Bajok, csőstől

Az utóbbi időben mintha egyre több szomorú hí­rt hallanék testvérektől, ismerősöktől. Gyógyí­thatatlan betegségről, reménytelenné vált családi kapcsolatokról, egzisztenciálisan kilátástalan élethelyzetekről. A bajok olykor annyira súlyosak, hogy az együttérzésen kí­vül szinte lehetetlen bármit is mondani. Vajon nem tűnik részvétlenségnek, ha ebben a helyzetben az Úr iránti bizalomra emlékeztetek, és arra, hogy őhozzá folyamodni sohasem hiábavaló? - tűnődöm. De azért is nehéz bí­ztatót mondani, mert a súlyos bajok, tragédiák láttán mi, magunk sem tudunk bí­zó lélekkel Jézusra tekinteni. És van, amikor úgy érezzük, hogy nem a szavaknak, hanem a fizikai vagy anyagi segí­tségnek lenne itt az ideje. Ugyanakkor a válságos helyzetben mindegyikünknek nélkülözhetetlen szüksége van a reményre. Ezért a legtöbb, amit ilyenkor bajba jutott társunkért tehetünk, hogy tekintetét, hitét az Úrra irányí­tjuk; várjon őtőle megoldást, könnyebbséget, békességet! De ez csak akkor nem fog kegyes beszédnek, kioktatásnak hatni, ha magunk is gyakoroljuk azt, hogy dolgainkat - kérdéseinket, csüggedéseinket, megszégyenüléseinket, félelmeinket, de örömeinket is - az Úr elé tárjuk.

Az tud hiteles lelki támaszt nyújtani, aki maga is ismeri a Szentlélek vigasztalását

Dr. Mikoliczné Virág / Pécel

Pál apostol hálás örvendezéséből:
"Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalmasság Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket."
(2Kor 1,3-4)

"És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg."

Ésaiás 53,5

Add tudnom...!

Add tudnom, amit értem tettél,
add értenem, mit elvégeztél,
nyisd meg szemem fénylő csodádra:
a Golgotára!

Véredben szívem megmosódjon,
elcsöndesüljön égi szódon,
éltem legyen megváltott élet,
szolgáljon Néked!

ISTEN BÁRÁNYA! MEGVÁLTÓ URUNK!
Értjük? - Nem értjük: Tiéd a kereszt, miénk a szabadság. Csak legalább ámulni tudnánk! Bocsásd meg nekünk, hogy - noha talán évtizedek óta ragaszkodunk Hozzád - ma sem fogjuk fel igazán a kereszt, halálig való engedelmességed titkát. Bűneinket hozva hadd boruljunk Eléd szégyenkezve mégis, azzal a vágyakozással, hogy Irántad való hálából életünket Neked szentelhessük.
Ámen.

Egy tálca sütemény

Írta: Mikoliczné Virág

Heti üzenetként nem a sütemény fogyasztás fontosságát szeretném az olvasó szívére helyezni, hanem egy igehirdetésben hallott gondolatot továbbadni. A lelki fegyverzetről szóló szemléltető mondat szerint az ördög nagyon is jól tudja, hogy mik a ránk jellemző kísértések, és olyan süteményes tálcát nyújt felénk, amin biztosan rajta lesz a mi kedvenc csemegénk is.
Ezt tovább gondolva jutottam arra, mennyire fontos, hogy tisztában legyünk azokkal a területekkel, ahol különösen is kísérthetők vagyunk. Az 1János 2,16-ban jó támpontot találunk ehhez.
Miután ezt a kérdést tisztáztuk, érdemes az életünk véletlennek tűnő történéseit ennek fényében megvizsgálni – lehet, hogy azért érnek sorozatos kudarcok, mert Isten éppen ezekkel szeretne ébresztgetni, sőt kijózanítani? Azért, hogy tisztogathasson?

„Józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán szertejár, keresve, hogy kit nyeljen el. Álljatok ellene, erősek lévén a hitben…” (1Pt 5,8-9a)

EZERSZÍNŰ ŐSZBEN

Megváltóm, ezerszínű őszben / dícsérlek téged. / Bár, ezerszínű lehetne az ének!

Izzó-lángoló vörös színűvel / magasztalnám értem hullt, drága véred. / Aranyló színűvel szereteted, / bronzszínűvel minden nap új kegyelmed.

Nincs annyi színe az ősznek, / amennyi a csodálatos Tebenned!

Ezerszínű magasztalással / szeretnék hálátadni neked, / dícsérni és áldani téged! / Fogadd el ezt az őszi éneket!

Túrmezei Erzsébet

"Dícsérjétek az Úrnak nevét, mert az ő neve dicső egyedül; az ő dicsősége égre-földre kihat!" (Zsolt 148)

HALLÓ!

– Halló! Igen, a Biblia Szövetség képviselője vagyok, parancsoljon!

– Én (középkorú női hang, bemutatkozik) arról érdeklődnék, hogy Uniós támogatás igénybevételéhez tudna-e gazdasági társaságunk önöknek segíteni?

– Sajnos, olyan pályázatokat nem írnak ki, amire mi is pályázhatnánk.

– Valóban nem? Sajnálom. Önök, ugye a Biblia Szövetség? Tényleg, mivel is foglalkoznak? Persze, biztosan a Biblia olvasására szeretnék az embereket rábírni. Én is református vagyok, kántorizálni szoktam a templomban. De – sajnos – nem olvasom a Bibliát. Pedig lehet vásárolni olyan könyvecskéket is, amik segítik a rendszeres olvasást. Biztosan önök is kiadnak ilyeneket. De, hát miért is nem olvasom én is rendszeresen az igét? Na, jó, ma hazamegyek, és előkeresem a Bibliámat, s elkezdem az olvasását. Köszönöm, hogy felhívhattam önt. Viszont hallásra!

