Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A kozmikus Krisztus

Az ember és a kozmosz egysége akkor fog teljesen megvalósulni, amikor Isten lesz mindenben minden (1Kor 15,28).

Szolovjov mesterien mutatta be, hogy a kozmosz fejlődése, a természet evolúciója – annak első lépéseitől kezdve az emberi öntudat megjelenéséig és az egyetemes történelem hosszú folyamatáig – mind-mind az Isten-Ember felé tart, a megtestesült Krisztus és a kozmikus Krisztus felé.

A teremtés mint kezdet fogalmazódik meg, a kozmikus evolúció pedig folyamatos megtestesülés, ahogy Bulgakov is kifejti. A Megtestesülésben Isten beteljesíti teremtését és egyúttal igazolja is azt. (…)

Isten nem hagyhatta magára a világot, mely (…) magában hordozza a teremtmények szükségszerű ontológiai tökéletlenségét és ebből adódó befejezetlenségét.

Ez egy újabb kérdést is felvet a világ teremtésével kapcsolatban: a teremtett valóságoknak felül kell múlniuk saját teremtményi mivoltukat, a teremtményeknek – melyekre sajátos fejlődés jellemző – „nem teremtetté” vagy „teremtésen felülivé” kell válniuk, vagyis át kell istenülniük.

Tomáš Špidlík bíboros

A pap énje Krisztus énjében

Az Eucharisztiában Krisztus teljesen nekünk ajándékozza magát. Ő az ajándékozásnak ezt az aktusát, önmagunk Istennek adásának képességét is szeretné nekünk, papoknak, barátainak ajándékozni és ránk bízni: „Az Egyházért, a közösségért tegyétek azt, amit én tettem. Úgy ajándékozom magam nektek, hogy ti legyetek ajándékozásom élő és folyamatos kifejeződése. Cselekedjetek az én személyemben, olyan módon, hogy én cselekedjek bennetek…”

Ebben az esetben azonban a pap csak akkor lehet pap, ha Krisztus bensőjében lakik, teljesen egyesülve az ő életével és szeretetével, és ha ebből a Krisztussal megvalósuló egyesültségből fakadóan ő is önmagától megfosztottá, a legkisebbé, a legszegényebbé, a legtisztábbá válik.

Amikor a pap azt mondja, „én”, Krisztus énjével kell azonosulnia, mert maga Krisztus akarja az „énjét” kimondani benne.

Klaus Hemmerle: A pap ma

„Fölfoghatatlan” szeretet

Az emberré lett Isten legcsodálatosabb tette az, hogy meghalt értünk. Érthető számunkra az, hogy föl kell támadnia, a föltámadást fel tudjuk fogni. Érthető a mennybemenetele is, amely a dolgok birtokba vételének kezdetét jelenti, ezek közös eredetétől indulva. De ami érthetetlen számunkra, amit el sem tudtunk volna képzelni, amit soha nem föltételezett volna, az az, hogy Isten meghaljon érte. És ez végtelen meghatottságot ébreszt a bűnös emberben.

„Simon, szeretsz engem?” Nem pedig: „Hibáztál, elárultál”. „Simon, szeretsz engem?” Ebben áll a nagy erkölcsi forradalom, amit a kereszténység hozott a világba: az erkölcs olyan szeretet, amely megvalósulásra törekszik, könyörög, hogy megvalósulhasson, kér és koldul.

„Krisztus szeretete ugyanis sürget minket. Mert azt gondoljuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor valamennyien meghaltak. Ő mindenkiért meghalt, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és föltámadt” (2Kor 5,14.15). Ily módon azt ismételgeti – olyan szenvedéllyel, amely összeszorítja a szívem –, hogy rajtam a sor, én is tegyek hasonlóképp, megvalósítva ezt az ideált. És emészt a vágy, hogy mások is ezt a példát kövessék.

Luigi Giussani

Húsvéti tekintetek

Bárcsak húsvéti szemmel látnánk mindent,
hogy képesek legyünk meglátni
a halál mélyén az életet,
a bűn mélyén a megbocsátást,
a megosztottság mélyén az egységet,
a seb mélyén a dicsőséget,
az ember mélyén Istent,
az Isten mélyén az embert,
az én mélyén a te-t.
És ezenfelül a Húsvét teljes erejét.

Klaus Hemmerle: Húsvéti jókívánságok, 1993

Nem mondhatunk le erről az ajándékról

A papság megkívánja az élet és a szolgálat különleges egységét. Éppen ez az egység papi önazonosságunk legjellemzőbb vonása. Ebben áll méltóságunk nagysága és az ezzel arányos szolgálatkészség. Alázatos készség a Szentlélek ajándékainak elfogadására, és arra, hogy a szeretet és a béke gyümölcseit másoknak továbbadjuk. Készség arra, hogy továbbajándékozzuk a hitnek azt a bizonyosságát, amelyből az emberi lét értelmének mély megértése és az a képesség származik, hogy az egyes emberek életében és a társadalom különféle területein meghonosítsuk az erkölcsi rendet.

A papság ajándékát azért kaptuk, hogy szüntelenül a többieket szolgáljuk, ahogyan Krisztus Urunk tette. Erről nem mondhatunk le az utunkba kerülő nehézségek miatt, sem az áldozatok miatt, melyeket meg kell hoznunk. Az apostolokhoz hasonlóan „mi mindenünket elhagytuk és követtünk Krisztust” (vö. Mt 19,27) – ezért állhatatosan ki kell tartanunk mellette a keresztúton is.

II. János Pál pápa: Nagycsütörtöki levél a papokhoz, 1979

Újfajta pasztorális terv

Kedves Testvérek, ha valóban szemléltük Krisztus arcát, akkor lelkipásztori programjainknak abból az „új parancsból” kell fakadniuk, melyet Ő adott nekünk: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást" (Jn 13,34).

