Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A felvirágzás évszázada

Ellentmondásnak tűnhet, de a nehéz, küzdelmes, szekularizált XX. században újra felvirágzott a kereszténység, mégpedig épp a nehéz helyzetekben. Akkor virágzott fel újra, amikor a jólétben úgy tűnt, már nincs is szükség a hitre. Ennek a szép és szörnyű évszázadnak nagy szüksége volt az Evangéliumra és a szeretetre.

Hogyan jött el a felvirágzás? Gyakran a szegénységben és számtalan fájdalmas megpróbáltatásban. Felvillant az Egyház szentségi és lelki arca. (…)

Az Istentől eltávolodott világban az Egyház életének karizmatikus arca a mozgalmakban és új közösségekben virágzott fel. (…)

Bizonyos, hogy egy családban minden újdonság nehézségeket, feszültségeket is szül, de (…) mégis ez a karizmatikus évszak vezetett el az Egyház szövetének megújulásához gazdagabb és teljesebb módon, s ezáltal gyarapodhatott a család és lett nagyobb a szeretet. (…)

Az Egyház rokonszenvvel lép egy olyan világ útjaira, amelyik úgy tűnik, eltávolodott Istentől. A hétköznapi, de az apostolkodás karizmájában elkötelezett keresztények szavaikkal, tanúságtételükkel, viselkedésükkel lépnek be a világ életének mindennapjaiba.

Andrea Riccardi

A papság az egység ereje

A püspököknek papjaikkal való egysége napjainkban annál is inkább kívánatos, mert korunkban különféle okokból az apostoli tevékenységnek nemcsak változatos formákat kell öltenie, hanem egy-egy plébánia vagy egyházmegye határain is fölül kell emelkednie. Elszigetelten és egymagában egyetlen pap sem képes küldetésének megfelelni, hanem csak a paptársakkal együttműködve, s azoknak a vezetése alatt, akik az Egyház élén állnak. Paptestvéreivel minden papot a szeretet, az imádság és a sokoldalú együttműködés egyesít, és így nyilvánul meg az az egység, amellyel Krisztus tökéletesen egyesíteni akarta övéit, hogy a világ megtudja: a Fiút az Atya küldte.

II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis 7-8.

Az egység nem csupán egyének összessége

Ha az Ige az, ami egybegyűjti a közösséget, akkor az Eucharisztia az, ami egy testté forrasztja azt. Hiszen, amint Szent Pál is írja: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk.” (1Kor 10,17)

Az Egyház tehát nem csupán egyének összessége, hanem azok között megvalósuló egység, akik Isten egyetlen Igéjéből és az élet egyetlen Kenyeréből táplálkoznak.

Az Egyház Eucharisztiából születő egysége és közössége olyan valóság, amelyet egyre jobban tudatosítanunk kell, a szentáldozás vonatkozásában is. Mindinkább tudatában kell lennünk, hogy ilyenkor Krisztussal lépünk közösségbe és így válunk magunk is egymással egészen eggyé.

Újra és újra meg kell tanulnunk, hogy miként őrizzük és védjük meg ezt az egységet a versengéstől, az értelmetlen vitáktól, a féltékenykedésektől, amelyek bármikor felszínre kerülhetnek az egyház közösségeiben.

XVI. Benedek: A Római Egyházmegye pasztorális gyűlésén, 2009

Máriás arculat

Máriával, az első világi kereszténnyel és az ő közösségi lelkiségével kiteljesedik az Egyház máriás arculata. Általa az Egyházat mindenki szebbnek, szentebbnek, dinamikusabbnak, családiasabbnak láthatja.

Szerető, befogadó lesz az Egyház, jobban odafigyel az új feladatokra: az ökumenizmusra, a vallások közötti és a nem hívőkkel folytatott párbeszédre. Szüntelenül új dolgok és új hivatások születnek majd ebből. Karizmatikus, máriás Egyház lesz, mely jobban szolgálja a missziót és az evangelizációt.

Mindez pedig Istennek és az Ő Anyjának dicsőségére lesz.

Chiara Lubich

Növelni kell a kisközösségek számát

Törekedjetek arra, hogy minden plébánián új életre támasszátok a Krisztust és az Ő igéjét hirdető kisközösségeket, ahol az emberek megtapasztalhatják a hitet, gyakorolhatják a felebaráti szeretetet és szervezettebben élhetik meg a reményt.

A nagyvárosi plébániák effajta kisebb csoportokba való szerveződése szélesebb körű missziós tevékenységet tesz lehetővé, amely figyelembe veszi a népsűrűséget, illetve a társadalmi és kulturális – gyakran igen különböző – adottságokat.

Fontos lenne a munkahelyeken is alkalmazni ezt a pasztorációs módszert (ti. a kiscsoportos munkát), ahol napjainkban jól átgondolt, a körülményekhez alakított lelkipásztori módszerekkel kell az evangelizációt végezni, hiszen a gyors társadalmi változások következtében az emberek napjuk jelentős részét munkahelyükön töltik.

XVI. Benedek a római egyházmegye pasztorális gyűlésén, 2009.

Titokzatos, de valóságos szolidaritás

Aki Krisztushoz tartozik, annak teljes mélységében kell élnie Krisztus életét. Krisztus érettségéig kell fölnőnie, átélni a Getszemánit és a Golgotát. Ám minden fájdalom, ami kívülről érkezhet, semmi a lélek sötét éjszakájával összevetve, amelyben az isteni fény nem ragyog többé, és az Úr hangja sem hallatszik. Isten továbbra is jelen van, de rejtekbe húzódik. Krisztus halála és szenvedése folytatódik misztikus Testében, és annak minden egyes tagjában. Minden ember sorsa a szenvedés és a halál. De aki Krisztus misztikus Testének tagja, annak szenvedése és halála a Fő istensége által engesztelő, társ-megváltói jelleget ölt.