(Valós telefonbeszélgetés 2010. szeptemberében)

„Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mely igen kifürkészhetetlenek az ő ítéletei, kinyomozhatatlanok az ő útjai!” (Rm 11,33-36)

Iskolában

Írta: Füle Lajos

Tanár: az Úr. Tankönyv: a Bibliánk.
Jól tesszük, hogyha készülünk nagyon,
Nem jártuk még ki ezt az iskolát,
mégis minden nap vizsga-alkalom.
Füle Lajos

„De arra gondolok szívemben, és ezért mégis reménykedem: az Úr kegyelme, hogy még nincsen végünk, mert nem fogy el irgalmassága! Minden reggel megújul, nagy a te hűséged! Az Úr az én örökségem, mondja a lelkem, ezért benne bízom. Jó az Úr azokhoz, akik benne remélnek, a lélekhez, amely keresi őt.” (JSir 3,21-25)

Nagyon, nagyon jó reggelt kívánok

Írta: dr. Erdélyi Judit

Rozál, szegről-végről anyai nagynéném, idős korában megtisztelt bizalmával, és az orvosa lehettem. Amikor betegsége úgy fordult, hogy kórházba kellett feküdnie, ez sohasem rémítette meg, hanem valami hihetetlenül üde és kedves módon tudta azt Isten kezéből fogadni. Nem kérdezte, hogy miért éppen most, miért éppen ő, hanem képes volt a tényt, mint újabb feladatot, az Úr Jézus kezéből elvenni. "De jó!" – mondta ilyenkor –, "Az Úr Jézus ismét a kórházmisszióval bíz meg".
Ha Rozál beköltözött az osztályra, ott megpezsdült a lelki élet. Minden kórteremben prédikációkat hallgattak, és evangéliumi könyveket olvastak. A kórteremben, ahol feküdt, egymásnak adták a betegek a kilincset. Mindenkihez volt vigasztaló, bátorító, erőt adó szava, és szólt, terjedt az evangélium a Krisztusban kapható új életről. Sohasem tudtam rájönni a titkára, hogyan ért el olyan sokakat. Ha befeküdt, ennek áldását néhány nap alatt szinte minden kórteremben élvezhették a betegek.
Az osztály dolgozóit is mindig felvidította, ahogyan idős arcán átragyogott a Krisztus. Reggel szeretett mindenkinek „Nagyon, nagyon jó reggelt!” kívánni.
Végül hosszú, szenvedésekkel teli betegségben költözött át a mennyei hazába. Ezalatt is vigyázhattam rá. Így tanúsíthatom, hogy a „siralom völgyén” áthaladása közben is még mindig áldás volt betegtársai számára. Valóban „források völgyévé” tette azt a körülötte élők számára.

„Ha a siralom völgyén mennek át, forrássá teszik azt.” (Zsolt 84,7)

NYOMON VAGYUNK

Barátnőmmel közös esti kerékpározásunknak vannak rendszeres útvonalai: néha a városszéli halastót látogatjuk meg, ahol legutóbb egyhetes kecskegidákban gyönyörködhettünk, máskor az út két oldalán összeboruló fák árnyékában – mint egy zöld alagúton keresztül – kerekezve élvezzük a horizont alá hanyatló, izzó tűzgolyó csodálatos látványát, a lombokon átszűrődő sugarak fényét.

Miközben e gyönyörű világ Teremtő Urának tettét csodáljuk, van lehetőségünk megvitatni az ÉLET kis és nagy kérdéseit is. Aláfestő zenét egy-egy vörösbegy, pinty vagy feketerigó éneke szolgáltat a legszebb harmóniában.

Egyik alkalommal elhagytuk megszokott útvonalunkat, és felfedezőútra indultunk. Az erdőn átvezető ösvény nagyon keskeny, hepehupás, gödrös, köves volt. Nem fért el egymás mellett a két pár kerék, csak egymás után haladhattunk. Barátnőm elől, én utána, szorosan a nyomában. Egyszeriben csak azt vettem észre, hogy nem látok előre, a távolba, nem látom az utat, csak az ő hátát és hátsó kerekének nyomvonalát. Nem láttam az előttem lévő köveket, sem a kátyúkat, csak remélhettem, hogy azokon majd győztesen, borulás nélkül keresztülhajt, vagy kikerüli őket. Ahhoz, hogy előre, hosszabb szakaszt belássak, le kellett maradnom tőle.

Választás elé kerültem: vagy bízom az ő vezetésében, ráhagyatkozva az általa hagyott nyomra, és pontosan követem – vagy magam akarom irányítani utamat, és lemaradok. Előző esetben hinnem kellett, hogy ő jó úton halad; de azt is, hogy olyanon, amin én is végig tudok menni. Nem akartam lemaradni.

Eszembe jutott, hogy pontosan így van Jézus követése is. Hívó szava: „Kövessetek engem…” (Mk 1,17) ilyen szoros felzárkózásra, igazodásra szólít. S akkor sem látok mást, „csak Jézust egyedül” (Mt 17,8), amíg ő látja az egész előttem lévő életutat, köveivel és mélységeivel. Hogy győztesen érhetek célba, arra ő a garancia, aki végigvezet rajta.

Partinka Klára / Nagyatád

„Mert arra hívattatok el, hiszen Krisztus is szenvedett értetek, példát hagyva nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek, aki bűnt nem cselekedet, sem álnokság nem hagyta el a száját.” (1Pt 2,21)

"Tegyetek tanítvánnyá minden népet..."

(Mt 28,19)

Nagyon sokan hangsúlyozzák, hogy az igazi, a tökéletes szeretet nem akarja birtokolni a másikat, szabadon engedi szeretete tárgyát. Ez mind szép és igaz, de sajnos csak idealizmus. A gyakorlatban hiú álomnak bizonyul. Sohasem vagyunk képesek rá, legfeljebb bebeszéljük magunknak, és kevélyen azt gondoljuk, hogy tudunk így szeretni.
Isten jól látja, hogy folyton arra törekszünk, hogy a másikat lekötelezzük, vagy ha éppen lehet, uraljuk is. Igénybe vesszük a szeretet jogán, bekebelezzük, elvárunk tőle sok mindent, korlátozzuk szabadságát, zsaroljuk érzelmileg ("Ha igazán szeretnél, megtennéd ezt vagy azt, akkor nem így bánnál velem." "Hát ezt érdemeltem tőled? Pedig, lásd, én mennyire szeretlek." stb.) Isten jobban ismer minket, mint mi magunkat. Ugyanakkor Ő valóban úgy tudott szeretni, hogy feláldozta magát értünk. Átélte azt a titkot, hogy csak akkor lehet a másikat szabadon, érdek nélkül szeretni és elengedni, ha megtagadjuk magunkat az érdekében, és nem csupán teszünk valamit érte. Azt is megengedte, hogy nemet mondjunk neki. Nem kényszer Őt viszontszeretni.

