A bölcs és a bolond között az a különbség, hogy a bölcs uralja a gondolatait, míg a bolondot a gondolatai uralják.

„A jó ember jó kincséből hoz elő jót, a gonosz ember gonosz kincséből hoz elő gonoszat.” (Mt 12,35)

Adni… Sokszor találkozunk olyan emberekkel, akiknek minden gondolata a jó cselekvése. Valaki élhetetleneknek, valaki csodálni való szenteknek tartja őket. És feltesszük a kérdést: mi értelme van annak, hogy önzetlenül jót tegyünk – gyakran a magunk kárára is – az emberekkel? Ennek bizony semmi… Pál azonban azt írja: „…a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” (1Kor 1,18) Bár bolondságnak tűnik, de pont ezért jó adni… (Pongrácz Máté)

A jókedvű adakozó összhangban van Istennel, és azért szereti Istent, mert a saját művére ismer benne. (Spurgeon)


A keresztények olyan arcokat tudnak vágni, mintha éppen akkor nyeltek volna le egy liter ecetet. Pedig róluk van megírva, hogy az Úr az ő gyönyörűségének folyóvízéből akarja itatni őket.


Ádámot legyőzte a Sátán, Jézus a Sátánt győzte le.


Az égben az lesz a feladatom, hogy a lelkeket bevezessem a belső összeszedettségbe, segítve őket, hogy kilépjenek önmagukból, hogy egészen egyszerű és szeretettel teli megmozdulással Istenhez kapcsolódhassanak, hogy megőrizzem őket abban a nagy belső csendben, amely megengedi Istennek, hogy beléjük költözzék, s őket önmagában átalakítsa.
Szentháromságról nevezett Erzsébet nővér


Az ideális társat csak akkor tudom megtalálni, ha előbb magam is ideális társsá válok.

„Én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (Jer 29,11)

Isten mindnyájunk számára elkészítette életünk terveit. Mindenkinek a legjobbat szeretné: az örök élet ajándékában részesíteni bennünket. Ez a szépséges terv csak akkor teljesedik be, ha engedjük érvényesülni az ő akaratát mindennapjainkban. Kérjük őt, hogy legyen az életünk Ura, akinek kegyelmével és szeretetével már földi létünkben is boldogok lehetünk. És hisszük a reményteljes jövő eljövetelét is! (Juhászné Szabó Erzsébet)

Fut a gyermek a labda után… leszegett fejjel, tűzpirosan,
se lát se hall, csak egyre rohan. Guruló labda lett a világ,
szüntelen űzi, hajtja a vágy, száz utcán, téren, ezer veszélyen,
millió anyai kétségen át, gyönyörűszépen, balga-bután
fut a gyermek a labda után…
Fut az ember az élet után… Leszegett fejjel gyötri magát
kincseit egyszer csakhogy elérje, kergeti álma, hajtja a vére.
Kenyér gurul a lába előtt, vagyon gurul a vágya előtt.
Rohan utánuk éveken át, s fogyó úton, életen át száz utcán, téren
millió isteni bánaton át gyönyörűszépen s balga-bután
fut az ember az élet után…
Fut az ISTEN az ember után…, mert mindent lát, és szánja nagyon,
guruló szívét csakhogy elérje, hogy fut utána, – hull bele vére!
Ott fut az utcán, ott fut a téren, egész világon, sok ezer éven,
sok mérhetetlen keresztre írott szenvedésen át, hulló Igével,
kiontott vérrel, viszonozatlan, mély szerelmével
fut az ISTEN az ember után…
Füle Lajos

„Így szól népéhez az Úr: Most már adok nektek gabonát, mustot és olajat, hogy jóllakjatok vele.” (Jóel 2,19a)

Vajon tudjuk-e még, milyen az éhség? Nem vagyunk-e túlságosan is jóllakott, túltáplált emberek? Isten igéje szerint a „megkövéredett szív” alkalmatlan arra, hogy mások ínségét vagy Urunk tetteit érzékelje. Tudjuk-e még, hogy éhség és szomjúság az Isten kezébe helyezve áldott állapot, mert megelégíttetünk? A gabona, must és olaj életerővé válik bennünk. Legyen új életünk áldott energiájává az úrvacsora kenyerében és borában valóságosan jelen lévő Krisztus! (Cserhátiné Szabó Izabella)

Jézus Krisztus azzá lett, amik mi vagyunk, hogy azzá tehessen bennünket, ami Ő.
Irenius


Köszönöm Jézusom, hogy enyém lettél,
Hogy a szívembe beköltöztél!
Ne hagyj magamra hosszú utamon,
Legyél vigaszom, oltalmazóm!
Erősíts a gyengeségben,
Adj támaszt egyedüllétben,
Soha ne engedd el kezemet,
Fogadd el szerető szívemet!

