Isten maga válik táplálékká
Az
élethez minden teremtett lénynek szüksége van táplálkozásra, ezért a
jóságos Isten kisarjasztotta a fákat és a növényeket. Ez egy gazdagon
megterített asztal, ahol minden állat megtalálja a neki megfelelő
táplálékot.
De a léleknek is táplálkoznia kell... Amikor Isten táplálékot keresett a lelkünk számára, hogy az élet zarándokútját végig tudjuk járni, körülhordozta tekintetét a teremtményeken, de nem talált semmit, ami ahoz méltó lett volna. Akkor önmagára tekintett, és úgy döntött, hogy magát adja oda...
De a léleknek is táplálkoznia kell... Amikor Isten táplálékot keresett a lelkünk számára, hogy az élet zarándokútját végig tudjuk járni, körülhordozta tekintetét a teremtményeken, de nem talált semmit, ami ahoz méltó lett volna. Akkor önmagára tekintett, és úgy döntött, hogy magát adja oda...
Ó lelkem, mennyire nagy vagy, hogy csupán Isten képes téged kielégíteni!
Vianney Szent János
Jézus jelenléte hazánk utcáin
A
peresztrojka előtt hazám két egyházmegyéjében, az észak-vietnami
Langsonban és Bac Ninh-ben csupán két pap maradt, akik azonban nem
hagyhatták el szabadon lakhelyüket. Joseph Trinh-nhu-Khue bíboros így
emlékezik: „Két- vagy több fős kis csoportok napról napra élték az
Evangéliumot és amiben csak tudták, segítették egymást. A kölcsönös
adakozásban megtapasztalták Annak a jelenlétét, aki maga mondta: A
világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot. (Jn
16,33)”
Főként ezeknek a kis közösségeknek köszönhető, hogy hazámban az Egyház életben tudott maradni. És valóban, bárhol föl lehetett fedezni Krisztus jelenlétét: akár két keresztény között is, akik a piacon összetalálkoztak, vagy két ember között, akik az oktatásban dolgoztak együtt. Nem kellettek szavak, nem volt szükség különleges helyzetekre; elég volt összegyűlni az „Ő nevében”, vagy mondhatnánk, az Ő szeretetében. Megtapasztalhatóvá vált a Föltámadott jelenléte, amely fényt és erőt adott.
Éppen amikor minden reménytelennek látszott, Jézus újra megjelent hazánk utcáin. Kilépett a tabernákulumokból és megjelent az iskolákban, a gyárakban, az irodákban és a börtönökben.
Főként ezeknek a kis közösségeknek köszönhető, hogy hazámban az Egyház életben tudott maradni. És valóban, bárhol föl lehetett fedezni Krisztus jelenlétét: akár két keresztény között is, akik a piacon összetalálkoztak, vagy két ember között, akik az oktatásban dolgoztak együtt. Nem kellettek szavak, nem volt szükség különleges helyzetekre; elég volt összegyűlni az „Ő nevében”, vagy mondhatnánk, az Ő szeretetében. Megtapasztalhatóvá vált a Föltámadott jelenléte, amely fényt és erőt adott.
Éppen amikor minden reménytelennek látszott, Jézus újra megjelent hazánk utcáin. Kilépett a tabernákulumokból és megjelent az iskolákban, a gyárakban, az irodákban és a börtönökben.
Van Thuan bíboros: A remény tanúságtevői
Korunk szeizmográfja
Ha
olyan szeizmográfot keresel, amely képes jelezni korunk rezdüléseit,
képes felismerni korunk tudatának pozitív és negatív eredményeit, a ránk
váró fenyegetéseket és az új reményeket, tekints a pap alakjára.
Ő bizonyos módon az Úr Szíve, akit maga az Úr rendelt az emberiség számára, s különleges hivatással bízta meg őt: egyszerre kell fogékonynak lennie az Úr iránt – és az emberek iránt is, akikkel közösséget kell vállalnia. Ez a fogékonyság azonban nagy sebezhetőséggel is párosul.
Ő bizonyos módon az Úr Szíve, akit maga az Úr rendelt az emberiség számára, s különleges hivatással bízta meg őt: egyszerre kell fogékonynak lennie az Úr iránt – és az emberek iránt is, akikkel közösséget kell vállalnia. Ez a fogékonyság azonban nagy sebezhetőséggel is párosul.
Klaus Hemmerle: A pap ma
Lelki tükör az isteni szeretet fényében
Csak
akkor mondhatjuk, hogy a pap meg van váltva, ha emberi természetét is a
szeretet járja át. Ha ez így van, nem lesz többé törés a szolgálatából
fakadó életforma és természetes, emberi léte között, amely által ő is
egy a többiek közül. (…)
Állítsunk össze egy „lelki tükröt”, amely segít a maga teljességében látni az életet, és segít abban, hogy a szeretet alapstruktúrájában megjelenjenek életünk azon területei is, amelyeket olykor elhanyagolunk.