Azzal, hogy nem kötelezem el magam senki és semmi iránt, még nem tisztelem mások egyéni szabadságát. Ez csupán egy kényelmes és hazug magatartás, semmiképpen nem érdemli meg, hogy szeretetnek nevezzük. Olcsó tisztelet, bár ez is több, mint állandóan beleszólni mások dolgába.
Arra, hogy igazán szeressük és tiszteljük a másikat, csak egy esélyünk van, éspedig azáltal, hogy Isten is szeret és tisztel minket. Jézusban elkötelezte magát melletted. Nem szemlélte kívülállóként talajvesztettségünket, bűnös állapotunkat, a hitre való képtelenségünket, hanem felszabadított arra, hogy mindenkit úgy szeressünk, ahogy Ő szeretett minket. Ilyen módon az egész világot birtokba vehetjük, minden népet és minden embert, még Őt magát is! (1Kor 3,21-22) "Tegyetek tanít-vánnyá minden népet, mert minden népet nektek adtam. Annyi nép, annyi ember a tiéd, ahányért kész vagy elveszíteni magad, odaáldozni az életed."
Ez a világmisszió titka. De hogy még ezáltal se tudjon elterebélyesedni a birtoklásvágyunk, azt is mondja az Ige: "Minden a tiétek... ti viszont a Krisztuséi vagytok." (1Kor 3,23) Azaz én magam is birtokolt vagyok, végső soron senki nem az enyém. Mégis mindenkinek tartozom a tisztelettel, és Jézus önfeláldozó, bűnösökért elkötelezett szeretetének örömhírével. Azzal, hogy mindenkit e golgotai szabad szeretet tanítványává tegyek.
(Horváth Levente)

Van még valami?

Írta: Előd Erika


Szomszédasszonyom idősek otthonába költözött. A költöztetők többször is megkérdezték tőle: Van még valami? Azelőtt, amikor beléptem szépen berendezett lakásába, az volt a tapasztalatom, hogy ott mindenféle felesleges holmi nélküli rend és tisztaság volt. Amikor pedig ki kellett ürítenie fiókjait, szekrényeit, tárolóit, kiderült, hogy rengeteg a szükségtelen kacatja.

Mi mindannyian nagy költözés előtt állunk, ki előbb, ki később ebből a földi létből az örökkévalóságba távozik majd. Ehhez időben kell elvégezni a lomtalanítást, mert ennél a költözésnél nem fog ez a kérdés felhangzani: Van még valami, amit magával visz? Előtte érdemes megválni az értéktelen, de eddig fontosnak tartott és szívhez nőtt kincsektől (amik lehetnek tárgyak, személyek, önigazság, másokról alkotott vélemény, büszkeséggel eltöltő eredmény és megtűrt vagy rejtegetett bűn), nehogy az itt maradók szembesüljenek mindezek következményével.

Az üdvösség és a hely Jézus Krisztus kegyelméből a hívő emberek számára már készen van, érdemes megfogadni tehát Jézus tanácsát:

„Szerezzetek magatoknak el nem avuló erszényeket és elfogyhatatlan kincseket a mennyekben, ahol a tolvaj nem fér hozzá, sem a moly meg nem emészti!” (Lk 12,33)

Világítunk!

Írta: Dr. Mikolicz Gyula

A sarkvidéki hideg szél és a nappal is uralkodó sötétség a kunyhóba kényszerítette az eszkimókat. Fogytán volt már a fókazsír – egyetlen kincsük, ami nemcsak egyetlen ételük volt, de a mécsesben is ez táplálta a derengő fényt. A kunyhóban hosszú csend után a családfő megszólalt: El kell döntetnünk, hogy eszünk vagy inkább világítunk! A súlyos kérdést ismét hosszú hallgatást követte, hiszen a családtagok jól tudták, hogy a fókazsír utolsó maradékairól van szó. Végül több sóhajszerűen halk, de elszánt válasz érkezett a kunyhó mélyéről: Világítunk!
A felejthetetlen történetet Borbély Béla lelkipásztor, a Biblia Szövetség első elnöke hagyta ránk. Szavai azért is szóltak erővel, mert ő maga is a világítást szolgálatát választotta a világ kínálta jóllakás helyett.
Most, amikor A Biblia Szövetség megalakulásának 25. évfordulóját ünnepeljük, egyénekként és közösségként tegyük fel újra a kérdést magunknak: Célunk, a test és a szellem táplálása, az érvényesülés, a jólét és a biztonság keresése – vagy a Jézusban megismert világosság továbbadása? Az igének engedelmes élet fog világítani.

Jézus Krisztusról tesz bizonyságot az apostol:

„Benne volt az élet, és az élet volt az emberek világossága." (Jn 1,4)

A víz a falból jön...

Írta: Dr. Viczián Miklós

Pár évtizede, amikor még az ivóvíz nem számított ennyire értéknek a közgondolkodásban, mint manapság, mesélte valaki, hogy a szomszédos Ausztriában, a TV-ben futott egy reklám, amiben egy gyerek bőséggel csurgatta otthon a vizet, és amikor az édesapja rászólt, hogy takarékoskodj a vízzel, a gyerek nagy szemekkel rácsodálkozott: Minek, a víz jön a falból!

Távoli analógiaként ez jutott eszembe a nyáron, miután bevonódtam több szünidei rendezvény, csendeshét, konferencia rendezésébe. Ezeknek egy része a Biblia Szövetséghez kötődik, de van közte más keresztyén szervezethez, gyülekezethez köthető is.

Amikor csak résztvevői vagyunk egy rendezvénynek, természetesnek vesszük, hogy van szállás, étkezés, gyülekezésre alkalmas hely, program, segédanyag (énekeskönyv, vetítő stb.), hiszen megfizettünk érte. S ha késve jövünk – vagy előzetes bejelentés nélkül betoppanunk –, akkor is minden rendelkezésünkre áll, sőt el is mehetünk előbb, ha más programunk akad, hiszen mindez működik automatikusan, nélkülünk is.

„… a víz a falból jön …” – igen, de amíg elér a falig, bizony sok ember gondos munkáját igényli!

Így van ez rendezvényeinkkel is. A szervezők már jó előre – esetenként egy évvel korábban – kezdik az előkészületeket. Sok személy összehangolt munkáját igényli az, hogy minden időre a helyén legyen. Mind erre csak akkor szoktunk felfigyelni, ha valamilyen okból elakad a víz, vagy piszkos folyik a csapból… Ezért – így, nyár végén – emlékezzünk meg azokról, akik felkutatják a tiszta víz lelőhelyét, és eljuttatják hozzánk az éltető vizet! A testet, de a lelket éltetőt is!

