.

Még többet mondanék: beleveszni a tömegbe,
hogy átitassuk az istenivel,
miként a kenyérdarab elázik a borban.

Ennél is többet mondanék:
részeseivé válni Isten terveinek
az emberiséggel,
fénykévéket vetni a tömegre,
és ugyanakkor megosztani az embertárssal
gyalázatot, éhséget, ütéseket,
kérészéletű örömöt.

Mert a mi időnk
és minden idők vonzereje
nem más, mint az elgondolható
legemberibb és legistenibb:
Jézus és Mária,
Isten Igéje, egy ács fia,
a Bölcsesség Széke, családanya.

Chiara Lubich

Fiatalok és idősek

Láttam nagyon különböző természetű, szellemi képességű és korú plébánosokat és velük együttdolgozó segédlelkészeket, akik jó lélekkel fordultak egymás felé. Így fokozatosan eljutottak arra a bizalomra, hogy jól kiegészítették egymást a lelkipásztori munkában. Eljutottak az egymást építő szeretetig és az egyetértésig, jó példát adva ezzel a rájuk bízott népnek. Mi segítette őket ebben? Együtt elmélkedtek, tudtak egymásnál gyónni, igazságosan osztották be fizetésüket, a fiatal átvette az idős tapasztalatát, az idős pedig támogatta a fiatalabb kezdeményezéseit.

Milyen az idős pap? Átadja tudását a fiatalabbnak, irányítja őt, bizalommal fordul felé, szent környezetet biztosít számára. Úgy fogadja őt és úgy viselkedik vele, mint munkatársával, szeretettel kíséri és tiszteletteljesen figyelmezteti, bizalommal van iránta. Van bátorsága, hogy a jövő plébánosát, vagy talán a saját utódát nevelje ki belőle, ezért kibontakoztatja minden jó adottságát. Mindenekelőtt azonban szereti őt, és valóban a javát akarja.

Milyen a fiatal pap? Alázatos, alkalmazkodó, a plébánosáról csak jót mond, készséges a munkára, elfogadja vezetését, jó hírét viszi, és megvédi az idősebb pap személyét és lelkipásztori tevékenységét. Minden jót megtesz, amire lehetősége van, így készül föl egy későbbi, esetleg szélesebb körű szolgálatra.

Giacomo Alberione

Tartsunk rendet a munkában

Való igaz, hogy vannak pillanatok és helyzetek, amelyekben sürgős segítségre és gyors ritmusra van szükség. De vannak más körülmények is, mégpedig gyakran, amelyeket tévesen ítélünk halaszthatatlannak, s amelyekben indokolatlanul vesszük el az időt a belső, lelki élettől.

Sok papi lélek sodródik a folytonos aktivizmus által, azzal a kifogással, hogy kötelességként végez olyan dolgokat, amelyek nem volnának azok, s amelyeket olykor el lehetne hagyni, el lehetne halasztani vagy csökkenteni lehetne. Az aktív életben könnyű szélsőségekbe esni, amelyeket pedig mindenképp el kell kerülni. A papok soha nem hagyhatják el az imádságot, mert mindig abban találhatják meg a fényt, és abban találhatják meg sok bajra a gyógyulást. Jézust kell az első helyre tenniük; de ennek érdekében rendet kell tartaniuk munkáik terén...

Szép dolog, valóban, mérték nélkül átadni önmagukat, de csak akkor, ha előbb megerősítették lelküket a Szentlélek működésével, és megkapták Tőle az ő tisztaságát, az ő erejét, az ő fényét és az ő szeretetét.

Conchita Cabrera De Armida: Krisztus papjai

Válasz a rejtett éhségre

A mai modern és elvilágiasodott társadalomban, annak terein és utcáin is – ahol egyébként a hitetlenség és a közömbösség látszik uralkodni, ahol mintha a rosszat többre értékelnék a jónál, és ezzel azt a látszatot keltik, mintha Babilon legyőzné Jeruzsálemet – jelen van a vágy, egy csírányi remény, valami várakozó zsongás. Ahogy Ámosz próféta könyvében olvassuk: „Igen, jönnek majd napok – mondja az Úr, az Isten –, amikor éhséget bocsátok a földre: éhséget, de nem kenyérre, szomjúságot, de nem vízre, hanem az Úr szavának hallgatására” (8,11).