Így aki Krisztushoz kapcsolódik, állhatatos marad az Istentől való elszakadottság átélésekor, és Isten hiányának sötét éjszakájában is. Talán az üdvösség isteni rendje fölhasználja gyötrelmeit, hogy megszabadítson valakit, akit a bűn tart megkötözve. Ezért hát: „Legyen meg a Te akaratod!” Még a legsötétebb éjszaka közepén is, sőt éppen akkor!

Szent Edith Stein

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A papi élet hitelessége

Talán inkább, mint valaha, a papi szolgálat hitelessége ma azon múlik, hogy a pap mennyire él a megélt egységbe gyökerezve, vagyis mennyire tud olyan életet élni, ahol a papi szolgálat a közös tanúságtétel része, ahol maga az Úr, az egyedüli Pap van jelen a közösségben.

Ha a papnak valamiben szakembernek kell lennie, akkor az a kommunió, az egység. A pap lelkisége és életformája az egység lelkisége és életformája.

A pap azonban nem tudja az egységet szolgálni, ha elszigetelten él. Ha a püspökével való egységből és presbitérium egységében él, csak akkor mutathatja meg, hogy nem ő maga cselekszik és beszél, hanem az Úr.

Klaus Hemmerle: Korunk papja

A szüzesség gyümölcsökben gazdag

A férfi és a női szüzek a híveknek, a ma és a jövő nemzedéke számára az erények csodálatos példáját mutatják. Mindazonáltal, ha a szüzességgel nem párosulnak jótettek, akkor a szűz nem léphet be a mennyek országába, mert csak az üdvözülhet, aki valóban hívő keresztény. Oda nem léphet be az, aki csak névleg keresztény, a valóságban pedig tetteinek tanúságtétele nem hiteles.

„Tehát senki meg ne tévesszen benneteket ostoba beszéddel” (Ef 5,6): az a férfi vagy nő, aki szűz ugyan, de nem mutat fel gyümölcsökkel teli, ragyogó, szüzességéhez illő tetteket, saját üdvösségét nem helyezte biztos alapokra. Igazából az Úr az evangéliumban ezeket balga szüzeknek hívja, akik – mivel elfogyott az olajuk és kialudt a mécsesük – kint maradnak, kizárva a mennyek országából, messzire kerülve a Jegyes örömétől, az ellenségei közé számítva. Ezért mindenkinek, aki megvallotta az Úr előtt, hogy megtartja tisztaságát fel kell öveznie magát minden szent és isteni erénnyel.

Pszeudo-Kelemen: Levél a szüzekhez

Az Ige „hangjának” lenni

A keresztény igehirdetés nem „szavak” hirdetése, hanem a Szóé, és ez a hirdetés egybeesik magának Krisztusnak a személyével is.

Ezért az Ige hiteles szolgálata megköveteli a paptól, hogy önmaga mélységes megtagadására törekedjen, egészen addig, hogy az Apostollal ki tudja mondani: „már nem én élek, hanem Krisztus él bennem”. A pap nem az Ige „gazdája”, hanem szolgája. Nem ő a Szó, hanem amint Keresztelő Szent János meghirdette, a Szónak a „hangja”.

Ha az Ő „hangja vagyunk”, akkor lényegileg el kell veszítenünk magunkat Krisztusban. Részesedünk halálának és föltámadásának titkában, énünk teljességével: értelmünkkel, szabadságunkkal, akaratunkkal és önmagunk áldozatul fölajánlásával (vö. Róm 12,1-2). Csak a Krisztus áldozatában, kiüresedésében való részesedés teszi hitelessé az igehirdetést!

XVI. Benedek: Általános kihallgatás, 2009. június 24.

Kivezetni a sivatagból

Számtalan formája van a sivatagnak. Létezik a szegénység sivatagja, az éhség és a szomjúság sivatagja, az elhagyottság, az egyedüllét, a tönkretett szeretet sivatagja. Van Isten sötétségének és az emberi lélek kiüresedésének is sivatagja, amikor hiányzik az emberi méltóság és életcél belső tudata.

A külső sivatagok sokasodnak a világban, mert a belső sivatagok olyannyira óriási méretűvé váltak. Azért is, mert a föld természetes kincsei nem szolgálják többé Isten kertjének építését, amelyben mindenki élhetne, hanem szolgaságba süllyedtek a kizsákmányolás s a pusztítás hatalmának köszönhetően.

Az Egyház egészének és benne a lelkipásztoroknak is el kell indulniuk, ahogy Krisztus tette, hogy kivezessük az embereket a sivatagból. Az élet oázisa felé, az Isten Fiával való barátság felé, Afelé, aki az életet ajándékozza nekünk, az élet teljességét.

XVI. Benedek: Az első pápai szentmise homíliája

Megszakítatlan párbeszéd

Jézus nemcsak hivatalos istentiszteleteken vett részt. Az evangéliumok gyakrabban szólnak magányos imájáról az éjszaka csöndjében, a hegytetőn, a pusztában, távol az emberektől.

Negyvennapos ima előzte meg nyilvános működését, és mielőtt kiválasztotta és szétküldte a tizenkét apostolt, visszavonult a hegytető magányába imádkozni. Az Olajfák hegyén imádkozva készült a Golgotára, s amit életének e súlyos órájában kért az Atyától, és néhány rövid szóban hagyományozódott ránk, csillagokként vezethet bennünket halálküzdelmünk órájában: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” Ezek a szavak felvillantják egy pillanatra Jézus lelkének legbelsőbb életét, istenemberi létének kifürkészhetetlen titkát, párbeszédét az Atyával, a párbeszédet, amelyet egész életében megszakítás nélkül folytatott.