1. Kommunió: Az életvitelem a közösségi szemléletet tükrözi? Hogyan viszonyulok lelki és anyagi javaimhoz? Hogyan tudok birtokolni valamit, és hogyan tudok adni?
2. Misszió: Milyen vagyok, hogyan cselekszem, hogyan találkozom az emberekkel? Életvitelem összhangban van-e az általam végzett szolgálat igényeivel? Mennyire? Életemet átjárja-e az Evangélium vonzereje?
3. Lelkiség: Milyen módon hiszek, élek és hogyan teszek tanúságot hitemről? Képes vagyok-e behatolni Isten meghitt közelségébe? Képes vagyok-e másokat is elvezetni oda, illetve hagyom-e, hogy engem is elvezessenek oda?
4. Testi mivoltom: Hogyan élem meg a szenvedést? Át tudom-e élni mások szenvedéseit? (…) Valóban tagja vagyok-e Krisztus Testének, amelyről azt olvashatjuk, hogy bármely tagja is szenved, az egész test együtt szenved? (…) Életemet a csupán Krisztusnak fenntartott és mégis mindenki felé nyitott szeretettől indíttatva alakítom-e testi mivoltom vonatkozásában is?
5. Az otthon, az öltözködés: Milyen az otthonom? Az öltözködésem? A hely, ahol élek, tükrözi-e a szegénységet, az egyszerűséget anélkül, hogy sivár és elhanyagolt lenne? Adott-e egyszerre, és kellő diszkrécióval elkülönül-e a magánszféra (clausura) és a mindenki számára nyitott tér (hospitium)? Úgy fogadom-e látogatóimat, mint Krisztust?
6. Bölcsesség: Sikerül-e időt találnom arra, hogy – az Istenből fakadó bölcsesség fényében – elmélkedjek a hit és a világ, az Egyház és a kultúra dolgairól? Hogyan beszélek? Hogyan gondolkodom? Találok-e módot arra, hogy képezzem magam, folyamatosan bővítsem ismereteimet, amelyek nem csak a papi szolgálatra korlátozódnak?
7. Kommunikáció: Hogyan tartom a kapcsolatot másokkal? Fennáll-e a veszély, hogy egyre inkább elszigetelődőm? Vagy esetleg pont fordítva: hogy egyre inkább elveszítem magam a túl sok kapcsolatban? Kifejeződik-e a kölcsönös testvériségre épülő szeretet, az egyházi szolgálatból származó felelősség abban, ahogyan írok, ahogyan telefonálok, az utazásaimban, vagy ahogyan másokat meghívok?
Állítsunk össze egy „lelki tükröt”, amely segít a maga teljességében látni az életet, és segít abban, hogy a szeretet alapstruktúrájában megjelenjenek életünk azon területei is, amelyeket olykor elhanyagolunk.
1. Kommunió: Az életvitelem a közösségi szemléletet tükrözi? Hogyan viszonyulok lelki és anyagi javaimhoz? Hogyan tudok birtokolni valamit, és hogyan tudok adni?
2. Misszió: Milyen vagyok, hogyan cselekszem, hogyan találkozom az emberekkel? Életvitelem összhangban van-e az általam végzett szolgálat igényeivel? Mennyire? Életemet átjárja-e az Evangélium vonzereje?
3. Lelkiség: Milyen módon hiszek, élek és hogyan teszek tanúságot hitemről? Képes vagyok-e behatolni Isten meghitt közelségébe? Képes vagyok-e másokat is elvezetni oda, illetve hagyom-e, hogy engem is elvezessenek oda?
4. Testi mivoltom: Hogyan élem meg a szenvedést? Át tudom-e élni mások szenvedéseit? (…) Valóban tagja vagyok-e Krisztus Testének, amelyről azt olvashatjuk, hogy bármely tagja is szenved, az egész test együtt szenved? (…) Életemet a csupán Krisztusnak fenntartott és mégis mindenki felé nyitott szeretettől indíttatva alakítom-e testi mivoltom vonatkozásában is?
5. Az otthon, az öltözködés: Milyen az otthonom? Az öltözködésem? A hely, ahol élek, tükrözi-e a szegénységet, az egyszerűséget anélkül, hogy sivár és elhanyagolt lenne? Adott-e egyszerre, és kellő diszkrécióval elkülönül-e a magánszféra (clausura) és a mindenki számára nyitott tér (hospitium)? Úgy fogadom-e látogatóimat, mint Krisztust?
6. Bölcsesség: Sikerül-e időt találnom arra, hogy – az Istenből fakadó bölcsesség fényében – elmélkedjek a hit és a világ, az Egyház és a kultúra dolgairól? Hogyan beszélek? Hogyan gondolkodom? Találok-e módot arra, hogy képezzem magam, folyamatosan bővítsem ismereteimet, amelyek nem csak a papi szolgálatra korlátozódnak?