Erre az éhségre akar válaszolni az Egyház evangelizáló missziója. A föltámadt Krisztus is arra szólítja föl a bizonytalankodó apostolokat, hogy lépjenek túl védett környezetük határain: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! ... és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20). A Bibliát átszövik az ilyen fölszólítások, hogy „ne hallgass”, „kiálts teli torokból”, hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan”, hogy őrállók legyünk, akik belekiáltanak a közömbösség csendjébe.

Püspöki Szinódus, 2008., 10. üzenet

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

Egység a különbözőségben

A végső cél az egység, vagy úgy is mondhatnánk, hogy az egész teremtett világ szentháromságossá alakítása. Amilyen Isten szentháromságos mivoltában, olyanná lehetünk mi is, és olyanná is kell válnunk: kommunió-egységgé, sokféleségből születő egységgé, egységes sokszínűséggé.

Ha mindezt képpel szeretnénk kifejezni, azt mondhatnánk, hogy Krisztus testévé kell válnunk, amelyben olyan szoros kapcsolatban állunk egymással, mint a test különböző tagjai és szervei. Valamennyien kölcsönösen osztoznak az életben, hogy Krisztussal, a Fővel és a Szentlélekkel mint éltető lélekkel felépítsék Krisztus egyetlen testét az Atyaisten dicsőségére.

Gisbert Greshake: Papnak lenni ma

Ne roskadjunk magunkba szenvedéseink miatt

Jézus a kereszten való szenvedése és az elhagyottság kiáltása által egyesítette az embereket Istennel és egymással. Ott valóban magára vett minden bűnt, minden fájdalmat és széthúzást, és legyőzte ezeket.

Annak ellenére, hogy abban a pillanatban mérhetetlenül elszakadva érezte magát az Atyától, kimondta: „Kezedbe ajánlom lelkemet!”

Nekünk sem szabad megállnunk, ha az övéhez hasonló fájdalommal találjuk szemben magunkat. Ne torpanjunk meg a megrázkódtatás miatt, hanem szeretettel lépjünk tovább.

Legelőször is tekintsünk szívünk mélyére, és mondjuk az Elhagyott Jézusnak: „Te vagy az egyetlen kincsem!” Aztán vessük bele magunkat abba, amit Isten kér tőlünk a következő pillanatban, például szeressük azokat a testvéreket, akik előttünk állnak.

Nem roskadhatunk magunkba személyes szenvedéseink miatt. Az egész világ fájdalma a miénk, mert keresztények vagyunk, Jézus követői.

Chiara Lubich: A keresztre feszített és elhagyott Jézus

Szabadság önmagunktól

Az engedelmesség: szegénység, szabadság önmagunktól. Azt mondják, hogy ez a legnehezebb, hiszen olyasvalamiről vagy valakiről lemondani, amely vagy aki rajtunk „kívül” van, nem annyira nehéz, viszont önmagunkról lemondani, az bizony keménynek látszik.

Talán azért van így, mert nem fogtuk föl, mennyire szükséges és építő ez a lemondás: a szabadságunkat veszélyeztető legnagyobb akadályok ugyanis éppen az önmagunkhoz való ragaszkodásból származnak. Teremtményi mivoltunkban hajlamosak vagyunk önmagunkat másokkal szemben előtérbe helyezni, míg az élet törvénye önmagunk megtagadását jelenti, azért, hogy igent mondjunk embertársunkra.

Végeredményben mi az engedelmesség? Tökéletes szeretet. Amikor teljesen szeretet vagy, nem a magad akaratát teszed, hanem a másikét, nem a saját személyes elgondolásodat választod, hanem megpróbálod a másik kezdeményezését kibontakoztatni. Ha pedig, adott esetben, a melletted lévő vagy veled élő felebarátod ugyanígy tesz veled, akkor ebben a szeretet-cserében maga a Szeretet van jelen.

Ekkor már nem a te kezdeményezésed vagy a társadé, nem a te akaratod vagy az övé valósul meg, hanem Isten akarata.

Silvano Cola

Szentháromságos bölcsesség

A kereszténység sajátossága minden bizonnyal abban rejlik, hogy személyes és közösségi életünk valamennyi területén megjelenik a Szentháromság lenyomata. Napjainkban újra meg kell tanulnunk mindent a Szentháromság fényében látni, felhasználva a modern gondolkodás és kultúra vívmányait. Csak így fogjuk tudni felülmúlni a hit és az élet, a kultúra és teológia közötti dualizmust.

Ha mindent a Szentháromság bölcsességén keresztül látunk, nem válnak majd szét az inkább egymást kiegészítő, mintsem egymással alternatívaként szemben álló dimenziók. Csak ezzel a szentháromságos gondolkodásmóddal találjuk meg az egyensúly és a párbeszéd útját.