Edith Stein: Az Egyház imája

Otthont teremteni

A nemes léleknek, aki otthonra lelt Istenben, magának is otthonná kell válnia sok társa számára. Egymás számára kölcsönösen lelki hazát nyújthatunk – ez igazi kihívást jelent. Otthont teremteni valakinek azt jelenti számomra: elfogulatlanná válni. Szent Pál „emberek folytonos érkezéséről” számol be. Szeretne „mindenkinek mindenévé” válni.

Ha sikerül így, személyválogatás nélkül odaajándékoznunk magunkat az embereknek, s ezzel lelki otthont kínálnunk számukra, akkor könnyen elvezetjük majd őket arra is, hogy Istenben megtalálják lelki otthonukat. Ha azonban hiányzik valami, akkor az annak jele, hogy egy láncszem nincs a helyén. Így tehát azon kell fáradoznunk, hogy az emberek egymás számára kölcsönösen lelki otthonná váljanak.

Josef Kentenich

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A szolgálat közösségi formája

A felszentelt szolgálatnak „közösségi formája" van, ezért csak „közös tevékenységként" végezhető. A papok szolgálata közösség, s szükséges és felelősségteljes együttműködés – elsősorban a püspök szolgálatával – az egyetemes Egyház és az egyes részegyházak javára, melyek szolgálatában a papok a püspökkel együtt egy presbitériumot alkotnak. Az egyes papokat – akár egyházmegyések, akár szerzetesek – a presbitérium többi tagjával az ordo szentsége egyesíti az apostoli szeretet sajátos kötelékei által. A papok ugyanis – akár egyházmegyések, akár szerzetesek – Krisztusnak, a Főnek és Pásztornak egyetlen papságából részesednek, egy célért, Krisztus testének építéséért fáradoznak. Ez az építés sokfajta tevékenységet igényel, főleg a mi korunkban sokféle formát ölt, s az idő múlásával állandóan új karizmákkal kell gazdagítani.

II. János Pál: Pastores dabo vobis 17.

Az Egyház: Asszony

Az Egyház nem apparátus. Nem egyszerűen intézmény… Az Egyház asszony. Édesanya. Élő szervezet.

Az Egyház máriás dimenziója alkotja a legerősebb és legmeghatározóbb ellenpontot az Egyház csupán szervezeti vagy bürokratikus fogalmával szemben. Az Egyházat nem tudjuk megalkotni, nekünk magunknak kell Egyházzá lennünk… És csak akkor leszünk Egyház, ha Máriához leszünk hasonlóvá.

Az Egyház, eredetét tekintve, akkor született meg, amikor Mária lelkében kimondta az „igent”. Ez a Zsinat legmélyebb vágya: ébredjen föl újra lelkünkben az Egyház. Mária megmutatja nekünk az utat.

Joseph Ratzinger bíboros: A II. Vatikáni Zsinat egyháztana

Az Egyház hatalmas kertje

Az Egyház egy hatalmas kert, ahol ritkább és közönségesebb, értékesebb és egyszerűbb virágok együtt ontják illatukat.

Élnek benne szerzetescsaládok, rendek, mozgalmak, melyeknek kettős szerepük van: egyrészt újra átélni azt a kort, amelyet az őskeresztény közösségek megéltek, másrészt létükkel emlékeztetni a világot Jézus egy-egy szavára, magatartására, tettére, mert a kor, amelyben élnek, különösen is igényli, hogy újra megismerje ezeket. (…)

Ebben a kertben jelen vannak a keresztény élet különböző stílusai, amelyek azonban mind hitelesek és a teljességre törekednek. Jelen vannak azok az emberek, akik az Evangélium „szakértőiként" lelki orvosságot kínálnak a világnak.

Chiara Lubich: A pap ma, a szerzetes ma

Egyszer csak kérdeznek az emberek

Íme: itt és itt az emberek nagyobb közösségében él egy keresztény ember vagy egy keresztény csoport. Látni rajtuk, hogy mindenkit megértenek, mindenkivel jó viszonyban vannak, ugyanolyan életkörülmények és anyagi körülmények közt élnek, mint mások; mindenkivel szolidárisak mindenben, ami szép és jó. Hitük egyszerűen és spontán módon kisugárzik a közéletre, és olyan értékeket fogadtatnak el maguk körül, amelyek fölötte állnak a szokott értékrendnek; kisugárzik másokra reményük is, amellyel olyasmiben remélnek, amit nem lehet látni, de még csak elképzelni sem.

Csupán puszta életükkel, szavak nélkül is tanúságtétel ez. Akik őket látják, önkéntelenül is azt kérdezik maguktól: Miért ilyenek ők? Miért élnek így? Mi ad nekik erőt? Miért vannak itt?

E tanúságtétel nyomán talán első ízben teszik fel maguknak a fenti kérdéseket nem keresztények, vagy olyanok, akik még nem is hallottak Krisztusról, vagy a megkeresztelt, de hitüket nem gyakorló keresztények, vagy akik keresztény társadalomban nem keresztény elveket követnek, akik nyugtalanul keresnek valamit, vagy „Valakit”, akinek hiányát érzik, de maguk sem tudják, hogy ez mi vagy ki.

VI. Pál: Evangelii nuntiandi 21.

Isteni kapcsolatok, emberi kapcsolatok

Abban a pillanatban vagyok a legteljesebben személy, amikor szabadon és tudatosan igent mondok a másikra – akár az életem árán is. Ezt a dinamizmust Jézus a következő szavakkal fejezi ki: „Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja másokért”. Úgy is mondhatnánk: senki sem annyira „én”, annyira személy, mint az, aki amikor a másik egyedülálló értékének megőrzéséért magát megtagadva fölülmúlja önmagát.