7. Kommunikáció: Hogyan tartom a kapcsolatot másokkal? Fennáll-e a veszély, hogy egyre inkább elszigetelődőm? Vagy esetleg pont fordítva: hogy egyre inkább elveszítem magam a túl sok kapcsolatban? Kifejeződik-e a kölcsönös testvériségre épülő szeretet, az egyházi szolgálatból származó felelősség abban, ahogyan írok, ahogyan telefonálok, az utazásaimban, vagy ahogyan másokat meghívok?
Klaus Hemmerle: Választott az emberekért
Megistenülni az egységben
A
világban lévő rossz – éppúgy, mint a lelkekben, az Egyházban, annak
papjaiban jelen lévő rossz – egyedül az egység hiányából fakad: abból a
tényből, hogy elszakadunk életük középpontjától, és csalóka délibábokat
kergetünk. Így létünk alapjától, az egységtől távolodunk el, amelynek
pedig életük egyetlen vonatkoztatási pontjának kellene lennie!
Egyházam tündöklő büszkesége az egység: az az egység, amelyet sokan nem ismernek, mások pedig nem sokra tartanak, noha ez az Istenség visszatükröződése. Nem csupán Isten egy tulajdonsága, hanem sokkal több: az Egység Isten létének a lényege!
A papoknak tehát, ha összhangban akarnak lenni életük céljával, isteni természetű hivatásukkal, akkor istenivé kell válniuk az egységben.
Jézus vágya az, hogy a papok tökéletesen megéljék ezt az egységet Vele és egymás között, valamint többi testvérükkel. Az engedelmességben megszülető egység ez? Igen, de még ennél is több: a szándékok, az érzelmek, a szívek és a vágyak egysége Isten dicsőségére.
Egyházam tündöklő büszkesége az egység: az az egység, amelyet sokan nem ismernek, mások pedig nem sokra tartanak, noha ez az Istenség visszatükröződése. Nem csupán Isten egy tulajdonsága, hanem sokkal több: az Egység Isten létének a lényege!
A papoknak tehát, ha összhangban akarnak lenni életük céljával, isteni természetű hivatásukkal, akkor istenivé kell válniuk az egységben.
Jézus vágya az, hogy a papok tökéletesen megéljék ezt az egységet Vele és egymás között, valamint többi testvérükkel. Az engedelmességben megszülető egység ez? Igen, de még ennél is több: a szándékok, az érzelmek, a szívek és a vágyak egysége Isten dicsőségére.
Conchita Cabrera De Armida: Krisztus papjai
Új tavasz
Az
evangéliumi tanácsok gyakorlásából táplálkozó lelkiség összefüggésében,
különösen is arra hívok minden papot (…), hogy fogadják be az új
tavaszt, amelyet a Lélek napjainkban az Egyházban ébreszt, nem
utolsósorban az egyházi mozgalmakon és az új közösségeken keresztül. (…)
Erre vonatkozóan a Presbyterorum ordinis dekrétum útmutatása érvényes: „Megvizsgálván a szellemeket, hogy Istentől valók-e, (a papok) a hit érzékével fedezzék föl, örömmel ismerjék el és gondosan ápolják a világi hívek sokféle karizmáit, az egyszerűbbeket éppúgy, mint a rendkívülieket.” (nr. 9.)
Ezek az ajándékok, amelyek sok emberben felkeltik a vágyat a mélyebb lelki életre, nemcsak a világi híveknek válnak a javára, hanem magának a papságnak is.
A felszentelt személyek és a karizmák közötti közösség hatékony lendületet adhat „az Egyház megújuló elkötelezettségének a remény és a segítő szeretet Evangéliumának hirdetése és az arról való tanúságtétel iránt a világ minden szegletében”
Erre vonatkozóan a Presbyterorum ordinis dekrétum útmutatása érvényes: „Megvizsgálván a szellemeket, hogy Istentől valók-e, (a papok) a hit érzékével fedezzék föl, örömmel ismerjék el és gondosan ápolják a világi hívek sokféle karizmáit, az egyszerűbbeket éppúgy, mint a rendkívülieket.” (nr. 9.)
Ezek az ajándékok, amelyek sok emberben felkeltik a vágyat a mélyebb lelki életre, nemcsak a világi híveknek válnak a javára, hanem magának a papságnak is.
A felszentelt személyek és a karizmák közötti közösség hatékony lendületet adhat „az Egyház megújuló elkötelezettségének a remény és a segítő szeretet Evangéliumának hirdetése és az arról való tanúságtétel iránt a világ minden szegletében”
XVI. Benedek pápának a papság évét meghirdető levele, 2009. június 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése