A bátorság nem azt jelenti, hogy nincs bennünk félelem - hanem azt, hogy nem hagyjuk, hogy megbénítson bennünket.



A felsőbb hatalom, természetesen, csakis az lehet, akit Istennek nevezünk – írta naplójában – Ezt fontos ideírni, mert jól tudom, hogy a ma divatos sci-fi Isten létezését megkérdőjelezi. Bármeddig megyünk vissza – ufó, földönkívüliek –, mindenütt az embert találjuk. A mindenható embert! Pedig tudnunk kellene, hogy a világűrben a Földön kívül nincs élet – nincs Isten által szentesített élet, lelkes élet… Emberi élet csak a Földön van. Jelenleg. Aztán ott lesz, ahova az út vezet. (Lázár Ervin)



A tőr először egy kicsinyke rést üt át a testen, hogy azután halálos szúrással járja át. (Servier)


Aki másokat ismer, okos. Aki magát ismeri, bölcs. Aki másokat legyőz, erős. Aki önmagát legyőzi, hős.


Atyánk! Itt vagyok szolgálatodra, a Te gyermeked, hogy rajtam keresztül folytasd szereteted munkáját a világban azáltal, hogy Jézust adod nekem, rajtam keresztül másoknak és az egész világnak. Imádkozzunk egymásért, hogy Jézus szerethessen bennünk és általunk azzal a szeretettel, mellyel az Atya szereti Őt.

Teréz anya


Az ember gyakran gyűlöli azokat, akikhez hasonlít. Van valami az ellenségünkben magunkból, és nem egyszer ez az oka ellenséges érzületünknek.

Papini


Az emberi beszéd bölcsebbnek és vonzóbbnak tűnhetik, mint Isten szava, de nincsen benne élet. Az Isten Igéje, ha egyszerű is, mindenható, amilyen mindenható az, Akitől ered. (Spurgeon)


Egy óra vértanúsága hamar megdicsőít, de egy életen át tartó szenvedéshez emberfeletti erő és isteni kegyelem szükséges.



Ha azt kívánod, hogy szeressenek, légy szeretetre méltó. (Publius Ovidius Naso)

„Ki vádolná Isten választottait? Isten az, aki megigazít.” (Róm 8,33)

Ki ne érezte volna még, hogy van oka félni: a haláltól, az Isten elé állástól, attól, hogy minden tettünkről számot kell adni? Nincs nap, hogy ne tennénk, mondanánk, gondolnánk olyat, amiért Isten jogos büntetése utol ne érhetne. Semmiféle magyarázkodás vagy kimosakodás nem lehetséges a szent Isten előtt. Amikor Pál levelét olvassuk, ne sajnáljuk az időt nagy ívű gondolatmenetének aprólékos megértésére! Hozzánk szól az idők távolán át: ne félj, mert Isten választottja, szeretett gyermekeként megigazított vagy. Nem magunkért, hanem a Megváltó véréért kapjuk meg a kegyelmet. Amelyből akár ma, a vasárnapi úrvacsora vételekor is részesedhetünk. (Kőháti Dorottya)


„Krisztus mondja: „Az én Atyám, aki nekem adta az én juhaimat, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.”” (Jn 10,29–30)

Az egész hetet végigkísérte az Istennél található biztonság témája. Ezzel zárjuk is a hetet. Rohan az idő, elröppen az életünk, múlnak a lehetőségek, elmúlnak a fontos események, kimúlnak mellőlünk emberek. S a végén elragad minket is az elmúlás?! Az evangélium igazi közepe, a megváltás lényege fogalmazódik meg a hetet záró mondatban: senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Ebből a (teremtő) kézből indulunk, ez a kéz vezet és vigyáz, s ebben a kézben nyugodhatunk meg a végén. A hét végén és mindennek a végén. (Hafenscher Károly [ifj.])

Mindnyájunknak szükségünk van gyógyulásra és növekedésre érzelmileg és jellemünkben is. Ha ezt beismerjük, az már a helyes gondolkodás és az őszinteség jele. Így lehetőséget adunk Istennek, hogy munkálkodjon életünkben. Biztosan mindnyájunk életében előfordult olyan eset, amikor szükségeinket nyíltan és őszintén feltárva megsebződtünk. Rossz lenne azonban, ha egy vagy több ilyen negatív tapasztalat visszatartana annak a gyógyulásnak az elfogadásától, amit Isten kínál. Felül kell emelkednünk önmagunkon, nem szabad engednünk, hogy a jövőre nézve a korábbi elutasításaink határozzák meg hozzáállásunkat, cselekedeteinket. Nem menekülhetünk a problémák elől, szembe kell velük néznünk, mert különben csak elodázzuk gyógyulásunkat. Isten biztosan nem utasít el senkit, tárjuk fel előtte csalódásainkat, félelmeinket, vele mindent megoszthatunk. Előtte csöppet sem kell tetszelegnünk, fényeznünk magunkat, előtte nyomorultul és szegényen is megjelenhetünk; hisz mink van, amit nem Tőle kaptunk? Ő ugyanis arra vár, hogy őszintén és nyílt szívvel forduljunk hozzá, feltárjuk előtte gyengeségeinket, hiányosságainkat, szükségeinket, szeretetéhségünket, vágyainkat, hogy ránk áraszthassa gyógyító és szabadító szeretetét. Bizalommal teljesen kérjük az Ő segítségét mindenben, hisz Jézus mondta: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak.” Ha hittel és bizalommal fordulunk Istenhez, akkor Ő teljesíteni fogja kéréseinket, igaz nem mindig akkor és úgy, ahogy mi azt elképzeljük.

Minden egyes megsebződés esetében érdemes szívünk sebeihez való viszonyulásunkat megvizsgálnunk; különösen, ha nagy sérelem, csalódás ér bennünket. Ha ugyanis rosszul viszonyulunk érzelmi sebeinkhez, az önfejűséghez vezet, ami büszkeséget eredményez. A büszkeség miatt sokkal jobban érdekel, mit gondolnak rólunk az emberek, mint az, mit gondol rólunk Isten, ezért előbb-utóbb betölt az emberektől való félelem. Ez engedetlenséghez vezet, az engedetlenség pedig az önfejűséghez vezet vissza. Ha érzelmi sebeket hordozunk, gyakran beleeshetünk ebbe a végzetes körforgásba, ami lelkileg megbéníthatja a legjobb szándékú embereket is. Mindaz pedig, ami a bizonytalanság, az önfejűség, az emberektől való félelem és az engedetlenség megnyilvánulása, végső soron lelki halált eredményez, amely a hétköznapi életben többféleképpen is megnyilvánulhat:
• Elszigetelődés: Az elzárkózással próbáljuk meg igazolni, miért nem bocsátunk meg másoknak, mért nem próbálunk meg együttműködni azokkal, akikkel nem mindenben értünk egyet.
• Szakadás: Megosztottság okozói lehetünk, különösen mivel véleménykülönbségek esetében minden áron azt akarjuk elérni, hogy velünk értsenek egyet. „Mi” és „ők” kategóriába kezdünk el gondolkodni - akik egyet értenek velünk és akik nem - ahelyett, hogy úgy gondolkodnánk, mi mindnyájan egy test tagjai vagyunk.
• Birtoklási vágy: Az a fajta gondolkodás, hogy „ez az enyém”, legyen szó bármiről, anyagi, érzelmi vagy lelki javakról.
• Manipuláció: A büszke és önfejű emberek gyakran próbálnak másokat befolyásolni azáltal, hogy nem akarnak másokkal együttműködni, mindig a saját elképzeléseiket akarják megvalósítani, kritizálnak és megítélik, amit mások tesznek.
• Másokkal való szellemi és érzelmi azonosulás visszautasítása: A másokkal való azonosulás hiányát nézetkülönbségekkel próbáljuk magyarázni, pedig az egység nem a teljes nézetazonosságon alapul.
• Taníthatatlanság: Elzárkózunk másoktól, nem fogadjuk el a figyelmeztetést, helyreigazítást. Megkeményedünk.
• Kritizálás és ítélkezés: Ha kívül állunk egy csoporton, általában könnyű őket elítélni, kritizálni.
• Türelmetlenség: Úgy gondoljuk, hogy mi jobban tudjuk a dolgokat, és nem adunk időt azoknak, akik nem értenek egyet, vagy egyszerűen nem értik.
• Mások iránti tisztelet aláásása: Ha megsebeztek, akkor visszahúzódunk, elítéljük azt, aki megsebzett és az iránta érzett tiszteletet is aláássuk.
• Bizalmatlanság: Másokat vádolunk azzal, hogy nem bíznak bennünk, de legtöbbször ez saját bizalmatlanságunk kivetítése, önfejűségünk, vagy a kapott sebekre való reagálásunk eredménye. Velünk van a gond, nem másokkal.
• Követelődzés: Elvárjuk, hogy mások alkalmazkodjanak hozzánk és kényünk, kedvünk szerint gondolkozzanak, szóljanak, cselekedjenek.
• Hűtlenség: Mások kétségeit, sebeit vagy szükségeit arra használjuk, hogy megnyerjük őket saját elképzeléseinknek, ahelyett, hogy az egységet, szeretetet, megbocsátást, kibékülést munkálnánk.
• Hálátlanság: Arra irányul a figyelmünk, mi mindent tehetnének értünk, és nem vesszük észre, mennyi mindent tettek már értünk eddig is. Elégedetlenek vagyunk, nem a meglévő adományoknak és ajándékoknak örülünk, hanem csak az lebeg szemünk előtt, ami nem a miénk, amit nem kaptunk, vagy nem is kaphatunk meg.
• Elképzelés centrikusság: Elképzeléseink fontosabbá válnak, mint az egység vagy a szív megfelelő állapota. Egy módszert, egy programot, egy elképzelést idealizálunk, és ezt az emberek fölé helyezzük, különösen azokra alkalmazva, akik nem értenek velünk egyet.