Mivel Isten három személyben egy, s ez nem tud nem visszatükröződni az egész teremtett világban, meg kell tanulnunk a dolgokat az egymáshoz való viszonyukban látni, meg kell tanulnunk együtt haladni és egységben élni.

Toni Weber álma. Otthont teremteni a papoknak

Társadalmi kultúra, mely közösséget szül

Az Apostolok Cselekedeteitől kezdve jól látható, hogy a keresztény közösségek, amelyek az élő test törvényei szerint növekednek és terjednek, életvitelükben miként követik egy és ugyanazon vezérfonalat. Valamennyi közösség létalapját Jézus parancsolatának megélése jelenti: teljesen új és eredeti szemlélet ez, amely megkülönbözteti ezt az újfajta közösséget az összes többitől.

Az apostolok egész lelkipásztori tevékenységét össze lehetne foglalni abban az egyszerű szándékban, hogy mindenki az új parancsolat szerint éljen. Ebben jelenik meg a Törvény és a Próféták szintézise, ahogyan Jánosnál is olvashatjuk: „Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is.” (1Jn 4,21)

Az apostolok ezt a közösséget Jézussal élhették meg, és elsőként tapasztalták meg maguk között Isten Országát. Az ő feladatuk lett, hogy másokat is bevonjanak és részesítsenek ebből a közösségből, hiszen Isten eredendően ezt a „társadalmi kultúrát” akarta kinyilvánítani számunkra.

Silvano Cola

Visszatérni a lényeghez

Ahogy kapcsolatba kerültem az ázsiai népekkel és kultúrákkal, lassanként megértettem, hogy egyetlen dolog számít, és ez nem a beszéd, hanem az élet: továbbadni az életet. Éreztem annak igényét, hogy bizonyos gondolatokat, bizonyos meglátásokat tapasztalás útján „közvetítsek”.

Egy kis mag voltunk csupán, alig néhányan, de minden nap igyekeztünk kimondani: „Azért vagyunk itt, hogy életet adjunk Jézusnak közöttünk”. Közös életünk egyetlen indítéka az volt, hogy lehetővé tegyük a Föltámadott Jézus jelenlétét közöttünk. Egyedül emiatt kezdtük újra meg újra élni az Igét, megosztottuk tapasztalatainkat, szolgáltuk egymást.

Látva e népek és vallási kultúrájuk gazdagságát, azt mondtam magamban: nem sokat ér az elmélet, a filozófia, kultúránk sokszínűsége, ha mi keresztények nem vagyunk képesek felajánlani a közöttünk élő Feltámadott jelenlétét.

Meggyőződésem, hogy vissza kell térnünk a lényeghez, és újra fel kell fedeznünk, hogy ha a kereszténység elején a feltámadt Jézus volt a kérügma (az igehirdetés tartalma), akkor ma sem lehet más a kérügma, nem lehet más az örömhír, csak a Feltámadott.

Toni Weber

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A „legfontosabb” szolgálat

Egészen biztos, hogy az evangelizáció az első és legfontosabb szolgálat, amit az Egyház tehet, és amit meg is kell tennie a ma valóságába és történelmébe ágyazott embernek. Ez minden korra érvényes, így a fogyasztásra beállított, hedonista, anyagelvű, öntörvényű és vallásilag közömbös emberre is. Az evangélium közvetlen és kérügmatikus hirdetésének mindig megvan, és meg is lesz a sajátos ereje minden körülmények között azzal a föltétellel, hogy a lehető legjobban alkalmazzuk az adott környezetre és élethelyzetre. (...)

„Mi nem hallgathatunk” (ApCsel 4,10), mondta Péter és János apostol a főtanács előtt. Mi, mai pásztorok sem hallgathatunk. Bátran és nagy belső erővel kell biztosítanunk a misszionáló evangelizáció folyamatosságát, s nem szabad megijednünk az ellenhangoktól, bármilyen irányból érkezzenek is. Csak így maradhatunk hűségesek Jézus Krisztushoz, és tudjuk fölajánlani pótolhatatlan szolgálatunkat a mai, posztmodern, elvárosiasodott és globalizálódó embernek, aki – mint a történelem bármely más korszakában – keresi létének igazi értelmét.

Claudio Hummes bíboros

Egy igazi csata

Néha előfordul, hogy a másik hibái, korlátai megnehezítik azt a szent kötelességünket, hogy Jézus alakját ismerjük fel testvérünkben. Ez csalóka módon egészen addig vezethet, hogy közömbössé válik a másik, illetve azt gondoljuk, hogy ebben az esetben megszűnik, vagy csökken a szeretet kötelessége.