A közösség a szeretet gyümölcse és jele. Ez a szeretet az örök Atya szívéből áramlik, s a Jézustól kapott Lélek ontja felénk (vö. Róm 5,5), hogy mi mind „egy szív, egy lélek" (ApCsel 4,32) legyünk. Ennek a szeretetközösségnek a megvalósításával lesz az Egyház „szentség”, vagyis „jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek, és az egész emberiség egységének” (LG 1.). Az Egyház történeti haladásához igen sok dologra lesz szükség az új évszázadban is, de ha a szeretet (agapé) hiányzik, akkor minden más hiábavaló.

II. János Pál: Novo millenio ineunte 42.

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A diakónus: a szolgáló Krisztus jele

A diakónusok az egyházi közösség szolgálatára vannak fölszentelve, arra kapnak küldetést, a püspök és a presbitérium vezetésével.

Amint Isten egész Népe, amelynek szolgálatára küldetésüket kapják, ők is az Evangéliumhoz való hűségben találják meg életük állandó normáját, és alapvető identitásukat. A Lélek világossága vezeti őket életükben és missziójukban, amelynek megvalósítása a konkrét történelmi és kulturális körülményektől függ.

Éppen e készségük által kaptak meghívást arra, hogy megjelenítsék – sajátos kegyelmüknek megfelelően – a szolgáló Jézus Krisztus alakját, s ezzel emlékeztessék a papokat és püspököket is papságuk szolgáló voltára. Továbbá az Ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása és a szeretet tanúságtétele által is legyenek előmozdítói annak a szeretetszolgálatnak, amely Jézus minden tanítványának hivatása, és az Egyház lelki áldozatának lényegi része.

Az Olasz Püspöki Konferencia a diakónusokról 8.

A szüzesség: szabadság

A szüzességnek kettős arculata van: egyfelől a test és a lélek sértetlensége, másfelől a szüzességből fakadó és azt kísérő szabadság. Nyilvánvalóan nem csupán lelki értékekről van szó: mindkét jellemvonásnak antropológiai és pszichológiai jelentősége is van.

Ha a sértetlenségen azt értjük, hogy – cicerói értelemben – teljes egészében önmagunk urai vagyunk, abban az értelemben, hogy szabadok vagyunk a belső és külső érzékek kötöttségeitől, és mindezt tudatosan vállaljuk, nem pedig az érzékek elnyomásával, akkor könnyű megérteni, hogy ily módon elérhetjük emberségünk teljes érettségét. Vagyis olyan növekedést, amely teljes emberségünket felöleli. A szüzesség kettős arculatával nem csupán Isten látásának kegyelmét nyerjük el újra, hanem olyan pszichikai áttetszőségre teszünk szert, melynek révén embertársainkat, az eseményeket és a dolgokat a maguk egységében tudjuk megismerni. Éppen azért, mert önmagunkban már elértük ezt az egységet. Ezzel az egységes szemlélettel mélyebb önazonosságot tapasztalhatunk meg, mert különféle képességeink harmóniában állnak egymással.

Silvano Cola

Az egyetlen dolog, amire szükségük van

Uram, teremtményeid, akikhez küldtél engem, távol járnak tőled! Legtöbben egyáltalán nem akarnak tudni ajándékaidról, kegyelmedről, igazságodról, amelyekkel útnak indítottál hozzájuk. És mégis, újra meg újra vissza kell térnem hozzájuk, hogy kopogtassak ajtajukon, mint valami kelletlen hívatlan ügynök, aki bóvli termékeit árusítja. Ha legalább azt tudnám biztosan, hogy Téged akarnak elutasítani, amikor nem fogadnak be, megvigasztalódnék.

S azok, akik befogadnak engem életükbe? Uram, többnyire ők is egészen mást akarnak, mint amivel Te engem hozzájuk útnak indítottál. Ha nem is pénzt vagy anyagi segítséget várnak tőlem, vagy az együttérzésből fakadó piciny megkönnyebbülést, mégis úgy tekintenek rám, mint afféle biztosítási ügynökre, akivel az örök életre szeretnének biztosítást kötni.

Uram, taníts meg imádni és szeretni Téged! Akkor Benned elfeledem majd saját nyomorúságomat. Csak akkor leszek testvér az emberek számára, olyasvalaki, aki segít nekik megtalálniuk Azt, akire egyedül szükségük van. Téged, az én testvéreim Istenét.

Karl Rahner: Te vagy a Csönd

Fő -, vagyis Szolga

Krisztus az Egyháznak, tudniillik a saját Testének Feje. “Fő” azon a sajátos és új módon, hogy valójában “szolga”, miként saját szavaiból kiviláglik: “Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon, és váltságul adja életét sokakért” (Mk 10,45).
Ez a szolgálat a maga teljességét a kereszthalál alázatos és szeretetből való elfogadásában, azaz a teljes önátadásban éri el: "Kiüresítette önmagát a szolga alakját fölvéve, hasonló lett az emberekhez; külsejét tekintve embernek találták; megalázta magát engedelmesen a halálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fil 2,7-8). Jézus Krisztusnak, a Főnek tekintélye ugyanaz, mint az Egyháznak szóló szolgálata, ajándéka, teljes – alázatos és szeretetből való – odaadása. Mindez az Atya iránti tökéletes engedelmességben. Ő ugyanis - az Úr egyetlen igaz, meggyötört és szenvedő Szolgája - egyszerre Pap és Áldozat.
A tekintélynek ez a formája, azaz az Egyháznak fölajánlott szolgálat élteti minden pap lelki életét. Az Újszövetség szolgái a nyáj példaképei legyenek, s így a nyáj hasonló papi lelkülettel legyen szolgálatára az egész világnak, hogy teljesebbé váljon az emberek élete.