Jézus mondja: „aki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert az a víz, amelyet én adok, örök életre buzgó víz forrása lesz benne.” (Jn 4,14)

Adok EGY esélyt

Írta: Bálintné Gyöngyi

„Adok egy esélyt Istennek.” – mondja ismerősöm, és mondják rajta kívül sokan. És elmennek EGYSZER templomba, istentiszteletre, meghallgatnak EGY előadást vagy igehirdetést, belekóstolnak EGY zenei válogatásba, netán EGY konferencia EGY napján részt vesznek. És mint akit lespricceltek vízzel, odébbállnak, és úgy döntenek: ez nekik nem kell. „Nekem nem jött be a keresztyénség.” – vallotta egy felső tagozatos hittanos. Ő is adott egy évnyi esélyt Istennek, majd etikára váltott. A szülői álbölcsesség pedig rábólintott. Ezek az emberek úgy érzik, senki nem vádolhatja őket azzal, hogy olyasmit utasítanak el, amit nem ismernek. Holott tényleg nem ismerik. Az egyreggeles, egyórás kaland nem nevezhető kapcsolatnak sem emberrel, sem Istennel.
A két fenti megnyilvánulásban leginkább az fájt, ami vérévé vált korunk emberének: az én-központúság. Én adok esélyt annak, akitől függ az életem? Isten érezze magát megtisztelve, és produkálja magát abban az órában, amikor tiszteletemet teszem az ő köreiben? Pimaszság ez a javából. Ha egy mondattal kellene eltalálnom a keresztyénség lényegét – mert tegyük fel: valaki adna nekem egy esélyt erre –, az így szólna: nem Isten van értem, hanem én élek, élhetek Istenért.
A középpontból ki kell lépni, a „mi tetszik nekem, mi kellemes nekem, mi üdít fel engem” létformának búcsút inthetünk, van rá lehetőségünk, a cél pedig nemes és csodás. Az esélyeket nem mi osztogatjuk, Isten az, aki ad nekünk egy esélyt. Esetleg kettőt-hármat, akár többet is. Akkor adja, amikor ő jónak látja. Mi, emberek pedig ragadjuk meg a lehetőséget, amikor ő közeledik! Ez senkinél nem marad el, Isten mindenkit felkeres. Veszélyes lenne elmulasztani a vele való találkozást pusztán azért, mert az Úr nem találta el a mi lelkileg ínyenc, kóstolgatós pillanatainkat.

„Megváltott engem, hogy ne jussak a sírba, és életem a világosságban gyönyörködhessen.
Mindezt kétszer-háromszor is megteszi Isten az emberrel, hogy visszahozza őt a sírból, és ráragyog az élők világossága” (Jób 33,28-29).

"Azért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden."

2 Kor 5,17

Minden új lett

A régi elmúlt, minden új lett,
nincs talmi kincsért rohanás.
Ki KRISZTUSBAN van, új teremtés,
nemcsak "javított kiadás".
Más útja van, más vonzza, mást vall,
kit újjászült a LÉLEK által.

ATYÁNK A JÉZUS KRISZTUSBAN!
Mi, akik életünk elfolyt idejében csak a test cselekedeteiben gyönyörködtünk, nagy hálával borulunk Eléd most bűneink bocsánatáért, a KRISZTUSBAN nyert új életért, új értékekért. Hisszük, hogy TE mindent újjá akarsz tenni, gyermekeidet és egyházadat is meg akarod újítani a SZENTLÉLEK által, hogy alkalmassá váljunk küldetésed betöltésére. Adj nekünk folyton élő és ható reformációt, Igédnek és akaratodnak való engedelmességet!
Ámen.

"Menj, kelj ismét útra a pusztán át..."

(1Kir 19,15)

Elolvasandó:
1Kir 19,9-18

"Nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért" - mondja Illés, és kinek másnak, mint magának Istennek panaszkodik. Nincs is más, akihez szólhatna, hiszen, mint mondja: "Izrael fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg, egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni."

Nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy átéljük a helyzetet, amiről Illés beszél. Gyakran esik meg velünk, hogy egyedül maradunk, csak azért, mert ragaszkodunk az Istenhez. Ilyenkor persze a kis dolgok is nagyokká nőhetnek. Illéstől sem kívánta a király, hogy tagadja meg az Istent, hogy ne áldozzon neki, ne higgyen benne, csak azt, hogy ismerje el a Baált is, áldozzon annak is. Nem tűnik ez olyan nagy dolognak, Illés mégis tudja, hogy nem teheti meg. Ilyen Baálokból, amik helyet követelnek maguknak az Isten mellett, ma is van bőven, és az sem ritka, hogy a környezetünk-ben mindenki térdet hajt előttük.
Illés nem bírja már a megbélyegzettséget, a kitaszítottságot, a magárahagyatottságot, elfut és az Istennél keres menedéket. Szavai, a kétségbeesés szavai hatalmas súlyúak. "Egyedül maradtam" - mondja az Istennek. Vége a Szövetségnek, nincs többé Izrael, nincs többé választott nép, hiszen "elhagyták a te szövetségedet". És ha nincsen választott nép, akkor nincsen Messiás sem, nincsen megváltás sem, akkor csak ítélet van, kegyelem nélkül.
Az Isten azonban nem vigasztalja a kétségbeesett Illést, nem búsul vele együtt, nem siratja vele együtt a szövetséget. Ehelyett feladatot ad neki, munkára küldi, hiszen van még hétezer ember, aki nem hajtott térdet a Baálok előtt. Hiszen nem veszhet el az a nép, melyből a Messiás jön majd el. Illés sem lehet hát egyedül. Ha a halálra keresett, az életéért menekülő Illés nem lehetett egyedül, mi mégannyira sem, hiszen a mi Krisztusunk megmondta: "veletek vagyok minden napon" (Mt 28,20).
(Nádori Gergely)

Rövid vagy hosszú az emberi élet?

A minap autóval utaztunk számunkra eddig ismeretlen helyre. A cél túl távolinak tűnt, az utazást pedig hosszúnak véltük. A visszafelé út viszont már sokkal rövidebbnek tűnt, majd haza érkezve megállapí­tottuk, hogy nem is tettünk meg olyan nagy távolságot.
Sokszor ismétlődik ez a megállapí­tás a mindennapokban. Fiatalként úgy gondolja az ember, hogy végtelenül hosszú életút áll előtte, megöregedve és visszatekintve pedig megállapí­tja, hogy mégis csak túl rövid volt, és az idő mintha elröpült volna felette. Az időhöz kötött lehetőségeket először végtelennek gondoljuk, ezért könnyelműen bánunk velük. Van olyan ember, aki egy hetes szabadságát is a nagy lehetőségek időszakaként tervezi meg, majd pedig meglepődik azon, hogy milyen gyorsan eltelt a hét, és szinte semmi sem fért bele az elképzeléseiből. Az idő Istentől kapott különleges ajándékunk; amiben élünk, és mégsem a miénk, de mégis el kell vele egyszer majd számolnunk. Ezt a megfoghatatlan, megállí­thatatlan és el nem raktározható időt arra kaptuk a mi időn kí­vülálló, hatalmas Urunktól, hogy a világot gazdagabbá, szebbé tegyük az ő megismerésével és másokkal való megismertetésével. A rendelkezésünkre álló időkeret ehhez pontosan elégséges lenne, de visszatekintve mégis azt kell megállapí­tanunk, hogy nagyon sokat pocsékoltunk el belőle haszontalanná lett egyebekre.
Benedek Csilla / Pécel

"Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szí­vhez jussunk!"
Zsolt 90,12

Szeptember

/Lukátsi Vilma versével kívánunk tudásban, bölcsességben gyarapodást, áldott tanévet minden kis és nagy diáknak!/

A Balaton parttalan kéksége,
kerekek alá sodródó utak,
patakpart, erdő, barangolások…
- Az útjelző már más irányt mutat!