Ez az isteni kapcsolatok törvénye, ahogy Jézus kinyilatkoztatta és élte, de egyben – nem is lehetne másként – az emberek társas kapcsolatainak és az élet minden megnyilvánulásának a törvénye is. Jézus segít ennek megértésében: a búzaszem nem önmaga, csak amikor kalászt hoz, de csak akkor hoz kalászt, ha bizonyos értelemben meghal. Aztán még hozzáteszi: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki azonban kész föláldozni – megmenti azt”.

Silvano Cola

Mint a nap

Az Eucharisztia az életet jelenti a személy és a társadalom számára, éppúgy, ahogy a Nap minden élőlény és az egész földgolyó számára. A Nap nélkül a föld terméketlen lenne.

Ez az égitest a legfőbb Napnak, Jézus Krisztusnak van alávetve és neki engedelmeskedik, az isteni Igének, amely megvilágít minden világra jött embert. Az Eucharisztia, az élet szakramentuma által Krisztus él az emberek bensőjében: családokat és nemzeteket hoz létre.

A keresztény közösség egyetlen család, melynek tagjait az Eucharisztia köti össze.

A szentáldozásban – egy értelmen túli belső sugallat által – megnyilvánul a mi Urunk teljes valósága. Itt élhetjük át a legbensőbb kapcsolatot Vele, amelyben valóban megismerhetjük Őt. Jézus ebben a találkozásban mutatkozik meg a legteljesebb módon.

San Pierre-Julien Eymard

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A klerikalizmus ellenszere

A klerikalizmus az a Jézus által világosan elítélt torzulás, amelynek ki van téve minden, a vallási élet területén tevékenykedő „szakmabeli”. Abban nyilvánul meg, hogy magasabb rendűnek érzik magukat, vagy úgy prédikálnak másoknak, hogy közben ők maguk nem élik meg azt, amiről beszélnek. Keresik a kiváltságokat és az elismerést. Ezek mind az emberi gyöngeségből adódnak, ami az élet minden területén jelentkezik. Ezért sajnos elkerülhetetlen, hogy a vallásos közegben is előforduljon. Nekünk nem azon kell aggódnunk, hogy ne legyünk ellenségesek a klerikusokkal vagy a világiakkal, hanem igyekeznünk kell újraélni Jézus életét, és afelé haladni, amit Szent Pál mond: „Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2, 20). Ez a legjobb ellenszer a klerikalizmus ellen.

Pasquale Foresi

A művészetek művészete

Minthogy sok helyi egyházban egyre súlyosabb a paphiány, viszont a liturgikus funkciók iránti érdeklődés nem veszít az erejéből, az a veszély lép föl, hogy a pap élete könnyen szent cselekmények sorozatos végzésévé válhat - mégpedig anélkül, hogy felebarátaival mély, személyes kapcsolat alakulna ki.
Ahhoz, hogy a közösség és a párbeszéd embereivé váljunk, mindenki felé teljes figyelemmel kell fordulnunk: Isten minden gyermeke végtelen értéket jelent.
Nagy Szent Gergely Lelkipásztori Szabályzata az évszázadok során igen nagy hatással volt a lelkipásztorok életére. Szerinte “a művészetek művészete abban áll, hogy képesek vagyunk a szolgálatunkra bízott embereket Istenhez vezetni. De hogyan lennénk képesek mások vezetésére anélkül, hogy folytonosan mély, személyes kapcsolatokat alakítanánk ki velük? Krisztus szeretetében és igazságában, meghallgatva felebarátunkat, kiüresítve magunkat valamennyi embertársunk befogadására?

Toni Weber

A pap az imádságban születik

Az imádság Isten szentségéből fakad, és ugyanakkor válasz erre a szentségre.

Egy alkalommal ezt írtam: „Az imádság teremti meg a papot és a pap az imádság által teremtődik.”

Igen: a papnak mindenekelőtt az imádság emberének kell lennie, akinek meggyőződése, hogy az Istennel való bensőséges találkozásnak szentelt idő mindig a leghasznosabb idő, mert nem csak önmagának, hanem apostoli munkájának is az válik javára.

II. János Pál: Ajándék és titok, 1996

Hiteles Krisztusok

Ma minden korábbinál nagyobb szükség van a hitelességre: már nem elegendőek a csupán pappá szentelt emberek: Krisztus-papokra, áldozat-papokra van szükség az emberiségért. Hiteles Krisztusokra, akik mindig készek mindenkiért meghalni.

Ha a pap életében ez a szeretet mércéje, nem kell félnie, hogy haszontalanul tölti idejét, nem kell azon töprengenie, hogy foglalkozást váltson-e.

Látni fogja az Egyház rábízott darabkáját kertté válni: nyilván konkollyal, gyűlölettel, de termékeny szeretettel is, amely nem korlátozza kisugárzását saját mezejére, hanem azon túl is hat.

Mint Ars, igen, mint Ars, ahol a plébános Isten után népének mindene lett, és az emberek messziről eljöttek, hogy magukba szívják Krisztus illatát, hogy táplálkozzanak belőle, hogy éljenek.

Mondjuk ki tisztán, mondjuk ki hangosan: azért, hogy éljenek!

Mert Krisztus nélkül, Krisztus-papok nélkül ez a mai világ sem tud élni a maga csodálatos, rendkívüli felfedezései ellenére sem. Haldoklik, meghal.

Egyedül Krisztus az Élet.

Chiara Lubich: A pap Krisztus mása

Mária, az emberiség virága

Az egész emberiség kivirágzik Máriában. Mária az emberiség virága. A bűn szennyétől foltos világ a Szeplőtelenben kivirágzik. A bűnös emberiség virágba borult a ragyogóan szép Máriában!

És ahogyan a piros virág hálás a zöld növénykének, a gyökereknek és a trágyának, melyek kivirágoztatták, így Mária is – mert mi, bűnösök voltunk azok, akik miatt Isten kigondolta Máriát.