Mindannyiunk életében be fog következni az a pillanat, amikor szeretteinket érintő megpróbáltatások és nehézségek köszöntenek ránk, amelyek ellen semmit sem tudunk tenni. Hiába vizsgáljuk meg a helyezet minden irányból, hiába gondolkodunk rajta éjjel-nappal, nem találunk rá megoldást. Szegénységünk, fegyvertelenségünk, gyámoltalanságunk és tehetetlenségünk tudata a legkeményebb próbatétel, különösen akkor, ha hozzánk közel álló személyről van szó. Szenvedni látni valakit, akit szeretünk, és sehogy sem tudni segíteni rajta, az életben ez az egyik legkínzóbb fájdalom.
Ilyenkor bár látszólag képtelenek vagyunk az események irányítására, és semmilyen konkrét eszköz nem áll rendelkezésünkre, amivel közbeléphetnénk, mindennek ellenére mégis megmarad a hit, a remény és a szeretet. A hit, hogy Isten nem hagyja el az illetőt, és hogy az érte elmondott imák gyümölcse kellő időben beérik majd. A remény, hogy az Úr hűsége és hatalma végtelen. A szeretet, amellyel továbbra is szívünkben és imáinkban hordozzuk az illetőt, megbocsátva az esetleges hibáit és az ellenünk elkövetett rosszat. A szeretet, amely látható tettekre nem váltható, ám a bizalomban, a lemondásban és a megbocsátásban mégis kifejezhető. A szeretet, amely annál tisztább és erősebb, minél szegényebb. A szeretet, amely mindenkor termékeny, még ha szegénynek és gyámoltalannak látszik is, nem lehet másmilyen, hiszen magából Isten létéből és életéből részesül. Amikor egy számunkra különösen is kedves hozzátartozónkat szenvedni látjuk, gyakran elveszítjük lelki békénket. Néha mélyebben érint és aggaszt szerettünk szenvedése, mint a sajátunk. Ez önmagában szép, de nem lehet oka a remény elvesztésének. A fájdalmunk jogos, de békességben kell hordoznunk. Különbséget kell tennünk ugyanis az igazi és a hamis együttérzés között: A mi együttérzésünk sokszor tele van idegességgel és aggodalmaskodással. Bizonyos módon saját magunkat vetítjük bele a másik szenvedésébe, néha több benne az önszeretet, mint a másik ember iránti igazi szeretet. Azt hisszük, hogy helyes, ha túlzottan aggódunk valakiért, hogy így a szeretetünket fejezzük ki. De ez nem igaz, mert ebben a magatartásban gyakran nagyfokú önszeretet rejtőzik. Nem viseljük el a másik szenvedését, mert mi magunk is félünk a szenvedéstől, hiányzik belőlünk az Istenbe vetett bizalom. Természetes, hogy mélyen érint, ha egy számunkra kedves ember szenved, de ha emiatt olyan mértékben kínozzuk magunkat, hogy elveszítjük a békességünket, az azt jelenti, hogy az iránta való szeretetünk még nem teljesen lelki, még nem teljesen Isten szerint való. Túlságosan emberi ez a szeretet, és nyilvánvaló önző is, alapja nem kellőképpen az Istenbe vetett, megingathatatlan bizalom. Ahhoz, hogy az együttérzés igazi lehessen, szeretetből kell fakadnia, nem pedig félelemből. A hozzánk közel állók szenvedésével kapcsolatos magatartásunkat pedig gyakran erőteljesebben befolyásolja a félelem, mint a szeretet.
Egy biztos: Isten végtelenül jobban szereti minden hozzátartozónkat, mint mi. Azt akarja, hogy higgyünk ebben a szeretetben, és szeretteinket is az Ő kezére tudjuk bízni. Szenvedő testvéreinknek ugyanis arra van szüksége, hogy békés, bizalommal teli emberek vegyék körül őket. Az ilyenek többet tudnak segíteni, mint akik gondterheltek és idegesek, mert a hamis együttérzés gyakran csak növeli a másik ember szomorúságát, zűrzavarát.
Minél előrébb haladunk a keresztény életbe, annál nagyobb lesz az együttérzésünk. Természetünknél fogva kemények és közömbösek vagyunk, de a világ nyomorúsága, testvéreik szenvedése könnyekre fakasztja a szenteket, akiknek szívét a Jézussal való bensőséges kapcsolat meglágyította. A szentek mélyen együtt éreznek, és készek arra, hogy magukévá tegyenek minden nyomorúságot és a szenvedők segítségére siessenek, de ez az együttérzés mindig szelíd, békés és bizakodó: a Szentlélek gyümölcse.
A Keresd a békét, és járj a nyomában! és A belső szabadság című könyvek alapján.