A hintáról könnyedén leugrasz,
lihegve állsz meg szaladás után,
nedves hajad szél szárítja szépen,
lassan párba álltok egymásután…

Kapuk tárulnak, berreg a csengő:
az iskolán át az életbe jutsz.
Lelked mélyéről zengjen az ének:
Veni Sancte Spiritus!

„Az Úrnak félelme az ismeret kezdete. A bölcsességet és az erkölcsi tanítást csupán a bolondok vetik meg.”

(Biblia, Példabeszédek könyve 1,7)

Tankönyvcsomag

Írta: Bálintné Gyöngyi


Névre szóló tankönyvcsomagot vehettek át a diákok szeptember első napjaiban. Nincs tapasztalatom arról, mennyire gördülékenyen történt mindez. Tapasztalat hiányában pedig nem értékelhetem az erről szóló híreket. Azt viszont talán helyesen gondolom, hogy a névre szóló egyúttal személyre szabottat is jelent. Ha az iskolákban nem is, Isten iskolájában bizonyosan. A hívő ember a megtérése után nyomban diákká válik – sőt, már megtérése közben is az. Kicsivé lesz a nagy Szabadító előtt, tanulni vágyik tőle, többek között a szelídség és alázatosság óráit veszi: egyik sem gyorstalpaló tanfolyam.

Volt üzenete annak a régi módszernek, amikor vidéki iskolákban egy tanteremben tanultak különböző korú, eltérő évfolyamhoz tartozó diákok. Nem működhetett ez anélkül, hogy az oktató ne ismerte volna egyenként a rábízott gyerekeket. Isten ma is így oktat minket: nagyon eltérő érettségi fokú, a hit útján hosszabb-rövidebb ideje járó tanítványait. Tankönyvcsomagunk is személyre szabott: mindnyájan más-más területen szorulunk erősödésre, tanulásra, világosodásra. Az is előfordul, hogy az idei csomagban olyan tananyaggal találkozunk, amivel már tavaly is, azelőtt is, talán hosszú évek óta próbálunk megbirkózni. Isten nem buktat, de életfogytig meghosszabbíthatja annak a leckének elsajátítását, amiben nem haladunk előre. Vizsgánk mégis kitűnő, mivel Jézus élete lett a miénk. Belehalt abba, hogy nekünk ajándékozhassa. Tanulmányaink célja ezen túl már az, hogy minél inkább megközelítsük ajándékba kapott vizsgaeredményünket, ezzel szerezve örömet Istennek, és növelve nevének szépségét itt a földön.

„Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és lelketek nyugalmat talál.” (Mt 11,29)

UGORJ!

Henri Nouwen-t, aki lelkészként szolgálta Istent, rendkívüli módon érdekelte a cirkuszi trapézművészek munkája és élete. 1991-ben Németországban töltötte szabadságát, ahol édesapjával ellátogatott egy cirkuszba. Ott látta először a Flying Rodleighs elnevezésű dél-afrikai ugrócsoportot. Mutatványuk lenyűgözte Henrit, akikkel később megismerkedett.

„Egyszer Rodleigh-val, az ugrócsoport vezetőjével beszélgettem a lakókocsijában, ahol ezt mondta: ’Amikor ugrom, tökéletesen bíznom kell abban, akinek el kell kapnia engem. Az igazi sztár Joe, aki elkap. Neki kell a legmegfelelőbb pillanatban megfogni engem, amikor közeledem hozzá. Miután megcsináltam szaltóimat, egyszerűen feléje nyújtom karjaimat, és várom, hogy megragadjon, és biztonságban átvigyen a helyemre. A legrosszabb, amit egy ugró tehet, az, hogy megpróbálja megfogni az elkapó kezét. Ha én megragadnám Joe csuklóját, el is törhetném, vagy ő törhetné el az enyémet. Az ugrónak az a dolga, hogy ugorjon, az elkapónak pedig, hogy elkapjon. Az ugrónak nyújtott karral, nyitott kézzel abszolút bíznia kell, hogy az elkapó várja őt, és megtartja.”

A beszélgetés mélyen felkavarta a lelkészt, aki aznap ezt írta naplójába: „Ő el fog téged kapni! Bízzál, bízzál, bízzál!”

Budai Judit / Gyula

A mózesi áldásból: „Hajlékod az örökkévaló Isten, alant vannak örökkévaló karjai.” (5Móz 33,27)

ÚGY GONDOLOM

Úgy (esetleg: azt) gondolom… – ma már ilyen bevezetővel kezdi a riportalanyok számot tevő része a kérdésekre adott válaszát, de az előadók és az igehirdetők is szívesen élnek a magyarázat indoklásának ezzel a módjával. Futótűzként, néhány év alatt terjedt el ez a fantáziátlan beszéddivat.

Talán angol hatás ez nyelvünkre (mint a stílustalan „az egy dolog”, illetve a jó helyett a „Szép napot!”), és így vált majmolt közhellyé. Lehet, hogy a téma miatti bizonytalanságát rejti a megszólaló a fura szókapcsolat mögé, de bizonyára szerepet kap a személyes ego fontosságának hangsúlyozása is. Bármelyik is okozza a mára már általánossá vált használatot, én "úgy gondolom”, egyik sem szolgálta magyar nyelvünk szépségét.

Különösen fájó számomra az, amikor Isten Igéjének magyarázatánál találkozom az így kezdődő felvezetéssel, hiszen mégis csak egyedül az a fontos, ahogyan azt a Szentlélek gondolja.

Dr. Mikolicz Gyula / Pécel

„Az Úr beszédei tiszta beszédek, mint földből való kohóban megolvasztott ezüst, hétszer megtisztítva.” (Zsolt 12,7)

Védelem alatt

Írta: Benedek Csilla

Több ország rendelkezik a vaskupolának nevezett védelmi rendszerrel, ami az ellenséges légi járművet, rakétát nagy pontossággal semmisíti meg még azelőtt, hogy az a védett területre becsapódna, és kárt okozna.
Hasonló védelmi rendszer lelki értelemben is létezik. Isten népe, és ezen belül is minden egyes, Jézus Krisztusban hitre jutott ember egy láthatatlan „vaskupola" alatt él. Jézus nemcsak kegyelmével és szeretetével veszi körül a kárhozatból drága áron kiváltott gyermekeit, hanem szárnyai árnyékába rejti el őket. Az ördög elindíthatja támadásának rakétáit, mesterlövészi ügyességgel célba is veheti a hívő embert, de működésbe lép a védelmi rendszer, ami elhárítja a támadást.
Előfordul, hogy célba talál az ellenség, de ez nem az isteni védelem hiányossága, hanem az ő megengedő terve szerint történik, és a találat lelkileg sosem öli meg Isten megváltott gyermekét. Ismernünk szükséges az ellenség gyilkos szándékát, és azt a lelki fegyverzetet (Efezusiakhoz írt levél 6. rész), amit a lelki „vaskupola" mellett is magukra kell öltenünk, amivel teljessé tehető a védelem.
Ha nem őrizne bennünket Istennek ez a hathatós védelme, és a lelki fegyverzetet nem használhatnánk, akkor már megsemmisített volna bennünket a Sátán gyűlölete.

„Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet." (Zsoltárok könyve 139,5

Elvonult a vihar

Írta: Móréhné Ági

Barátaink családi rendezvényére voltunk hivatalosak. Az eseményt szabadtérre szervezték. Nagy nyári meleg volt azokban a napokban, mindenki várta az enyhülést hozó hidegfrontot. Ami közeledett is, éppen arra a napra ígérték a viharral, zivatarral érkező lehűlést. Még csak készülődtünk, amikor már egy-egy baljós fuvallat jelezte, hogy a meteorológusok ezúttal nem tévedtek. Többen buzgón imádkoztunk, tudtuk, hogy Jézusnak a vihart lecsendesíteni nem volt nehezebb, mint a mai napon eltéríteni a szelet – ha akarja. Hiszen neki a szelek is engedelmeskednek. Az ünnepi program alatt hatalmas dörrenés ijesztett meg bennünket. Erős szél mozgatta a sátrakat, majd néhány percig szemerkélt az eső is – jelezve, hogy igen, itt, most lecsaphatna a vihar. Ám Urunk kegyelmesen megfordította a légáramlatot, és amíg a környező településeken jégeső pusztított, mi lengedező szellőben ünnepelhettünk, és adtunk hálát Isten jóságáért, hatalmáért. Persze voltak olyanok, akik erre a hatalmas csodára annyit mondtak, hogy “Micsoda szerencse!”. Mi pedig azért is hálásak voltunk, hogy számunkra megadatott, hogy értsünk a jelekből, és meglássuk az események mögött Urunk hatalmas erejét.

Jézus a tanítványokhoz:

„Nektek megadatott, hogy az Isten országának titkait értsétek…” (Lk 8,10)

Hit és cselekedetek

Írta: dr. Erdélyi Judit

Az emberek többnyire babonásak. Ez például abban is megnyilvánul, félnek kimondani, ha jól érzik magukat, hogy ezzel el ne rontsák a dolgot, úgymond el ne kiabálják...
Így gyakran előfordul, ha nekem, mint orvosnak válaszolnak a "Hogy van?" kérdésre, és történetesen jól vannak, azon nyomban le is kopogják ezt az állításukat. Ám ezt soha nem hagyom szó nélkül. Ilyenkor rákérdezek: Miért is tetszett kopogni? Válaszképen még soha senki nem mondta: Kérem, én babonás vagyok! Többnyire azt mondják, hogy ez egy szokás, de ők nem hisznek benne! Ám én nem hiszem, hogy nem hiszik! Hiszen nincs olyan bolond ember, aki bármit is cselekedne anélkül, hogy hinne benne. A hit akkor is működik, amikor nem igazán tudatos.
Tehát a cselekedeteink megmutatják a hitünket, ahogyan erről Jakab is ír a levelében, vagyis a hitünk és a cselekedeteink mindig együttműködnek.

"… meg fogom neked mutatni cselekedeteim alapján a hitemet." (Jak 2,18)

Iskolatársak

Írta: Szász Lídia Dóra


„Amikor végleg elmegyek az iskolából, nagyon fogok sírni" – írta egyik tanítványom, aki szakiskolánkban az utolsó évét kezdi szeptemberben. Ragaszkodását és társai iránt érzett szeretetét az osztálytársaival töltött élményeivel idézte fel. Az eltelt tizenhét év alatt (óvodás korától tanul iskolánkban) második otthonává vált közösségtől való elszakadás aggodalommal töltötte el. Hihetetlen, de alig várja a szeptemberi találkozást alma materével...
Története eszembe juttatta az eltelt évek, évtizedek számtalan lelki konferenciáját, csendesnapját, tanítását és a sok-sok kedves találkozást, együtt töltött időt Isten népével. Nehéz elválni – akár rövid időre is – a lelki társaktól. Nagy reménysége az Isten iskolájába járó nebulóknak, hogy egykor majd a közös mennyei karban mindannyian együtt zenghetik a tanult háladalt a tanítómesternek, Jézus Krisztusnak:



„Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Őrüljünk, ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, és felesége felkészült..." (Jel 19, 6-9)

LÉGY KEDVES!

Tudom, nem illik beleolvasni más újságjába, könyvébe. Mivel a vonaton nem volt számomra ülőhely, az álló helyzet adta magaslatból tekintetem megakadt egy nyitott könyv sorain.

Ó, hogy átmelegedett a szívem, olvasva a sok jó tanácsot, amit a férj adott feleségének, az otthonukba érkező kisfiú felé tanúsítandó magatartáshoz. Szabadon idézve kb. így hangzott: Ne légy türelmetlen, ne told le, ne zsémbeskedj; törődj vele, légy hozzá figyelmes és kedves! De jó ilyen útmutatást olvasni – hallani manapság! Azonban, ami ezután következett, az indoklás, az megrontotta addigi örömömet: Vigyázz rá, mert pénzt hoz a házhoz!

Tehát, ha érdekeink úgy kívánják, még az odafigyelés, kedvesség is lehetséges? És, ha semmi hasznunk a másikból? Akkor jöhet a lehordás a sárga földig, a barátságtalan, zord morgolódás? Netán keressem ezután a barátságosság, kedvesség, segítőkészség hátterében az önző motivációt, gyanúsan nézegetve a másikra, vajon mit akar tőlem?

Nagy ajándék és nagy lehetőség, hogy Isten népének tagjai mindenben egymás kedvében járhatnak, nem a maguk hasznát keresve, hanem a másikét.

Partinka Klára / Nagyatád

Pál apostol tanácsa: „Mindegyikünk tudniillik az ő felebarátjának kedvezzen, annak javára, építésére éljen.” Rm 15,2

Mozdulj!

Írta: Mikoliczné Virág

Egyik munkahelyem olyan épületben volt, ahol többek között fitness terem is működött. Akkoriban még nem volt ennyire köztudott, hogy az ülő munkát végzőknek fontos a mozgás, és magam is csodálkoztam, hogy a sporttáskával érkezők miért izzasztják magukat az edzőteremben, amit egyébként így neveztek: Mozdulj!