Tudnunk kell megbocsátanunk is, amint Jézus megbocsátott. A Mester példájából tanulhatjuk meg, hogy nincs mentség vagy enyhítő körülmény, hogy ne úgy szeressünk, ahogy Krisztus szeretné, vagy még inkább: ahogy ő maga szeretett minket.

Ha képesek vagyunk felfedezni a másik jó oldalát – az a legjobb ellenszere annak a káros tendenciának, amely az emberi társadalomban előtérbe helyezi a negatívumokat és a rágalmakat. Nemes csatáról van itt szó, amit mindennap meg kell vívnunk testvéreinkkel való kapcsolatainkban.

Cláudio Hummes bíboros: Mindig Krisztus tanítványai

Ha szeretnéd elnyerni a bölcsességet…

Ne hidd, hogy elég az olvasás lélek nélkül, a gondolkodás áhítat nélkül, a keresés rácsodálkozás nélkül, a megfigyelés öröm nélkül, az elkötelezettség jámborság nélkül, a tudomány szeretet nélkül, az értelem alázatosság nélkül, a tanulmányok isteni kegyelem nélkül, a reflexió az Istentől sugallt bölcsesség nélkül.

Mindez olyan misztikus és különleges tény, hogy senki sem ismeri fel, csak aki megkapta ennek ajándékát. Azonban csak az kapja meg, aki kívánja, de senki más nem kívánja, csak az, akit meggyújtott a Szentlélek tüze, amelyet Krisztus hozott a földre. Ezért állapítja meg az Apostol, hogy ezt a misztikus bölcsességet a Szentlélek tárta fel.

Ha tehát szeretnéd tudni, hogyan halad előre a lélek Istenben, hallgasd a kegyelmet, és ne a tudományt; a vágyat, és ne az értelmet; az imádság sóhaját, ne az olvasmányt; a jegyest, ne a tanárt; Istent, ne az embert; a ködöt, és ne a világosságot; ne a fényt, hanem a tüzet, amely minden létezőt lángra lobbant és Istenbe olvaszt szelíd kenettel és lángoló érzelmekkel.

Szent Bonaventura

Mert benned akarom viszontlátni őt

Egy napon beléptem a templomba,
és teljes bizalommal a szívemben kérdeztem meg őt:
„Te, aki itt maradtál a földön a legszentebb Eucharisztiában
a föld minden pontján,
miért nem találtál valami módot arra,
hogy Máriát mindannyiunk anyját is itt hagyd nekünk,
akik átutazók vagyunk itt a földön?”
A csendben mintha ezt válaszolta volna:
„Nem hagytam őt itt, mert benned akarom viszontlátni őt.
Bár nem vagytok szeplőtelenek, mint ő,
az én szeretetem szűzzé tesz benneteket is.
És te, ti tárjátok majd ki anyai karotokat
és szíveteket az emberiség felé,
amely ma is éhezik Istenre és az ő Édesanyjára,
éppúgy, mint akkoriban.
Ma a ti feladatotok tehát,
hogy enyhítsétek a fájdalmakat, a sebeket,
letöröljétek a könnyeket.
Énekeld hát a litániát,
és törekedj arra, hogy tükörképe légy.”

Chiara Lubich

Mint Názáretben

Egynek lenni azt jelenti, hogy család vagyunk. Olyan család, amelynek mintája a földön a názáreti család. Ez szüzek olyan együttélése, amely bár természetfölötti, de egyben az elképzelhető legemberibb is, mert olyan emberi-isteni szeretet a benső köteléke, amely képes betölteni és felülmúlni az emberi szeretet iránti minden vágyunkat.

És ha család vagyunk, megoldódik az idős papok problémája is, hiszen abszurd és ellenkezik is Jézus parancsával, hogy megengedjük, hogy egy plébánosnak – mert idős és beteg – magányban és névtelenségben, elhagyottan kell élnie.

Ez a család szép és vonzó, mert fölragyog benne az egység harmóniája. A paptestvérek és kispapok számára is nyitott ház, a közösség otthona, mert ahol Jézus él, nem érezhető a nemzedékek közti távolság. Jézus mindig jelen van, mindig új. Ő Isten Igéje, a Teológus, a Bölcsesség, Aki mindazok által jelenvalóvá válik köztünk, akik újraélik Máriát.