II. János Pál: Pastores dabo vobis, 21.

Mesterek, mivel tanú(ságtevő)k

Az Egyház első evangelizációs eszköze híveinek hiteles keresztény élete: szoros egységük Istennel, akire teljesen ráhagyatkoznak, valamint a másokat határtalan lelkesedéssel szolgáló, áldozatos magatartás. A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azt azért teszi, mert ők egyben tanúk is. Szent Péter szépen fejezi ki ugyanezt, amikor azt írja, hogy a keresztények tiszta és szép élete „szavak nélkül is megnyeri azokat, akik nem hisznek az Igének” (1Pt 3,1). Az Egyház ezért elsősorban magatartásával, saját életével evangelizálja a világot: vagyis tanúságtételével, amikor hűséges az Úr Jézushoz, a szegénység, a lemondás szelleméhez, és független a világ hatalmasságaitól. Egyszóval: életszentségével.

VI. Pál: Evangelii nuntiandi 42.

Ők az én uraim!

Mint a kolostorban

Akár a vizes dézsába merítjük a kezünket,
akár a tüzet szítjuk fel egy bambuszbottal,
akár a véget nem érő számoszlopokat állítjuk sorba a könyvelőasztalon,
akár a nap éget minket, és belemerülünk a rizsföld sarába,
akár az olvasztókemence előtt kell dolgoznunk,
ha mindebben nem éljük ugyanazt a vallásos életet,
mintha egy kolostorban imádkoznánk,
a világ nem lesz megváltva.
Mahatma Gandhi

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A türelem hivatása

Ne ítéld el testvéredet, ne kívánj rosszat neki, ne utasítsd el vagy hibáztasd könnyedén te, aki a türelem hivatását éled! Mutasd meg inkább alázatosságodat, amennyire csak teheted. Helyezd magad elé testvéredet, anélkül, hogy magadat alábecsülnéd. Hiszen ha elítéled és lebecsülöd testvéredet, az azt jelenti, hogy eltávolítod őt Krisztustól és az egyetlen reménytől; azt jelenti, hogy a konkollyal együtt kitéped az elrejtett, jó búzát is, amely akár még nálad is értékesebb lehet.

Épp ellenkezőleg, vele együtt jobbítsd – szeretettel, szelídséggel, tehát ne úgy, mint egy ellenség vagy egy rideg orvos, aki csak vágni és égetni tud – és egyben ismerd meg önmagadat és gyengeségeidet. Mi van például akkor, ha hályog vagy más akadály miatt nem látsz tisztán vagy ha szédülsz és forog veled a világ? Akkor is másokban keresed ennek okát?

Sokat kell elmélkedni és szenvedni, mielőtt valaki gonoszsága felett ítéletet mondunk!

Nazianzi Szent Gergely

Az univerzum átistenülése

Az egész világ az Istennel való egységre vágyik, mégis egy áthághatatlan akadályba ütközik. Semmi sem juthat el Krisztushoz, ha maga Krisztus nem fogadja be, és nem vezeti magához. Így az univerzum sír, mivel szenvedélyes vágyakozása és a képtelensége két ellentétes irányba húzza. (…)

Ki mondja ki tehát a világ alaktalan tömege fölött azokat a szavakat, melyek lelket adnak neki? Milyen hang döntheti le az Isten és a Teremtés közötti falat, amely akadályozza a Teremtést, hogy eljusson Őhozzá? Újra és újra ismételni fogjuk az isteni Igéket, ma, holnap és mindig, amíg az átalakulás teljessé nem lesz: „Ez az én Testem”. Amikor Krisztus, kitágítva a Megtestesülés mozgásterét, a Kenyérben száll közénk, hogy szétossza magát nekünk, tevékenysége nem korlátozódik csupán az anyagi értelemben vett partikulára. (…) A transzszubsztanciáció kisugárzik az egész Univerzumra, bár gyöngítve, mint valódi átistenülés.

Teilhard de Chardin
Krisztus fénye az Egyház arcán

Az egyházról szóló konstitúciónak rögtön az első mondata világossá teszi, hogy a Zsinat az Egyházat nem tekinti önmagába zárt valóságnak, hanem Krisztusból kiindulva szemléli: „Mivel Krisztus a nemzetek világossága, a Szentlélekben összeült Szent Zsinat Krisztusnak az Egyház arcán tükröződő fényességével minden embert meg akar világosítani…”

A háttérben fölismerjük azt az egyházatyák teológiájában szereplő képet, amely az Egyházban a Holdat látja, amelynek nincsen önálló fénye, hanem Krisztusnak, a Napnak a fényét veri vissza. Az egyháztan a krisztológiától való függésében nyilatkozik meg előttünk, ahhoz kapcsolódva. Minthogy azonban senki sem beszélhet helyesen Krisztusról, a Fiúról, anélkül, hogy ne beszélne egyben az Atyáról is, és miután lehetetlen az Atyáról és Fiúról helyesen beszélni anélkül, hogy ne helyezkednénk a Szentlélek hallgatásába, az Egyház krisztológiai szemlélete szükségszerűen szentháromságos egyháztanná szélesedik (vö. LG 1-4.). Az Egyházról szóló tanítás Istenről való beszéd, és ez csakis így helyes.

Joseph Ratzinger bíboros

Krisztus jelenléte

Az Egyházban mindenkinek az élete Krisztusból fakad, mivel benne keresztelkedtünk meg, és az Ő Lelkét kaptuk. Mindenki Krisztust hordozza – főként akkor, amikor arról tesz tanúságot, hogy Őbenne gyökerezik. Mindenki Őt hordozza az egyházi közösségben. Tehát a maga módján mindenki az Egyház „kiindulópontja”.

Az Egyház egységének biztosításához azonban szükség van Krisztusnak mint Főnek a jelenlétére is [repraesentatio Christi capitis].