Igen, nagyon is szükség van erre a bíztatásra. Az ember nehezen mozdul meg és mozdul ki a megszokottból. Orvosok is panaszkodnak, hogy a betegek gyakran ki sem próbálják az előírt diétát, még kevésbé az életmód váltást, ami pedig elengedhetetlen lenne a gyógyuláshoz. És ha megkérdeznénk a lelkészeket? Ők hány olyan esetről számolhatnának be, ahol Isten igéjének engedve igazi, nagy, belső megmozdulás, felállás, hátra arc, irányváltás valósult meg?

Nagy ellenségünk a beletörődés, ha elhisszük, hogy már úgyis mindegy, nem érdemes erőlködni, változtatni, jó lesz nekünk így is… Meghallgatjuk az igehirdetést, megkritizáljuk, vagy igazat adunk neki – és marad minden a régiben. Bűnös pazarlása ez Isten ajándékainak. Terveinek semmibevétele. Hitetlenség és engedetlenség az igehallgató részéről.

Lehet, hogy a nagy hőségben nem szívesen gondolunk bármilyen erőfeszítésre, de Palesztinában – ahol Jézus embereket szólított fel követésére – sem lehetett kellemesebb a klíma.

Jézus mondja: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” (Mk 8,34)

"Nem volt neki ékessége, és néztünk reá, de nem volt ábrázata kívánatos! Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt; és nem gondoltunk vele."

(Ézsaiás 53,2-3)

Ezt írja a Szentírás egyik legpoétikusabb könyve a legtisztább költészet nyelvén a megígért és eljövendő Megváltóról. A Szenttel való találkozás mindenek előtt az utálatot váltja ki. Emberi érzés, bizony a legőszintébb a Szenttel való találkozás pillanatában. Az Írás addig szép, és nem szent, amíg a szöveg szól, és nem a személyesen hozzánk beszélő Legszentebb hangját halljuk a szentek szentjéből. Az utálat, tisztesség ne essék szólván, kegyelemteljes érzés a Legszentebbel való szembesülésünkkor. Amíg az Írás szép, és nem szent, olvasói vagyunk a könyvek könyvének, de semmi esetre sem kerültünk beszélő viszonyba a magasságban lakozóval. Az általunk kivételesen szentnek tartott emberei Istennek halálra válnak, megsemmisülnek, leesnek, amikor eléri őket a személyesen nekik szóló Szó. Átjárja őket a veszedelme az isteni beszéd kétélű éles kardjának, amely elhatol a vesék és velők megoszlásáig. Nem bírják elviselni, mert Istent valóságosan benne látják lenni minden egyes szóban, mert valóságosan benne is van, korlátozás és fogyatkozás nélkül. A szent nem szép, sokkal inkább rettenetes. Ha pedig a gyöngeség képében mutatkozik meg, mint a Názáreti, akkor fokozhatatlanul nevetséges, sőt olyannyira megsemmisíthető, hogy meg is semmisítjük, ő pedig a szemünk láttára dicstelenül meg is semmisül.

A szent nem szép, amiképpen az sem szép, akibe szerelmesek vagyunk: ő a máshoz nem hasonlítható. Nem a legszebb, hanem a szebbnél szebb, tehát olyan valaki, akinek a szépsége az idő múlásával egyre gazdagabb, mélyebb, bonyolultabb, kimeríthetetlenebb. A szerelmeseket valóban mulatságos vakság sújtja, nem is szerelmes az, akit nem. A költészet nyelvét szívesen segítségül hívó Dávid az Énekek énekével szól a Messiáshoz: "Szebb, szebb vagy az ember fiainál, kedvesség ömledez ajakidon, azért áldott meg az Isten örökké." Nem szép a szent, hanem "szebb, szebb". Előbb azonban az utálat van: a szembesülés és szembesítés iszonyata. Ott vagyok, ahol vagyok; és az vagyok, aki vagyok. Emelj magadhoz. Te vagyok, és én vagy. A többi kegyelem.
(Visky András)

RÁM VÁRÓ ALKATRÉSZ

Lakóhelyemtől kb. 200 km-re váratlanul leállt autóm motorja. Még mielőtt kinyithattam volna számat egy fohászra, máris ott termett valaki, aki betolta a kocsit a legközelebbi parkolóba.

Néhány perc múlva az éppen arra járó autószerelő-tanonc próbálta megállapítani a leállás okát. Közben telefonon két hívő ismerősöm is segítségemre sietet hasznos adatokkal és szálláslehetőséggel. Majd rövidesen a város egyébként igen elfoglalt autószerelője is megérkezett, aki a hiba diagnosztizálása után így szólt: „Úgy emlékszem, van a polcomon olyan alkatrész, amire szüksége lenne, hacsak már be nem szereltem más autóba.” Magamban imádkoztam: „Bárcsak ott lenne az a bizonyos alkatrész!” És ott volt! Így még aznap hazaérhettem a megjavított járművel.

Mindez szombaton, késő délután történt egy kisvárosban és nem valahol a kietlen útszélen. Ezután, ha kétségeskedem majd Isten hűségében, szeretetében, naprakész vezetésében, ez a történet mindig eszembe fog jutni. Csodálatos ajándék, hogy az ő atyai karjai közt élhetjük napjainkat.

Szász Lídia Dóra / Kisbér

Jézus Krisztus: „Nemde öt verebet adnak két fillérért? És egyikükről sem feledkezik meg Isten. Nektek pedig a fejetek hajszálai is mid számon vannak tartva. Ne féljetek azért, sok verebecskénél drágábbak vagytok.” (Lk 12, 6-7)

"Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?"

Csel 9,6

A "damaszkuszi nap"

Ó, az a "damaszkuszi nap",
az a fénylő, felejthetetlen!
Mikor először mondta ki
Pál: "Mit akarsz, hogy cselekedjem?"

Bizony, nekem is volt ilyen
csodás napom, mikor hitetlen,
mezítlen voltom, rút szivem
keresztedhez, URAM, letettem.

ÚR JÉZUS KRISZTUS!
TE jól ismersz bennünket s azt is jól tudod, hányszor tartottuk ISTEN szerint való cselekedetnek viselt dolgainkat, vallásos érzéseinket, érdemszerzőnek vélt tetteinket. Bocsásd meg mind / a JÉZUS KRISZTUSÉRT / s vonj a SZENTLÉLEK világosságába sötétségünkből, hogy bűnbánattal Eléd borulva mi is megkérdezhessük egyen-egyenként: "Mit akarsz, hogy cselekedjem?" Hisszük s köszönjük, hogy feleletre méltatsz és fölemelsz.
Ámen.