Mindezen tünetek sebzettségünk, és a fel nem oldott elutasításaink következményei, mégis mindez önző és helytelen. De mindebből van kiút, annak azonban meg kell fizetni az árát: Ha teljes belső gyógyulásra, szabadságra és Isten gyengéd szeretetére vágyunk, akkor el kell döntenünk, hogy Isten félelmében akarunk járni! Isten félelme az Úrral való bizalmas kapcsolatot és ezzel együtt a bűn iránti gyűlöletet jelenti. De ez nem egy pusztító, nyugtalanságot keltő gyűlölet, hanem a bűn romboló ereje elleni sokszor fájdalmas, de mindig békés gyűlölet, mivel látja milyen kegyetlen, elnyomó és pusztító a bűn. Szalézi Szent Ferenc szavai segíthetnek nekünk az istenfélelem útján való haladásban: „Gyűlölni kell a hibáinkat, de nyugodt és békés utálattal, nem haraggal és aggodalommal. Türelemmel kell rájuk tekintenünk, s hasznot húzni belőlük szent megalázkodással. Mert semmi nem őrzi meg jobban a hibáinkat, mint az, ha aggodalommal és túlzott sietséggel próbáljuk eltávolítani őket.” Mindig figyeljünk arra is, hogy sose a vétkező embert vagy magunkat gyűlöljük és utasítsuk el, hanem mindig magát a bűnt, embertársunkat és magunkat (a megváltozni akarás szándékával) pedig irgalmasan fogadjuk el, bármit is követett vagy követtünk el! Röviden megfogalmazva: az az igazi istenfélelem, ha Istenhez ragaszkodunk, és minden körülményben!

De nem csak az fontos, hogy kitartóan, hanem az is, hogy minél alázatosabb lelkülettel közeledjünk Istenhez, mert csak így tapasztalhatjuk meg a Vele való élet szépségét, boldogságát, szabadságát. Nincs ugyanis olyan kisebbrendűségi érzés, gőg, önzés vagy egyéb más gyengeség, hiba vagy bűn, amit nagyobb alázattal és összetöretéssel ne lehetne orvosolni. Az alázat ott kezdődik, amikor készek vagyunk felismerni és elismerni, milyenek vagyunk, és a bűnt elítélve a szeretetet választani. Az alázatban kicsinységünk, szegénységünk, tehetetlenségünk és bűneink számosságának ellenére - sőt éppen ezért - elfogadjuk Isten gyengéd és a bűnbánónak mindent megbocsátó, Önmagát is odaajándékozó irgalmas szeretetét. Az igazi alázat tehát sosem kisebbrendűségi érzésből, önmagunk értéktelennek tartásából fakad, hanem éppen ellenkezőleg, önmagunk értékelése és az Istenbe vetett bizalmunk jele, a Tőle való függésünk elismerése. Ez a függés pedig a mi szabadságunk, mert minél inkább függünk Istentől, annál szabadabbak vagyunk. Jézus mondja: „Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” Nincs is szabadabb és boldogabb ember annál, mint aki bensőséges kapcsolatban él teremtő, gondoskodó Istenével, mert az ilyen ember biztonságban érezheti magát, bármi is történjen vele, nem kell félnie…