Ez a jelenvalóság adatott az Egyház számára, hogy megmaradjon az egységben, és megtartsa kapcsolatát saját eredetével – mint ennek az eredetnek a szentsége.

Klaus Hemmerle: Az egyetemes Egyház és az egyházmegye

Mária életstílusa

Vajon létezik-e olyan jel, olyan modell, amely egyszerre jeleníti meg Isten életformáját, a pap illetve az Egyház életstílusát? A válasz erre a kérdésre: Mária.

A pap számára különösen fontos, hogy Máriára tekintsen. Tőle megtanulhat valamit, amit ilyen módon senki mástól nem tanulhat meg: a csöndben kibontakozó lét előbbre való, mint a cselekvés, a meghíváshoz való hűség előbbre való, mint saját terveink és kezdeményezéseink. Mária ugyanis önmagában véve „semmi”, a szeretet semmije, aki kap és befogad mindent. Mária, anélkül hogy elveszítené önmagát és szétszóródnék, mindenkinek mindenévé válik.

Ő ott van jelen, ahol a papnak van a helye: Fia keresztjénél, Akiben a Szeretet ránk bízza magát, átadja magát nekünk, embereknek. Azért, hogy ez a szeretet legyen az életstílusunk és életünket ez töltse meg tartalommal, azért, hogy így a szeretet üdvösségünkké legyen.

Klaus Hemmerle, Aachen püspöke

Törékenység elbátortalanodás nélkül

Nyilvánvalóan szükséges, hogy szünet nélkül, erős hittel és alázattal könyörögjünk: „Uram, ne bízz bennem. Én viszont igen, rád bízom magam!” Lélekben előre átélve a szeretetet, együttérzést és gyöngédséget, amellyel Jézus Krisztus tekint ránk – mert ő nem hagy el minket – a maga teljes mélységében megértjük az Apostol szavait: „az erő a gyöngeségben nyilvánul meg” (2Kor 12,9). Az Úrban bízva gyöngeségünk ellenére – sőt gyöngeségünkkel – leszünk hűségesek Mennyei Atyánkhoz. Így fog fölragyogni az Ő ereje, és lesz támaszunk törékenységünkben.

Ha azt veszed észre, hogy – bármilyen okból – nem vagy képes erre, mondd neki: „Uram, bízom Benned, Rád hagyatkozom, csak segíts gyöngeségemben!”

Bizalommal telve ismételd neki: „Tekints rám, Jézus, piszkos rongydarab vagyok, nagyon elszomorító ahogy eddig éltem, nem érdemlem meg, hogy fiad legyek”. Mondd ezt neki, és mondd el neki sokszor.

Nemsokára hallani fogod az Ő hangját, amint azt mondja: „Ne félj!” – vagy „Kelj föl és járj!”

Szent Josemaría Escrivá de Balaguer

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A pásztor és a béres

Arról, hogy valóban pásztorról vagy pedig béresről van-e szó, nem lehet igazán meggyőződni, hacsak elő nem áll valamilyen vészhelyzet. Hiszen békés időkben a béres is többé-kevésbé úgy viselkedik a nyáj őrzése közben, mint az igazi pásztor; de ha jön a farkas, akkor kiderül, hogy ki-ki milyen lélekkel őrizte a nyájat.

A farkas akkor érkezik, amikor valamely igazságtalan uralkodó elnyomja a hívőket és az egyszerűeket. Az, aki pásztornak látszott, de nem volt az, otthagyja a nyájat és elmenekül, mert miközben ő maga fél e veszélytől, nem vállalkozik arra, hogy ellenálljon az igazságtalanságának. Menekülésével nem csupán elfut, hanem a nyájat is megfosztja támaszától. Menekül, mivel látja ugyan az igazságtalanságot, de hallgat; menekül, mivel a hallgatásba rejtőzik. Csatasorba rendeződni annyit jelent, mint nyílt szóval ellenállni minden gonoszat cselekvő erőnek. Akkor indulunk csatába Izrael házáért… és építünk falat, ha az igazság tekintélyével megvédjük az ártatlan hívőket a tébolyultak igazságtalanságától. A béres nem így tesz, hanem elmenekül, amikor látja, hogy jön a farkas.

Nagy Szent Gergely pápa

Az Atya ölelésében

Abban a percben, amikor majd lecsukom szememet itt a földön, azt fogják mondani a mellettem álló emberek: meghalt. Valójában ez nem fedi a valóságot. Meghalok annak a számára, aki engem lát, aki ideát van. Kezeim hideggé válnak, szemeim nem láthatnak többé, de valójában a halál nem létezik, mert alighogy becsukom szemem itt a földön, megnyílok Isten végtelenségére.
Meglátjuk őt, ahogy Pál mondja, színről színre, úgy, amint Ő van (1Kor 13,12). És beteljesedik a Bölcsesség könyvének szava, melynek 3. fejezetében ezt olvassuk: Isten az embert halhatatlannak teremtette, halhatatlanságra, saját isteni természetének mintájára alkotta meg őt.
A halhatatlanság tehát itt van már bennünk. Ezért a halál nem más, mint önmagam, létem kinyílása Istenben - örökre. A halál az Atya átölelésének pillanata, amelyre minden emberi szív, minden teremtmény vágyakozva vár.
Oreste Benzi lelki végrendelete

Az imádság fénye

Az imádság, illetve az Istennel való párbeszéd igen nagy kincs, hiszen az Istennel való bensőséges közösséget jelenti. Ahogy testi szemeink ragyogni kezdenek, amikor a fényt megpillantják, ugyanígy világosítja meg az Isten felé kitáruló szívet az imádság kimondhatatlan fénye.

Az imádságnak azonban nem szabad megszokássá válnia, hanem a szívből kell fakadnia. Nem korlátozódhat megszabott időre vagy órára, hanem folyamatosan, éjjel és nappal virágoznia kell. Nem csupán akkor kell ugyanis a lelkünket Istenhez emelni, amikor egész lelkünkkel az imádságnak szenteljük magunkat.

Amikor más teendőink vannak, legyen szó a szegények szolgálatáról vagy más tevékenységekről, melyeket talán a felebarát iránti nagylelkűség értékessé tesz, akkor is töltsön el minket az Isten iránti vágy és a rá való emlékezés, hogy az isteni szeretettől, akár a sótól megízesítve, minden jóízű táplálékká váljék az Úr számára. Mindig örömteli részesei lehetünk ennek az ajándéknak, akár egész életünkben, ha időnk lehető legnagyobb részét ilyen imádságra fordítjuk.
Aranyszájú Szent János

Egyedüllét, nem sivárság

Igaz ugyan, hogy a pap a cölibátus révén egyedül él. Ám egyedülléte nem jelent űrt, mivel magányát betölti Isten és az Ő országának kimeríthetetlen gazdagsága. Amikor erre az egyedüllétre vállalkozott – melynek tökéletes belső és külső szeretetnek kell lennie –, nem az a szándék vezette, hogy elidegenedjék testvéreitől, és nem azért tette, mert megveti a világot. Legalábbis akkor, ha valóban tudatosan döntött mellette, nem pedig gőgösen, hogy ő „más” lehet, mint a többiek. Bár a pap a világtól elkülönülten él, de nem szakad el Isten népétől, mert hivatása az emberek javára szól, teljesen a szeretetszolgálat számára van felszentelve és arra a teremtő munkára, amelyre az Úr lefoglalta őt.

A magány olykor fájdalmasan nehezedik a papra, de emiatt nem fogja megbánni nagylelkű választását. Krisztus is egyedül maradt életének legdrámaibb óráiban, még azok is magára hagyták, akiket élete során tanúnak és munkatársnak választott ki, és akiket a végsőkig szeretett. Mégis kijelentette: Nem vagyok egyedül, mivel az Atya velem van.

VI. Pál: A cölibátus

Házasság, szüzesség, papság

A papság, a szüzesség és házasság egy egyenlő szárú háromszög három oldalához hasonlítható: kettő közülük az ég felé Isten felé emelkedik, és benne találkozik; a harmadik oldal pedig mintegy a földdel párhuzamos, papokat, szüzeket szül, és ezáltal kapcsolódik a mennyhez. Az előzők közvetítik Isten kegyelmét, az utóbbi megtestesíti azt az emberiségben. És fordítva, az utóbbi tulajdonképpen egyesíti magában az emberiség vágyait, amelyeket az előző kettő a menny felé emel. Egy háromszög, amelyben az isteni egyesül az emberivel, és az emberi az istenivel.

Ha a szeretet átjárja őket, akkor ez a három valóság három és egyszerre egy: Isten viaduktja, amely által folytatódik a Fiú megtestesülése. A szeretetben válik ez a három valóság eggyé, és mégis különböző. A szeretet által mindannyian a papságba tartozunk. Mindannyian részesülünk a lelki szüzességből – amennyiben az Egyház vagyunk, amely szűz. És mindannyian lelkek vagyunk: Krisztus jegyesei.

Igino Giordani

Láttatni Jézust

„Látni szeretnénk Jézust” (Jn 12,21). A Húsvét alkalmával Jeruzsálembe zarándokló görögök kérése Fülöp apostolhoz lelkileg a mi fülünkben is újból fölhangzik ebben a Jubileumi Évben.

A kétezer évvel ezelőtti zarándokokhoz hasonlóan, korunk emberei – ha nem is mindig tudatosan – is arra kérik a mai híveket, hogy ne csak „beszéljenek” Krisztusról, hanem engedjék őt „látni” is. Talán nem feladata az Egyháznak, hogy Krisztus világosságát visszatükrözze a történelem minden korszakában, s hogy az új évezred nemzedékei előtt is felragyogtassa arcát?

II. János Pál: Novo millenio ineunte 16.

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

Ajándékozzuk a világosságot!

Minden ellentmondás, ellenállás, szembeszegülés ellenére létezik az Isten utáni szomjúság, s nekünk az a szép hivatásunk, hogy a világosságot adjuk másoknak. Ebben áll a mi kalandunk.

Kétségtelen, hogy számos előre nem látható dolog létezik, sokféle nehézség, szenvedés és sok minden egyéb. De a Szűzanya is tudta az angyali üdvözlet pillanatában, hogy ismeretlen út áll előtte, s az Isten szenvedő szolgájáról szóló jövendöléseket és a Szentírást ismerve számíthatott arra, hogy ez az út sok szenvedéssel is jár. Ő azonban hitt az angyal szavának: ne félj, mert végül Isten lesz az erősebb, ne félj a kereszttől és az összes szenvedéstől sem, mert végül Isten vezet bennünket, és ezek a szenvedések is segítenek abban, hogy a világosság teljességére jussunk.

XVI. Benedek pápa: A római szeminárium kispapjaihoz, 2008

Az ember legmagasztosabb hivatása

Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán. Ádám, az első ember ugyanis az eljövendőnek, tudniillik az Úr Krisztusnak előképe volt (vö. Róm 5,14). Krisztus, az új Ádám, az Atya és az ő szeretete misztériumának kinyilatkoztatásában teljesen föltárja az embert az embernek, és megmutatja magasztos hivatását. (...)

Isten Fia ugyanis megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült (...). Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt, és minden ember végső hivatása azonos, tudniillik isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy – csak Isten előtt ismert módon – csatlakozhasson e húsvéti misztériumhoz.

Gaudium et spes 22

Bölcsesség és bolondság

Sok időt pazaroltam el bolondságokra, hiábavaló munkával töltöttem el ifjúságomnak csaknem egész idejét, és oly bölcsességnek szenteltem, melyet Isten bolondsággá tett, mígnem egy napon, mintha mély álomból ébredtem volna fel, megpillantottam az evangélium igazságának csodálatos fényességét, és felismertem, hogy a világ fejedelmeinek – kik immár semmivé lettek – bölcsessége hasznavehetetlen. Bő könnyeket ontottam nyomorult életem felett, és vezetésért könyörögtem, hogy az istenfélelem iskolájába bevezetést nyerjek.

Nagy Szent Vazul: 223. levél

Hogy rátalálhassunk a fényre…

A halállal lenne egyenlő, ha nem tekintenénk Rád,
aki – mint egy varázsütéssel – minden keserűséget megédesítesz.
Terád, kiáltásod közepette, ott a kereszten,
a magasban kifeszítve, teljes tehetetlenségben,
élő halottként, amikor tüzedet a kihűlt földre bocsátottad,
s a végtelen pangásba örök életedet adtad értünk,
akik most mindennek örököse lehetünk.
Elég nekünk, ha Téged – legalább egy rövid ideig –
hozzánk hasonlónak láthatunk,
és így fájdalmainkat a tiéddel egyesíthetjük, fölajánlva az Atyának.
Hogy rátalálhassunk a fényre, tekinteted elhomályosult.
Hogy rálelhessünk az egységre, átélted az Atyától való elszakítottságot.
Hogy szert tehessünk a bölcsességre, „tudatlanná” lettél.
Hogy újra magunkra ölthessük a bűnnélküliséget, te magad „bűnné” lettél.
Hogy Isten bennünk lehessen, átélted a Tőle való távolságot.

Chiara Lubich

Isten lantosai

Nem arról kell beszélnem, mekkora kegyelmeket kaptam időnként az Úrtól, hanem arról, hogy általában a nekem tetszővel ellentéteset teszem. Követem a számomra kijelölt tervet, nem mert olyan elbűvölő, hanem mert ezt kell tennem a Szeretetért.

„De atya, lehet színészkedni Isten előtt? Nem képmutatás ez?” Légy nyugodt: elérkezett a pillanat, hogy az isteni nézők előtt mutasd be ember alkotta színdarabodat. Légy erős, mert az Atya, a Fiú és a Szentlélek nézi játékodat! Tégy mindent Isten iránti szeretetből, hogy tetszésükre legyél, még ha áldozatot kíván is!

Milyen szép Isten lantosának lenni! Milyen nagyszerű a Szeretetnek komédiázni, áldozatot hozni anélkül, hogy személyes megelégedettségünket keresnénk. Csak az Atyaisten tetszésére, aki játszik velünk! Állj az Úr elé, és valld meg neki: „Nincs semmi kedvem megtenni ezt a dolgot, mégis fölajánlom Neked.” Aztán tedd meg szívből, még ha mindezt színjátéknak is gondolod.

Áldott színjáték! Biztosítalak, hogy nem képmutatás, mert a képmutatóknak színlelésükhöz emberi közönségre van szükségük.

Szent Josemaría Escrivá de Balaguer

Mária, a szabadság és egyenlőség őrzője

Egy anya számára a gyermekek: elsősorban és egyszerűen csak gyermekek – tekintet nélkül feladataikra és szerepeikre. Mária számára Krisztus tagjai egyszerűen a gyermekei, akiket a kereszt tövében fogadott be (vö. Jn 19,26) – függetlenül attól, hogy az Egyházban és az Egyházért végzett feladataik egyébként mennyire különbözőek.

Azt mondhatnám, hogy Máriában megvilágosodik a lét a maga tisztaságában, amiből előtör a tett – a sokféle tevékenység –, de aki, mint lét, nem befejezett önmagában, és nem is határozza meg magát.

Ő az, aki őrzi az Atyával Isten egész népének szabadságát és egyenlőségét. Egyenlőség, ami nem egyenlősdi, mert forrása a szentháromságos élet, ahol mindhárom Személy Egyetlen – egyenlő tehát a Másik Kettővel –, de a maga megismételhetetlen létezésében.

Giuseppe Maria Zanghi: Isten, aki Szeretet

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A „betöltött üresség”

Krisztus kedves munkatársai, ti „Igent” mondtatok Jézusnak, Ő pedig szavatokon fogott benneteket. Isten Igéje Jézussá lett, aki szegény volt. A ti papi cölibátusotokat rettenetes ürességként tapasztaljátok meg. Isten nem tudja betölteni azt, ami tele van. Csak az ürességet tudja betölteni. Nem annyira arról van szó, hogy „birtoklunk” valami kézzelfogható dolgot. De amennyire üresek vagyunk, annyira tudjuk Őt egyre teljesebben befogadni az életünkbe, és annyira engedjük, hogy az Ő életét élje bennünk.

Ma bennetek szeretné újraélni az ő teljes alávetettségét az Atyának. Engedjétek, hogy megtegye! Nem az a fontos, amit ti éreztek, hanem amit Ő érez bennetek. Ne magatokra tekintsetek, és örüljetek annak, hogy nincs semmitek, hogy nem vagytok senkik, hogy nem tudtok semmit tenni. Mindannyiszor, amikor ez a semmisségetek megijeszt benneteket, mosolyogva pillantsatok Jézusra. Nektek és nekem úgy kell cselekednünk, hogy Ő éljen bennünk, és rajtunk keresztül a világban. Kapcsolódjatok szorosan Miasszonyunkhoz, mert mielőtt betelt volna kegyelemmel és Jézussal, neki is át kellett hogy mennie a sötétségen. „Hogyan lehetséges ez?” - kérdezte. De amikor kimondta: „Igen”, sürgető szükségét érezte, hogy elvigye Jézust Jánoshoz és családjához.

Boldog Kalkuttai Teréz: Csak szeretetből

A szentek: Jézus tükrei

A szentek olyanok, mint a tükröcskék, amelyekben Jézus Krisztus önmagát szemléli. Jézus az apostolaiban szemléli a saját buzgóságát és szeretetét a lelkek üdvösségéért. A vértanúkban szemléli saját türelmét, szenvedéseit és fájdalmas halálát. A magányban élőkben saját ismeretlen és rejtett életét látja. A szüzekben saját folttalan tisztaságát csodálja meg, és minden szentben saját határtalan szeretetét, így a szentek erényeit csodálva nem teszünk mást, mint csodáljuk Jézus Krisztus erényeit.
A szentek nem mindannyian kezdték jól, de mindannyian jól fejezték be.
Vianney Szent János

Az én hivatásom a szeretet

Érzem magamban a papi hivatást. Ó Jézus, micsoda szeretettel vennélek kezembe, és micsoda szeretettel adnálak a lelkeknek! Miközben pap szeretnék lenni, csodálom és irigylem Assisi Szent Ferenc alázatát, és hivatást érzek magamban arra, hogy kövessem őt, s ne fogadjam el az áldozópapság fenségét és méltóságát.

A szeretet kezembe adta hivatásom kulcsát. Megértettem, hogy ha az Egyháznak különféle tagokból álló teste van, akkor a legszükségesebb, legnemesebb tagjának sem lehet híjával. Megértettem, hogy az Egyháznak szíve van, s hogy ez a szív szeretettől lángol.

Megértettem, hogy egyedül a szeretet tarthatja életben az Egyház tagjait. Ha a szeretet megszűnne, az apostolok nem hirdetnék többé az Evangéliumot, a mártírok sem akarnák vérüket ontani. Megértettem, hogy a szeretet magában foglalja az összes hivatást, hogy a szeretet minden. És akkor túláradó, észtvesztő örömömben felkiáltottam: Ó Jézus, én Szerelmem! Végre megtaláltam a hivatásomat: az én hivatásom a szeretet! Édesanyámnak, az Egyháznak a szívében én leszek a Szeretet.

Lisieux-i Szent Teréz: Himnusz a szeretetről

Egyetlen presbitérium

A kereszténység közösségi formákban és a testvérek kölcsönös közelségében nyilvánul meg. Bár Jézus személyesen hívta meg tanítványait, de nem elszigetelt egyének módjára. A jézusi életforma közösségi jellegű és közösségi létet alapoz meg.
Ez különösen is igaz a papi életre. A papszentelés által egyetlen presbitériumba tagozódtunk be. Testvérek vagyunk! Szükséges ezért, hogy a papok összejöjjenek, meglátogassák egymást, kicseréljék pozitív és negatív lelkipásztori tapasztalataikat, vigasztalják és támogassák egymást, és egymás segítségére siessenek. A papok között igazi barátságoknak kellene születniük.
Sajnos a modern polgári individualizmus a papság köreibe is behatolt. Az olyan jellegű papi közösségek, mint Foucauld atya Jesus-Caritas közössége, a Schönstatt vagy a Fokoláre Mozgalom papjainak életstílusa segítséget nyújthatnak és sajátos gazdagságot jelentenek.

Walter Kasper bíboros: Az öröm szolgái

Különbözőség, de egyenlőség

Egy tehát az Isten választott Népe (…). A Krisztusban nyert újjászületésből eredően közös a tagok méltósága, közös az istengyermekség kegyelme, közös a meghívás a tökéletességre, egy az üdvösség, egy a remény és osztatlan a szeretet. Krisztusban, az egy Egyházban tehát nincs semmiféle egyenlőtlenség (…).

Bár egyeseket Krisztus akarata tanítóknak, a misztériumok sáfárainak és pásztoroknak rendelt mások javára, mindazonáltal teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közös feladatában, Krisztus Teste építésében. (…)

Így a változatosságban tesznek valamennyien tanúságot Krisztus Testének csodálatos egységéről (…) hogy a szeretet új parancsát mindenki teljesítse. Erről mondja nagyon szépen Szent Ágoston: „Ahol rettent engem, hogy értetek vagyok, ott vigasztal, hogy veletek vagyok. Mert értetek vagyok püspök, veletek vagyok keresztény. Amaz a tisztség neve, ez a kegyelemé, amaz a veszedelem, ez az üdvösségem."

Lumen gentium 32.

„Megsokszorozni” az időt

A szemlélődő élet ezt jelenti: észrevesszük minden dologban Isten jelenlétét, engedjük, hogy megérintsen és mozgasson, birtokba vegyen és eltöltsön a jelenlévő Isten. Isten, aki jelen van a világban. Isten, aki jelen van az Egyházban, a közösségben. Más szavakkal: a fölöttünk és a bennünk élő Isten. Isten, aki rajtunk kívül van, és mégis itt él közöttünk. Fontos, hogy ne mulasszunk el egyetlen alkalmat se, hogy Vele legyünk, hogy megmaradjunk Nála: az Abszolúthoz kapcsolódva, Aki köztünk van.

Biztos, hogy ez a „szemlélődő” megmaradás Istenben időt igényel. S úgy tűnik, hogy nekünk általában nincs időnk. De nem az az igazság, hogy épp akkor veszítjük el az időt, amikor a szemlélődésnek szentelt időt csökkentjük? Minél több teendőm van, annál nagyobb szükségem van az imádság idejére. És akkor következik „az idő csodálatos megszaporítása”: az Istennek ajándékozott időnek köszönhetően több idő áll rendelkezésemre. Vagy legalábbis olyan idő, melyet jobban, készségesebben, szeretettől átitatottabban ajándékozhatok másoknak.
Klaus Hemmerle: Kiválasztva az emberek számára

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A szenvedéstörténet egy relikviája

Ha választanom kellene
szenvedéstörténeted ereklyéi közül,
azt a piszkos vízzel teli tálat választanám.
Bejárnám a világot azzal az edénnyel
és minden lábat megmosnék,
átölelnék, megszárítanék.
Lehajolnék, amilyen mélyen csak lehet,
és fejemet soha nem emelném följebb a lábszárnál,
hogy ellenséget és barátot
meg ne különböztessek.
Megmosnám a lábát a gazembernek,
az ateistának, a drogosnak,
a börtönlakónak, a gyilkosnak,
annak, aki soha nem köszön nekem,
annak, akiért soha nem imádkozom,
mindezt csendben,
míg szeretetemben meg nem sejtik
a Te szeretetedet.

Luigi Santucci: Talán ti is el akartok menni?

A világ életéért

Bátorságos Szűz,
áraszd belénk a lelkierőt és az Istenbe vetett bizalmat,
hogy minden akadályt le tudjunk győzni,
mellyel küldetésünk teljesítése közben találkozunk.
Taníts minket, hogy keresztény felelősségérzettel bánjunk a világ dolgaival
Isten országa, az új ég és az új föld eljövetelének örvendező reményében.

Te, aki az imádkozó apostolokkal
ott voltál az Utolsó Vacsora termében,
várva a Lélek pünkösdi eljövetelét,
esdd le az Ő megújult kiáradását minden hívőre,
hogy hivatásuknak és küldetésüknek
mindenben megfeleljenek,
mint az igazi szőlőtő szőlővesszői, melyek arra hívatottak,
hogy mind több gyümölcsöt hozzanak a világ életéért.


II. János Pál: Christifideles laici 64.

Az önmegvalósítás útja: a „mi”

A teljes keresztény aszketika felfedezhető a „valakiért élni”, a „valakivel együttműködni” kifejezésekben, mert ezek a közösség és a kölcsönös szeretet elérését szolgálják. Ez az aszketika pedig a személlyé válás legmagasabbrendű formája, mert azt jelenti, hogy a Szentháromság mintájára éljük az életet. Azt jelenti, hogy egy test vagyunk (Krisztusé), amit egy lélek jár át (a Szentlélektől belénk oltott charitas); azt jelenti, hogy Egyház vagyunk. Azt is jelenti ez az aszketika, hogy megvalósítjuk magunkat, mivel valójában akkor vagyunk önmagunk, amikor azt mondhatjuk ki: „Mi”.

Ez az a keresztény filozófia, amiről Szent Jusztinosz és Alexandriai Szent Kelemen beszélt, és amit Nazianszi Szent Gergely így határozott meg: „megélt filozófia” (6. beszéd). A személyiség kibontakozásához nem elegendőek a teológiai, filozófiai, történelmi, exegetikai és morális tanulmányok. Nem elegendő az individualista aszketika – legyen bár imával és áldozatokkal teli –, hogy a személyiség teljes kibontakozásához vezessen. Az válik új emberré, aki átmegy a halálból az életre, mivel Krisztus tagjává vált, és Krisztus testének többi tagját szeretve él.

Silvano Cola

Evangéliumi forradalom

A keresztény társadalmi tanítás Magna Chartája Mária énekével kezdődik: „Letaszította trónjukról a hatalmasokat, az alázatosakat pedig fölemelte. Az éhezőket javakkal töltötte el, de a gazdagokat üres kézzel küldte el” (Lk 1,52-53).

Az evangéliumban rejlik a legnagyobb és legradikálisabb forradalom. Isten terve az, hogy napjainkban is, amikor számos társadalmi problémát kell megoldanunk, Mária segítsen nekünk, keresztényeknek, hogy olyan új társadalmat építsünk, szilárdítsunk meg, és mutassunk meg a világnak, melyben a Magnificat visszhangzik.

Chiara Lubich: Mária, Isten áttetszősége

Őrizni a szívünket

Még a csillagok sem tiszták Isten színe előtt – még kevésbé az emberek, akiknek az élete folyamatos kísértés! Jaj nekünk, ha mindannyiszor, amikor az érzékiség vágya föllobban bennünk, elkövetjük a paráznaságot. Az én kardom – mondja Isten – megittasult az égben (vö. Iz 34,5): mennyivel inkább a földön, amely kínt és tövist terem.

A „kiválasztott edény” (ti. Szent Pál), akinek ajka által Krisztus beszélt, sanyargatta és szolgaságba vetette testét, észrevette ugyanis, hogy a test természetes heve ellenkezik saját akaratával: látta, hogy azt kényszerül tenni, amit nem akar! Úgy kiált föl, mint akit erőszak ér: Én boldogtalan! Ki szabadít meg ettől a halálra szánt testtől? (vö. Róm 7,24).

És te még azt hiszed, hogy élhetsz bukások és sebek nélkül, ha nem őrzöd szívedet gondos figyelemmel?

Szent Jeromos

Összeköttetésben élő tagok

Kétségtelen, hogy Isten egyháza hierarchikus fokozatokra épül, oly módon, hogy a különböző tagok belőlük alkotják a szent Testet a maga egészében. Azonban az Apostol ezt mondja: „Krisztusban mindnyájan egyek vagyunk” (vö. 1Kor 12), ezért senki sincs elszakítva a másik funkciójától, és nincs olyan tag, legyen bármily kicsi, aki ne lenne közvetlen összeköttetésben a fővel.

Tehát a hit és a keresztség egységére épül, kedveseim, a köztünk lévő elszakíthatatlan kötelék és a mindannyiunkat megillető méltóság, Szent Péter apostol szent és hiteles szavai szerint: „Élő kövekként épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek szentelt lelki áldozatot hozzatok Jézus Krisztus által”. S később azt írja: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép vagytok” (1Pét 2,5.9)

Nagy Szent Leó: 4. homília