Minden egyes ember, akivel találkozok feljebbvaló nálam valamiben. Így hát tanulok tőle.

„Most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvaló lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.” (1Jn 3,2)

Már igen és még nem – ez a keresztény ember életének alapvető ténye. Már megtörtént a csoda, Krisztus megváltott minket a bűn és a halál hatalmából, már közel, sőt köztünk van az Isten országa, de még hátravan a végkifejlet, a kiteljesedés. Reménységünk van, de tudásunk nincs a végső jövőről. Tudatlanságunkban az élethez és az örök élethez szükséges legfontosabb információkat mégis tudjuk: Isten gyermekei vagyunk, így élhetünk már itt. És akit itt még csak a hit szemével nézhetünk, azt ott szemtől szemben láthatjuk majd. Van ennél nagyszerűbb perspektíva, amiért érdemes élni? (Hafenscher Károly [ifj.])

Sehogy sem tetszett nekem, amikor láttam, hogy az emberek csak tantételeket fogadtak be anélkül, hogy megismerték volna Jézus Krisztust, vagy saját megváltásuk szükségét. (John Bunyan)


Semmi nem változtatja meg jobban az életünket, mint az önmagunknak feltett kérdések. (Greg Leroy)


Sokkal könnyebb a helyes keresztény életről beszélni, mint az életünkkel megmutatni. (Szikszai György)


Uram, Jézus, te sosem kerested az emberek tetszését, hanem minden jócselekedeteddel egyedül a mennyei Atya akaratát teljesítetted. Segíts engem abban, hogy önzetlen legyek a szeretet gyakorlásában, s felfedezzem a viszonzás nélkül tett jóban az örömöt és a lelki növekedés lehetőségét. Taníts meg engem arra, hogy ne keressem nagyravágyóan az első helyeket, hanem alázatosan teljesítsem hivatásomat ott, ahová te állítasz.