Silvano Cola

Vigyük magunkkal Máriát

Jézus haldokolva anyjához fordult, és Jánosra mutatva azt mondta neki: „Asszony, íme a te fiad”. Majd Jánosra nézve hozzáfűzte: „Íme a te anyád” (Jn 19,27)

Tudjuk, hogy Jézus ebben a pillanatban Jánosban Máriára bízta az összes keresztényt; és nem kétséges, hogy János pap volt. Tehát a papok ezen a napon kaptak Jézustól – János személyében – egy irányt, egy meghívást, egy parancsot: hogy Máriában édesanyjukat lássák, és vigyék őt magukkal otthonukba...

Mária otthon van a papoknál. A papoknak emlékezniük kell erre; de ha sajnálatosan el is felejtenék magukkal vinni Máriát, Jézus anyja, a századokon át soha nem fogja elfelejteni, hogy beteljesítse haldokló Fiának ezt a vágyát. Mária a legbiztosabb segítség, akit Jézus a papoknak adott, hogy betölthessék szolgálatukat az Egyházban.

Chiara Lubich: A pap ma, a szerzetes ma

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A presbitérium közös középpontja

A pap általában saját plébániájának, egyházmegyéjének lelkipásztora, de ezzel egyidejűleg az egész egyházért, annak szélesebb értelemben vett egységéért is él.

Ha egy pap nem szerencsés módon csak saját plébániájára tekintene, papi tevékenységét kizárólag erre fordítaná, akkor leszűkítené szolgálatának kereteit, melyet egyházmegyéjének papi testületében ellát. Ha egy püspök csak a saját egyházmegyéért élne, anélkül, hogy önmagát az egyetemes Egyház püspökének tekintené, szintén korlátok közé szorítaná saját szolgálatát.

A nagyobb egységgel való kapcsolat kétségtelenül engedelmességet kíván meg, vagyis hogy vessük alá önmagunkat annak, aki elöljáróként Krisztust, a Főt képviseli számunkra. De ez még nem minden. A pap illetékes kompetenciájára nem önmagában kell tekintenünk, hanem mindazokkal közösségben, akik ugyanezt a szolgálatot gyakorolják.

Csak így válik világossá, hogy az egyes pap nem lép Krisztusnak, a Főnek a helyébe, hanem tudatában van annak, hogy saját, Krisztust képviselő és megjelenítő szerepét csupán relatív értelemben gyakorolja. Az ugyanis, hogy Krisztus gyakorolja főségét az egyes papban, egyáltalán nem áll ellentétben azzal, hogy Ő egyúttal, mint Fő, minden pap fölött is áll. És ez akkor válik láthatóvá, ha a papok megteremtik maguk között azt a teret, ahol Krisztus úgy jelenik meg, mint mindnyájuk életének közös középpontja.

Klaus Hemmerle aacheni püspök

Az idők értelmezése

Manapság életünket meglehetősen lefoglalja a külvilág szemlélete. A kommunikációs eszközök annyira nagy hatalommal bírnak, annyira agresszívek, hogy lefoglalnak bennünket, elvonják figyelmünket, eltérítenek önmagunktól, kiüresítik személyes, benső énünket.

Vigyázzunk tehát! Ki is léphetünk az egyszerű megfigyelő szerepéből, hogy kritikusként, gondolkodóként, kellő ítélőképességgel lépjünk fel. Ez a fajta reflektált tudatosság elengedhetetlen a modern ember számára, ha élő lélek akar maradni, nem csupán vászon, amelyen az őt érő számtalan hatás lerakódik. Számunkra, keresztények számára is fontos ez a fajta tudatosság, ha fel akarjuk fedezni az „idők jeleit”. Hiszen, amint a Zsinat is tanítja (Gaudium et spes, 4.), az „időket”, vagyis a minket körülvevő, ránk hatást gyakorló empirikus és történelmi valóságot az Evangélium fényében kell értelmeznünk.

A keresztények számára az „idők jeleinek” felfedezése tudatos keresztény tett, a hit és az élet összevetésének eredménye.

VI. Pál pápa, Általános kihallgatás, 1969. április 16.

Az új emberiség jele

Minél inkább hangsúlyozzuk, hogy az Egyháznak intézményes formát kell öltenie, és minél inkább hierarchikus felépítésű közösség, annál inkább szükséges, hogy szentháromságos kommuniónak tekintsük és így is éljük meg. (...)

Az egyház az új emberiség kezdete, mely (...) kizárólagos szeretettel újfajta kölcsönösségre törekszik. Ez a megbocsátásból és abból fakad, hogy képes komolyan venni a minden emberi lény iránti személyes szeretetet, beleértve az ellenséget is (vö. Mt 5,43).

Ezzel már részben fel is vázoltuk a szentháromságos kapcsolatok világát. Kölcsönös kiengesztelődésben élni, a mások feletti ítélkezést abbahagyni, személyes aggodalmainkat félretenni és ezáltal éppúgy figyelmet szentelni a távoliaknak, mint a közelieknek: ebben áll a szentháromságos kommunikáció alapvető minőségi újdonsága. Ez az Egyház létezésének célja. (...)

Az Egyház az a hely, ahol Isten tevékenykedik, mivel egyek vagyunk az ő nevében és úgy élünk együtt, hogy jelen legyen a szentháromságos Isten valósága, s a köztünk lévő Úr életünket Isten életébe kapcsolhassa.

Klaus Hemmerle: A egység útjai

Kölcsönös meghallgatás lelkipásztorok és hívők között

A közösség életterét napról napra gondozni és fejleszteni kell, minden szinten, valamennyi egyház életében. A közösségnek kell ragyognia a püspökök, a papok és a diakónusok közötti kapcsolatokban, a lelkipásztorok és Isten egész népe között, a papok és a szerzetesek között, az egyházi társulatok és mozgalmak között. Ennek érdekében egyre inkább értékelni kell azoknak a szervezeteknek a munkáját, melyeket a kánonjog irányoz elő: konkrétan a papi és pasztorális tanácsokét. A közösség teológiája és lelkisége éppen a lelkipásztorok és a hívek kölcsönös és hatékony egymásra figyelésére támaszkodik.

Jellemző Szent Benedek példája, aki arra emlékezteti a monostor apátját, hogy hallgassa meg a fiatalabbakat is: „gyakran a fiatalabbnak nyilatkoztatja ki az Úr azt, ami jobb”. Nolai Szent Paulinusz pedig így buzdít: „Figyeljünk minden hívő szavára, mert minden hívőben Isten Lelke lélegzik”.

II. János Pál: Novo millennio ineunte 45.

Megosztani Istennel a szenvedését

Egy órát sem tudtok virrasztani velem? – kérdezte Jézus a Getszemáni kertben. Ez épp az ellenkezője annak, amit a vallásos ember vár Istentől. Arra kaptunk meghívást, hogy osztozzunk Istennel a nélküle élő világ miatti fájdalmában.

Ezért valóban az Isten nélküli világban kell élnünk, és nem arra kell törekednünk, hogy ezt az istennélküliséget valahogyan vallásos módon elleplezzük vagy átértelmezzük.

Nem a vallásos cselekedetek tesznek kereszténnyé, hanem az Isten – e világban megélt – szenvedésében való részt vállalás.

A megtérés azt jelenti, hogy ne elsősorban a saját gyötrelmeinkkel, problémáinkkal, bűneinkkel, félelmeinkkel foglalkozzunk, hanem vágjunk neki Jézus Krisztussal a messiási események útjának, hiszen az Izajás könyvének 53. fejezetében leírtak most teljesednek be.

Dietrich Bonhoeffer

Örökségünk a XXI. századra

Mennyi vértanú! Vértanúk sokasága: a tisztaság vértanúi, az igazságosság vértanúi, vértanú gyermekek, nők és férfiak, vértanú népek. Hatalmas freskó tárul a szemünk elé: egy keresztény, szelíd, alázatos, erőszak nélküli, a rossznak ellenálló sereg képe ez, mely egyszerre gyönge, mégis erős a hitben, s amely haldokolva is hitt és szeretett. Ez a mártírhalálra szánt sereg a reményünk, amikor előretekintünk a most megkezdett évszázadra.

Nekünk, a XXI. század keresztényeinek ezt az örökséget kell elfogadnunk, és ezt kell választanunk. Ezt az örökséget magunkévá kell tennünk a mindennapokban, a kisebb és nagyobb nehézségekben; olyankor, amikor lemondunk az agresszivitásról, a gyűlöletről, az erőszakról. A vértanúk örökségét elfogadni olyan életet jelent, amelyet napról napra a szeretet, a szelídség és a hit tölt el. Szír Szent Izsák írja: „Téged üldözhetnek, de te ne üldözz mást! Engedd, hogy keresztre feszítsenek, de te ne feszíts keresztre mást. Hagyd, hogy gyalázzanak, de te ne gyalázz mást!”

Van Thuan bíboros