Hálával tartozunk neki az üdvösségért, ő pedig nekünk az életéért. Milyen szép Mária! Benne a teremtés borul virágba, a teremtés öltözik szépségbe. Az egész kivirágzott teremtés, akár egy fa koronája: íme, Mária. Isten az Égből belészeret a virágok eme Virágába, megtermékenyíti őt a Szentlélek ereje, s Mária megszüli az Égnek és földnek a gyümölcsök Gyümölcsét: Jézust.

Chiara Lubich

Mária, egészen Isten Igéje

Mária a Szentháromságba foglalt ritka és egyedülálló teremtményként egészen Isten Igéje volt, teljesen Isten Igéjébe öltözött (vö. Lk 2,19.51). Ha ugyanis a Fiú – az Ige – az Atya ragyogása, akkor Mária Isten megvalósult Igéje, aki páratlan szépségben tárult fel előttünk.

És hogy a Szűzanya teljes egészében Isten Igéje volt, azt a Magnificatból tudhatjuk meg (vö. Lk 1,46-55), melynek eredetisége abban áll, hogy mondatai a Szentírásból származnak.

Torinói Szent Maximosz mondja: „A szövetség ládája megőrizte bensejében a Törvényt, Mária pedig szívében hordozta az Evangéliumot… A szövetség ládájából megszólalt Isten hangja, Máriában pedig testté lett az örök Ige és közöttünk élt.”

Minden kereszténynek olyannak kellene lennie, mint Máriának, jóllehet az ő tökéletessége egyedülálló. Minden kereszténynek az a feladata, hogy Istentől kapott személyiségén keresztül újraélje Krisztust, az Igazságot, az Igét.

Minden falevél egyforma, mégis különböznek, ugyanígy van ez a keresztényekkel is, sőt az egész emberiséggel: valamennyien egyformák vagyunk, mégis különbözünk egymástól. Valóban mindegyikünk magában foglalja az egész teremtést. Éppen azért, mert mindenki az egyetlen teremtés része, azonosak vagyunk másokkal, ugyanakkor különbözőek is.

Chiara Lubich: Mária Isten tükre

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A mise: sok szív… egy szív

A szentmise a keresztény közösség egyik eredendő, központi cselekedete, amelyben az Egyház tagjai egy testként jelennek meg az oltár színe előtt. Szerves papi egységet alkotnak, kifejezik tiszteletüket a legszentebb áldozat bemutatásában, és a szentáldozás által tényleges kapcsolatba kerülnek egymással és Istennel, a Fővel.

A szentmisébenn a sok szív egyetlen szívet alkot, sok ember válik egészen eggyé misztikus formában, szolidaritást vállalnak egymással, és kapcsolatban vannak közösségük gyökerével, Istennel. Közösségi életünk így találkozik az istenivel. Az Egyház teste vagyunk, ezért szoros egységben élünk egymással. Küldetésünkből fakadóan pedig elvisszük Istent az emberekhez, és az embereket Istenhez emeljük. Az embereknek isteni, szakramentális erőt igyekszünk adni, olykor evangéliumi figyelmeztetést is, közben pedig az oltár tüzében felajánljuk saját gyengeségeinket és kudarcainkat.

Igino Giordani: Mi és a papok

A Szentlélek szót kér

Csodálatos élmény volt számomra, amikor a hetvenes évek elején először kerültem szorosabb kapcsolatba olyan mozgalmakkal, mint a Neokatekumenális Út, a Comunione e Liberazione vagy a Fokoláre, s megtapasztalhattam azt a lelkesedést és lendületet, amellyel megélték hitüket, s ennek a hitnek az öröméből fakadóan szükségét érezték, hogy másoknak is továbbadják, amit ajándékul kaptak.

Ez idő tájt (...) úgy tűnt, mintha a Zsinat nagy virágzása után a tavasz helyett beköszöntött volna a fagy, s mintha az új dinamizmust fáradtság váltotta volna fel. (…) De hol volt Isten? És az Egyház, az új struktúrák létrehozását kísérő számtalan vita és erőfeszítés után nem volt-e fáradt és erőtlen? (...)

S ekkor hirtelen történt valami, amit senki nem tervezett meg előre. A Szentlélek, úgymond, ismét szót kért, és a fiatalokban újra növekedésnek indult a hit. Válaszuk nem menekült a „ha” és a „de” fedezékébe, nem keresett kiutat, hitüket teljes egészében életet adó ajándékként élték meg.

Joseph Ratzinger

Bővül a kör

Az első lépést mindig nekem kell megtennem. Úgy kell élnem, hogy mások Krisztust, az Ő szeretetét találják meg bennem, s az lebilincselje őket. Úgy kell közelednem feléjük, hogy észrevegyék, nem evilági módon közelítek hozzájuk (vö. 2Kor 5,16). Nem a saját érdekemet keresem, sem pedig valamiféle segítséget vagy pótlékot, nem a szimpátia vagy az ellenszenv vezérel engem, hanem úgy fogadom őket, mint magát az Urat.

A többieknek meg kell tapasztalniuk, hogy Jézusból élek, inkább az ő hangját követem, mint a saját meglátásaimat vagy mások véleményét. Látni fogják, hogy életem az Ő szavára az Ő szentségeire épül, és Őt hallgatom az Egyház tanúságtevőiben és küldötteiben. Mindenekelőtt pedig ott keresem Jézust, ahol a legjobban szeretett engem, vagyis a nehézségekben, a sötétségekben, melyek számomra a kereszten való elhagyottságának és halálának „szakramentuma“.

Előbb-utóbb találkozom majd olyanokkal, akik követik ezt az életet, (…) és őket nem mi választjuk. A kör kibővül, és új sejtek alakulnak a Jézus nevében összegyűlt emberekből.

Klaus Hemmerle

Mária szemével

János azért tudta olyan magasan szárnyalva szemlélni az Igét, Aki kezdettől fogva Istennél volt és Isten volt, mert Isten anyja lakott vele. Ez a rendkívüli együttélés, azzal a személlyel való közösség, aki „megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében” (Lk 2,19), megnyitotta szemét. Látta az Egyházat, annak jövőjét, küzdelmeit és győzelmét, mivel előtte állt az Egyház modellje.

A Szűz az Egyház mintaképe, ezért a papok, akik valamennyien az Egyház építésére kaptak meghívást, akkor tudják legjobban végezni feladatukat, ha Máriára tekintenek. Ha a papok Máriával közösségben élnek, akkor ő, mint az egység édesanya, megmutatja nekik, hogyan kell formába önteni a szeretetet a szívekben és a szívek között, hogyan kell Krisztus testét felépíteni aszerint a legtökéletesebb szeretet-párbeszéd szerint, amely maga a Szentháromság.

A papok, a szerzetesek vele, az Egyház Édesanyjával, az egység Édesanyjával tudják megvalósítani hivatásukat, hogy hiteles módon a „párbeszéd emberei” legyenek. Vele együtt lesznek az egység építői, „hogy mindnyájan egy legyenek” (Jn 17,21).

Chiara Lubich

Nem alkalmazkodó, hanem irgalmas

Méltán a képmutatók közé számítják, aki a fegyelem külszíne alatt a kormányzás szolgálatát uralkodással cseréli föl. Még súlyosabb az a vétek, ha a gonoszok között inkább az alkalmazkodás, mint a fegyelem őriztetik meg.

Azért szükséges, hogy midőn a javítandó bűn sebét az alattvalókban bekötözik, az gondos mérséklettel történjék s az elöljáró úgy gyakorolja a vétkesekkel szemben a fegyelmezés jogát, hogy az irgalmasság érzületéről se feledkezzék meg. Legyen gondja rá a lelkipásztornak, hogy alattvalóit megértve anyja, figyelmezése által pedig atyja legyen. Éspedig – figyelmes körültekintéssel – úgy, hogy ne legyen se az ítélkezés szigorú, se a megértés elpuhult. Valóban sokat rombol a büntetés vagy könyörületesség, ha egyiket a másik nélkül gyakorolják.

Nagy Szent Gergely: A lelkipásztorkodás törvénykönyve

Szeretet és szenvedés, szenvedés és szeretet

Ami igazán termékennyé teszi a lelkeket a földön, az a végtelen szeretetből következő fájdalom, amely örök életre szóló értéket ad neki.

A lelkiéletben a szeretet szenvedés, és a szenvedés szeretet. A szeretet gyökere a szenvedésben van, nem azért, mert a szenvedés ott van az Atyában, minden létező eredetében. A szeretet azért gyökerezik a szenvedésben, mert a szenvedést, a bűn következményét eltörölte és megváltotta az Atya termékeny szeretete, aki összetör minden fölöslegeset, megnemesíti mindazt, amit megérint, szeretetté és érdemmé alakítja még a szenvedést is. A szeretetnek szeretet a gyökere, mivel a Kereszt a megváltó fájdalom oltára, a minket üdvözítő termékeny szeretet oltára.

A lemondás hány fajtájával kell szembenéznie egy papnak, hogy jól végezze föladatait, hogy megszentelődjön és megszenteljen!

Milyen elszánt vággyal ölelnék át a papok a Keresztet, ha tudatában volnának, hogy a termékenység a fájdalom által érkezik az Atyától.

Conchita Cabrera de Armida

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A papok új családja

Hogyan lehetne megkívánni a paptól, hogy mindent elhagyjon: apát, anyát, testvéreket, földet…, ha cserébe nem kapna, a papi életközösség formájában, egy új családot? Jézus gyakorlata nem ez volt!

Kérte ugyan övéitől, hogy hagyjanak el mindent, és úgy kövessék őt..., de ugyanakkor közösségi életet, új családot kínált fel, illetve biztosított számukra, egészen odáig menően, hogy a Vele való mindennapos együttélés során javaikat is megosztották egymással.

Nagy szükség van rá, hogy előmozdítsuk a papok effajta testvéri közösségét, éspedig konkrét, kézzelfogható módon: az anyagiaktól az egészségig, a lelki élettől a tanulmányokig. A papok között erősebb, elevenebb és konkrétabb kötelékek vannak, mint egy természetes családban. Más szóval, olyan papokra gondolok, akik Jézussal élnek, aki jelen van közöttük (vö. Mt 18,20).

Amikor sok pappal kapcsolatba kerültem, úgy éreztem, fontos segítenem őket, hogy otthonra leljenek, olyan helyre, ahol családként élhetnek. Úgy látom ugyanis, hogy az, akinek nincs otthona, ahol családban érezheti magát, szükségszerűen sok nehézséggel találja szembe magát.

Toni Weber: Otthont készíteni a papoknak

A papság csúcsa

A papok gyakran rengeteg dologgal foglalkoznak, de amikor észreveszik, hogy száz kezdeményezésből csak egy sikerül, akkor jön az elbátortalanodás és a stressz, és kétségeik támadnak: Eltévesztettem a hivatásom? Érték még egyáltalán a cölibátus? A papnak miért kell lemondania arról, hogy családja legyen?

Nekem is voltak ilyen gondolataim, amikor a (kommunista) kormány megtiltotta, hogy bármi szolgálatot végezzek az Egyházban, és tíz éven át Prága utcáinak kirakatüvegeit tisztítottam. Helyzetem arra kényszerített, hogy keressem papi önazonosságomat – a lelkipásztori szolgálat gyakorlása nélkül. Látszólag haszontalanul, anélkül, hogy egy közösséget vezethettem volna.

Jézus segített, aki a keresztre szegezve nem tehetett csodákat, nem prédikálhatott, de – elhagyottságában – csupán hallgatva és szenvedve eljutott papi életének csúcsára. Őbenne találtam meg igazi papi önazonosságomat. Ez örömmel és békével töltött el.