Az istenfélelem és az alázat erénye visznek közel bennünket Isten éltető atyai szívéhez, és adják meg nekünk a helyes önértékelést. Isten nem tudja megérinteni a kevély, gőgös és a bűnt választó emberek szívét, mert Ő végtelenül szelíd, nem tolakszik, tiszteletben tartja szabad választási lehetőségünket. Eltűri, hogy hűtlenek legyünk Hozzá, miközben Ő mindvégig hű marad hozzánk. Isten tehát csak akkor tudja begyógyítani sebeinket, csak akkor tud kötelékeinktől megszabadítani, ha alázatosan és állhatatosan kérjük, keressük, vágyjuk és kívánjuk Őt, az Ő megszentelő jelenlétét, az Ő szent akaratát.

Ahhoz, hogy egészséges és teljes életet éljünk, minden nap újra és újra el kell indulnunk az úton, Jézus útján, az igazság útján. És bár szárnyakat nem kapunk, de gyalog elindulhatunk és ennyi elég, mert mindig elég egy-egy lépést megtennünk, bizalommal, hűségben, türelmesen így haladnunk a Cél felé. Aki nap nap után elindul ezen az úton, az Istenbe vetett bizalom útján, az megtapasztalja Isten gondoskodó, irgalmas atyai szeretetét, mely által szívének sebei begyógyulnak, lelke egyre szabadabb lesz, értelme pedig új dolgokra nyílik meg. S mindehhez különösebb erőfeszítéseket sem kell tennie, hisz ezen az úton nem az ember érdemei, hanem Isten kegyelme az, ami igazán számít. Ezen az úton Isten bölcsessége mindent gyermekeinek javára fordít, nem lesznek értelmetlen napok, órák, percek, mert minden napnak, órának és percnek értelme lesz életünkben: szívünk, lelkünk sebei és kötelékei ugyanis nem csak a bátorító és felszabadító érzelmi vigaszokban, hanem a Jézussal átélt szenvedésekben és összetöretésekben, valamint embertársaink szolgálata által is folyamatosan gyógyulnak, oldódnak, engednek szorításukból. Igaz, ez sokszor küzdelmes harcot jelent (elsősorban önmagunkkal szemben), mert van, hogy csak utólag világosodik meg bennünk a ránk bocsátott szenvedés értéke. Isten a szenvedést és a sötét éjszakákat ugyanis azért engedi meg, hogy általa is egy még egészségesebb, szabadabb és fénnyel teljesebb életállapotba vezessen bennünket, ahová pedig e kínok nélkül nem juthatnánk el. Önmagunktól ugyanis még azt sem tudjuk beismerni, hogy képtelenek vagyunk saját erőnkből jót tenni, mindaddig míg mélyen meg nem tapasztaljuk korlátozottságunk, szegénységünk és végtelen tehetetlenségünk. Azon tény felismerése és elismerése pedig, hogy koránt sem vagyunk tökéletesek és gyógyulásra, szabadulásra van szükségünk, elengedhetetlen ahhoz, hogy Istennel bensőségesebb kapcsolatba kerüljünk...

Induljunk el minden nap a nekünk szánt úton, mert ha Istent keressük és vágyunk akaratának teljesítése, akkor egyre inkább egyek leszünk Vele az élet viharában és egyek az élet csendjében; egyek a szenvedésben és egyek a boldogságban; egyek a halálban és egyek a feltámadásban.

„Mivel Isten mind e mai napig megsegített, itt állok, és bizonyságot teszek kicsinyeknek és nagyoknak.” (ApCsel 26,22)

Pál bizonyságot tett Jézusáról mindenkinek: zsidóknak, pogányoknak, a nagytanács tagjainak, de a királynak is. „Mindenkinek mindenné” lett, hogy mindenképpen megmentsen némelyeket (1Kor 9,22). Aki folyamatos pünkösdben él – vagyis nemcsak vízzel, hanem Szentlélekkel és tűzzel is megkereszteltetett –, nem tehet mást, mert a Lélek szorongatja, de erősíti és vigasztalja is. Jöjj, Szentlélek, tölts be teljesen! (Szeverényi János)