Valahogy átverekedtem magam a tömegen és a fiam mellé kerültem. Odaszóltam Neki a nagy zajongásban. Megállt, tekintetünk találkozott. Az egyémben a gyötrelem, az övében a fájdalom könnyei. Tehetetlennek éreztem magam, de akkor szemei ezt mondták: “Bátorság! Ennek így kell történnie.” És tovább cipelte keresztjét. Tudtam, hogy igaza van, és mentem utána, magamban imádkozva.
Az Úr Jézust keresztútján a síró jeruzsálemi asszonyok mellett ott találjuk a földi élete során mindig háttérben maradt édesanyját, Szűz Máriát is. A háttérben maradás szerénységével megelégedő magatartás, itt a keresztúton az igaz találkozás pillanatává növi ki magát: Az Úr Jézus édesanyjával találkozik. Ebben a találkozásban beteljesedik az agg Simeon jövendölése: “a te lelkedet is tőr járja át”. A tanítványok elfutottak, Mária azonban nem menekül el. Anyai szeretetével valamint hitével, amely ellenáll a sötétségnek is, hűséges marad. Mária azért volt képes minderre, mert ő nemcsak test szerint, de szíve szerint is anyja volt az Úr Jézusnak. Mária nem tekintett magára, csak Fiát látta.
De mi a helyzet velünk, akik szintén ott vagyunk a keresztúton, csak éppen majdnem kétezer év távlatából vagyunk részesei annak? Mond -e nekünk még valamit ma az Úr Jézus szenvedése, és a Fájdalmas Anya tőrtől átjárt lelkének fájdalma?
Részvétet kölcsönző álarcunkat levetve be kell vallanunk, mi már megszoktuk a megszokhatatlant, megszoktuk a szenvedést, igaz nem a sajátunkat, sokkal inkább a másokét. Így aztán magatartásunk az igazi részvét helyett képmutatássá torzul. Sokkal közelebb érezzük magunkhoz a világ ajánlatát, mely azt ígéri, szenvedés nélkül is emberré válhatunk, hogy nem szükséges a lemondás türelme és az önlegyőzés fáradtsága. Sokkal közelebb érezzük magunkhoz azokat a szavakat, melyek azzal hitegetnek minket, hogy nem kell szembenéznünk önmagunkkal, és nem kell türelmesen átszenvednünk a feszültséget aközött amik vagyunk és amivé lennünk kellene. Így aztán nem annyira a Fájdalmas Anyában, mint inkább a siránkozó asszonyokban láthatjuk kifejezésre jutva önmagunkat.
Csakhogy pont ez az a magatartás, ami a keresztjét hordozó Úr Jézus részéről feddésben részesül. A siránkozó asszonyokhoz hasonlóan nem vagyunk -e mi is olyanok, akik az ártatlanok szenvedése láttán megbotránkozunk, de a bűn hatalmát saját életünkben lekicsinyeljük? A siránkozó asszonyoknak és nekünk is meg kell tanulnunk, hogy nem elég szavakkal és érzésekkel panaszkodni mások és a világ szenvedéseiről, miközben életünk mégis csak úgy folyik tovább, mint ahogy az mindig is volt.
A szeretet és a szenvedés titka ma is egymásba fonódik. A Fájdalmas Anya hűséges példája tanít meg minket arra, hogy az élet sötétebb óráiban is képesek legyünk hinni és tudjunk hűségesek maradni, hogy magatartásunk a megtérés talaján az együttérzés és segítségnyújtás bátorságává nemesedjék, hogy így aztán részünk lehessen a mennyei öröm teljességében is vele együtt.

Megy Jézus a Kálváriára,
Fejében a töviskoronája.
Véres rózsák verték ki a testét,
Megy Jézus, viszi a keresztjét. Most először roskadt el alatta,
Vad pribékek keze fölrángatta.
Szeges szíjak a húsába tépnek
Borzalommal kísérik a népek.
Szeges szíjak csontig elevenbe.
Jön az úton Szűz Mária szembe.
A szeméből mennyek mosolyognak,
De szívében hét tőre pokolnak.
Nézi Jézust, nézi a keresztfát,
Azt a véres, verítékes orcát,
Azt az Arcot, azt az édes-egyet,
Aki az ő testéből testedzett.
Nézi, nézi fátyolodó szemmel.
Megy Jézus, utána a tenger.
Ott piheg a sok mai szegény is:
Édesapám, édesanyám, én is!
Hétfájdalmas, nézz ide miránk is,
Krisztus Anyja, légy a mi Anyánk is!

Anyánk, aki végigjártad a kereszt útját Fiaddal, szenvedéstől meggyötörten anyai szívedben, mégis mindig emlékezve a te legyen! szavadra, és belül bizakodva, hogy az, akinél nincs lehetetlen, beteljesítheti ígéreteit. – Így könyörgött Mária értünk, és a jövendő nemzedékek fiai számára azért a kegyelemért, hogy hagyatkozzanak Isten szeretetére. Szűz Mária, add, hogy szemben a szenvedéssel, a visszautasítással, a próbatétellel, akkor is, ha hosszúra nyúlók és kegyetlenek, sohase kételkedjünk Fiad szeretetében.

Üdvözítőnk! Édesanyád azon kevesek közé tartozott, akik mindvégig hűek maradtak hozzád. Az ő szeretete vigasztalt téged szenvedéseidben. Uram, én is hű akarok lenni hozzád és követni téged, akárhová is vezetsz. Add hozzá kegyelmedet!