Azután megértettem, hogy ez az önazonosság nem szerezhető meg örökre a megvilágosodás és kegyelem egy pillanatával, hanem folyamatosan keresnünk kell, különösen a sötétség és fájdalom pillanataiban.

Miloslav Vlk bíboros

Az egyetemes családért

Jézus meghívása világosan feltételezi a természetes családtól való elszakadást azért, hogy egy új, természetfölötti család tagjai lehessünk. Jézus nem azt mondja, hogy nem kell szeretni és tisztelni szüleinket, hiszen egyetlen „i” betű vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből. A hivatás az, ami megköveteli, hogy Isten országának hirdetéséért tökéletesen szabadok legyünk a családtól.

Véleményem szerint ebben fedezhetjük fel a papságra való meghívás és a cölibátus közötti mély összefüggést, mert a Jézus követésére szóló, az egyetemes család java érdekében vállalt meghívás magában foglalja a természetes családtól való elszakadást.

Ha így tekintünk a dolgokra, a cölibátus nem lemondás. Csak akkor látjuk negatívan, ha megfeledkezünk arról, hogy a meghívott személy arra van rendelve, hogy Jézusban minden hívő atyjává legyen és az emberi nem nagy családjában testvérekké szülje őket.

Pasquale Foresi: Az egyház mai nehézségei

Az evangélium szépsége elragad

Nem elég sajnálkozni romlott világunk felett vagy elítélni azt. Az sem elég ebben a kiábrándult korban, ha az igazságról, a kötelességekről, a közjóról, lelkipásztori programokról, az evangéliumi követelményekről beszélünk.

Együttérző és szerettel teli szívvel kell beszélnünk, annak a szeretetnek tapasztalatával, mely örömmel ajándékoz és lelkesít. Sugározni kell mindannak a szépségét, ami igaz és helyes a világban, mert egyedül ez a szépség ragadja meg a szíveket, és vezeti Istenhez őket.

Carlo Maria Martini bíboros

Hívás az életszentségre

Soha nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, hogy Isten életszentségre szóló hívására adott személyes válaszunk mennyire alapvető és meghatározó. Ez a föltétele nem csupán annak, hogy személyes apostolkodásunk gyümölcsöző legyen, hanem szélesebb értelemben annak is, hogy az Egyház arcán visszatükröződjön Krisztus fénye (vö. LG 1), és így az embereket elvezessük arra, hogy felismerjék és imádják az Urat.

Mindenekelőtt fogadjuk el Pál apostol esedezését, hogy engesztelődjünk ki Istennel (vö. 2Kor 5,20), és teljes szívvel, elszánt és bátor lélekkel kérjük az Urat, hogy távolítson el mindent, ami elválaszt bennünket Tőle és ellentétes a küldetéssel, amit kaptunk. Az Úr – biztosak lehetünk benne – irgalmas és meg fog hallgatni minket.

XVI. Benedek: Papokhoz intézett beszéd, 2005.

Mindenkit szívünkbe fogadni

A Keresztrefeszített Jézus, aki bár gazdag volt, értünk szegénnyé lett, és „megalázta önmagát, szolgai alakot öltött” (vö. Fil 2,7-8) –, meg tudja tanítani a papoknak azt a hiteles keresztény magatartást, melyet minden rájuk bízott ember felé fordulva gyakorolniuk kell: a szolgálatot.

Krisztus ilyen, és ilyennek akarja a papot. Szolgálni, eggyé válni mindenkivel a végsőkig, a bűnt kivéve, hogy minél többeket megnyerjen Krisztusnak (vö. 1Kor 9,19). Késznek lenni a párbeszédre minden felebaráttal, megérteni őket, mindenkit befogadni a szívünkbe.
Ha a lelkipásztor papi szolgálatának alapja ez az odaadó szeretet lesz, ez a szívvel végzett szolgálat, akkor tanúja lesz annak, hogy az Egyház reá bízott részében kivirágzik az a csoda, amelynek megmutatására ma a Szentlélek a keresztényeket hívja: a királyi papság. Meggyőződéses keresztények, akik számára a hitből fakadó kötelességek nem merülnek ki néhány vasárnapi teendő elvégzésében, hanem megélik a keresztségüket azáltal, hogy pillanatról pillanatra meghalnak Krisztusban, az iránta való és az egymás között megélt szeretetben, és benne új életre támadnak.

Chiara Lubich

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A falak leomlanak

Krisztus a kereszten ledöntötte a falat, mely embereket választ szét. Odaadva testét egyesít bennünket saját Testében, hogy egészen eggyé váljunk.

Krisztus Testének közösségében egyetlen néppé válunk, Isten népévé, ahol – Szent Pált idézve – nincs többé görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus minden mindenben (Kol 3,11).

Krisztus ledöntötte a népeket, fajokat, kultúrákat elválasztó falakat: Benne mindannyian egyek vagyunk.

XVI. Benedek pápa beszéde a Római Főegyházmegye pasztorális gyűlésén, 2009

Az Egyház karizmatikus dimenziója

Mindig ámulatba ejtő a Lélek közbelépése. Megdöbbentő újdonságokkal járó eseményeket indít el, gyökeresen megváltoztatja az embereket és a történelmet.

Ez volt a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat felejthetetlen tapasztalata is, amikor az Egyház a Lélek vezetésével újra felismerte, hogy a karizmatikus dimenzió az Egyház lényegi alkotóeleme.

„A Szentlélek az Isten népét nemcsak a szentségeken keresztül és a papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és ékesíti erényekkel, hanem ajándékait 'tetszése szerint juttatva kinek-kinek' (1Kor 12,11), minden rendű és rangú hívőnek különleges kegyelmeket is ad, … az Egyház megújhodása és továbbépítése érdekében." (LG 12)

Az Egyház felépítésében az intézményi és a karizmatikus aspektus szinte koesszenciális (egyformán lényegi) vonás. Bár különböző módon, de együttműködnek az Egyház életében, megújulásában és Isten népének megszentelésében.

II. János Pál pápa beszéde 1998 Pünkösd vigíliáján

Élő sejtek

Ha a világ városaiban járva körültekintesz, utópiának mondanád Jézus végrendeletét, ha nem gondolnál Jézusra, aki szintén ehhez hasonló világot látott maga körül, s akit élete tetőpontján mintha maga alá temetett volna ez a világ, mintha legyőzte volna a rossz.

Ugyanolyannak látta a világot, amilyennek mi, de Ő nem kételkedett. Éjszaka – miközben imádta a mennyet fent az égben és a mennyet önmagában, ahol a Szentháromság, az igazi Lét lakozott –, a konkrét Mindenséget szemlélte, míg odakint az utakon a mulandó semmi tűnt tova.

Nekünk is hozzá hasonlóan kell cselekednünk. Akkor észreveszed, immár nyitott szemmel, hogy miközben a világot és dolgokat szemléled, már nem te, hanem másvalaki tekint rájuk. Krisztus néz benned és újra látja a vakokat, akiknek megnyithatja a szemét, a némákat, akiknek megoldhatja nyelvét, a bénákat, akiket újra megtaníthat járni. Vakokat, akik nem látják Istent magukban és maguk körül; mozgásképtelen bénákat, akik nem veszik figyelembe az isteni akaratot, amely a szívük mélyéről örök mozgásra, az örök Szeretet mozgására sarkallja őket.

Meglátod és felfedezed igazi önmagadat: Krisztust. Ő énednek legigazibb, a többiekben is jelen lévő valósága. Miután felismerted Őt önmagadban, újra egyesülsz Vele a testvérben. Így lángra lobbantod Krisztus Titokzatos Testének egy sejtjét: Isten családi tűzhelyét, élő sejtet, amelyben ott él a továbbadásra váró Tűz és a Fény.

Chiara Lubich

Lemondás az önállóságról

János evangéliumában gyakran előfordulnak ezek a szavak: „Amit nektek mondok, nem tőlem van, hanem az Atyától ..., a tettek, amelyeket véghezviszek, nem tőlem vannak, hanem az Atyától...”

Jézus az Atyával szemben látszólag lemond minden önállóságról. Pedig Jézus az az emberi-isteni személy, aki a történelemben megtestesülve nyilvánvalóan függ az adott kor struktúráitól és kultúrájától. A valóságban azonban teljesen szabad, annyira, hogy képes felajánlani életét és meghalni az emberiségért.

Senkinek sincs nagyobb szeretete annál – tehát senki sincs annyira közel Isten tökéletességéhez, mint az, aki életét adja másokért. Az élet odaadása magában foglalja az önmagunktól és az emberektől való elszakadást, a lemondást saját javainkról, ötleteinkről, kultúránkról, lelkünk gondozásáról, kezdeményezéseinkről. Vagyis élni az evangéliumi tanácsokat.

Mi tehát az engedelmesség, ha nem a szegénység? Nem lenni, és nem birtokolni. Mi az engedelmesség, ha nem a szüzesség, vagyis ha egyszerűek vagyunk, s nem ragaszkodunk magunkhoz, másokhoz, és semmilyen dologhoz?

Silvano Cola

Mária szemével

János azért tudta olyan magasan szárnyalva szemlélni az Igét, Aki kezdettől fogva Istennél volt és Isten volt, mert Isten anyja lakott vele. Ez a rendkívüli együttélés, azzal a személlyel való közösség, aki „megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében” (Lk 2,19), megnyitotta szemét. Látta az Egyházat, annak jövőjét, küzdelmeit és győzelmét, mivel előtte állt az Egyház modellje.

A Szűz az Egyház mintaképe, ezért a papok, akik valamennyien az Egyház építésére kaptak meghívást, akkor tudják legjobban végezni feladatukat, ha Máriára tekintenek. Ha a papok Máriával közösségben élnek, akkor ő, mint az egység édesanya, megmutatja nekik, hogyan kell formába önteni a szeretetet a szívekben és a szívek között, hogyan kell Krisztus testét felépíteni aszerint a legtökéletesebb szeretet-párbeszéd szerint, amely maga a Szentháromság.

A papok, a szerzetesek vele, az Egyház Édesanyjával, az egység Édesanyjával tudják megvalósítani hivatásukat, hogy hiteles módon a „párbeszéd emberei” legyenek. Vele együtt lesznek az egység építői, „hogy mindnyájan egy legyenek” (Jn 17,21).

Chiara Lubich

Szeretve szenvedni

Két módja van a szenvedésnek: szenvedni szeretettel és szenvedni szeretet nélkül. A szentek mind örömmel, türelemmel, állhatatosan szenvedtek, mert szerettek. Mi haraggal, bosszúsan és fásultan szenvedünk, mert nem szeretünk. Ha szeretnénk Istent, boldogság töltene el, hogy szenvedhetünk szeretetből Azért, Aki elfogadta, hogy értünk szenvedjen.

Azt mondjátok, hogy ez nehéz? Nem, ez könnyű, vigasztaló, édes: csupa öröm! Csak szeressünk, amikor szenvedünk, és szenvedjünk, amikor szeretünk.

Aki elébe megy a keresztnek, a keresztektől egyre távolabb kerül. Talán találkozik a kereszttel, de örül ennek a találkozásnak: szereti, bátran hordozza. A kereszt egyesíti őt a mi Urunkkal. Megtisztítja és szabaddá teszi ettől a világtól. Eltávolítja szívéből az akadályokat, és átsegítik az életen – ahogy a híd segít átjutni a víz fölött.

Vianney Szent János