A pletyka természete

Egy történet járja egy szerzetesről, aki meggyónta a felettesének, hogy vétkezett, mivel pletykát terjesztett a kis faluban.

A rendfőnök azt mondta a barátnak, hogy büntetése részeként helyezzen el egy-egy tollat a falu minden házának küszöbére. Amikor a szerzetes a feladat teljesítése után visszatért, megkérdezte, hogy kell-e még valami mást tennie.
– Igen – volt a felelet. – Most menj vissza, és szedd össze mindegyiket!
– Hiszen ez lehetetlen! A szél végigfújta a tollakat az egész falun – kiáltott fel a szerzetes.
A rendfőnök így válaszolt: - Ugyanúgy, mint a te szavaidat, fiam.
"Kigúnyolja embertársát az esztelen, az értelmes ember pedig hallgat.
A rágalmazó titkokat tár fel, de a hűséges lélek leplezi a dolgot."
Példabeszédek 11,12-13

Akinek szárnya van, nem fél

Írta: dr. Viczián Miklós

Ablakunkból a fák koronájára nyílik kilátás. Ma reggel egy csapat varjú lepte el a jegenyék száraz ágait. Gyönyörködtem bennük, amint álmukból ébredve reggeli tisztálkodásukat végzik egy-egy vékony ágon billegve. Két lábukkal megragadják az ágat, nyakukat szinte kitekerve, csőrükkel szárnyuk alá csipkednek, aztán szárnyukat nagy lendülettel szétcsapva kirázzák tollbundájukból a port, a szemetet, az élősködőket – s közben hatalmas károgással vitatják meg az élet eseményeit. Igazi akrobata mutatványok!
Belegondoltam, hogy ha nekem kellene hasonló bizonytalan környezetben, a földtől meglehetős távolságban bármit is tennem, mennyire görcsösen kapaszkodnék, és mennyire meggondolnék minden mozdulatot. Minden esetre közel sem lennék annyira felszabadult zsonglőr, mint szárnyas barátaink.
Amint néztem őket, tanítássá lett viselkedésük. Az élet szédítő mélységei felett gyakran milyen görcsösen is kapaszkodik az ember! Jöhet mély gyász vagy a létbizonytalanság szakadéka, fenyegethet a temető rémisztő gödre. Félelemmel tölthet el a karrier magas polca is – bizony kapaszkodni kell, hogy le ne pottyanjunk! Ki lehet esni valakinek a kegyeiből, lecsúszhatunk egy állásról, zuhanhat az értékünk a munkaerő piacon, beleszédülhetünk az előttünk álló lehetőségekbe…
Mennyi veszélyt rejteget az élet, és az ember egyre görcsösebben ragaszkodik ahhoz, amit nagy keservesen sikerült megragadnia!
Miért nem fél a madár a vékony ágon?
Mert szárnya van! Számára nem egzisztenciális kérdés az ág, ahol ül, hanem pillanatnyi élethelyzet. Ha letörik az ág, vagy elvét egy mozdulatot, nem a megsemmisülés réme fenyegeti, hanem csak szétterjeszti szárnyát, amíg másik ágig nem ér.
Az embert is megajándékozta teremtője szárnyakkal. A hit szárnya jelent biztonságot az élet szédítő mélységei felett. A hit, ami az Isten ígéreteiben bízik, ami röptünkben is megtart, s végül abba a fészekbe juttat, ahol ő „letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” (Jel 21,4).

„De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok.” (Ézs 40,31)

Aláaknázott élet

Írta: Benedek Csilla


Szinte mindennap azt a félelmetes hírt közli a média, hogy bombát vagy egyéb robbanó szerkezetet találtak valahol, és ezek bármikor felrobbanhattak volna. Súlyosbítja sokak helyzetét, ha lelkileg is aláaknázott területen élnek és mozognak. Elrendezetlen bűneik: a harag, gyűlölet, zúgolódás-elégedetlenkedés, a tisztátalanság és pénzimádat stb. mind-mind ketyegő bombák, amik sajnos előbb, mint utóbb robbannak és ölnek, vagy súlyos sérüléseket okoznak a közel-távoli környezetben is. Ezért is figyelmeztet és tanácsol Pál apostol minden békességre és nyugalomra vágyó embert a következő szavakkal:


„... amit vet az ember, azt aratja is. Mert aki a testének vet, az a testből arat pusztulást, aki pedig a Léleknek vet, a

Lélekből arat örök életet." (Gal 6,7-8)

Gender-Biblia?

Írta: Göllner Pál (fordítás)

A Német Evangélikus Egyházban (EKD) hetven önkéntes „exegeta” állítólag átdolgozza a Luther-Bibliát, és olyan nyelvezetet akar adni Isten igéjének, amelyik megfelel a gender ideológia szóhasználatának. Ez természetesen Isten igéjének meghamisítása. A munka jelenleg (2015 tavaszán) már folyik. A Luther-Biblia nemeknek megfelelő (geschlechtergerecht), és ezzel nőiesebb (weiblicher – azaz femininebb) kiadása 2016. októberben jelenik meg – jól időzítve a Reformáció 500. éves jubileumának kezdetéhez.
A munka egyik felelőse, Christine Gerber, hamburgi evangélikus teológia professzornő ezt nyilatkozta: „A Luther-fordítás szép nyelvezete iránti minden lelkesültség mellett is szükséges, hogy most felülvizsgáljuk, vajon a megváltozott nyelvhasználat következtében egyes mondatok érthetetlenekké váltak-e.” (Informationsbrief (D) Nr. 293)
***
Megjegyzés: A „megváltozott nyelvhasználat” jelen esetben inkább a gender átértelmező szókészletének bevetését jelentheti, nem pedig a nyelv spontán megváltozására utal. (Ráadásul a ma használatos német Biblia nem a 15. századi német nyelven olvasható!) Az Isten- és természetellenes ideológia képviselői tudatosan változtatják meg, azaz torzítják el a nyelvet, és ehhez akarják igazítani a Szentírás szövegét. Kérdés: Vajon kinek készül ez a „Biblia”?

János apostol: „Bizonyságot teszek mindenkinek, aki e könyv beszédeit hallja: Ha valaki ezekhez hozzátesz, azt Isten e könyvben megírt csapásokkal sújtja; és ha valaki elvesz e prófétai könyv beszédeiből, annak Isten elveszi az osztályrészét az élet fájából, a szent városból és azokból, amik e könyvben megírattak.” (Jel 22,18)

"Kérdezzétek meg a jövendőt tőlem, fiaimat és kezeim munkáját csak bízzátok rám!"

Ésaiás 45,11

Félrevert szívek

Az Ige szól s hiába int meg:
jobban féltjük gyermekeinket,
semmint lehetne rá okunk.
Képzelődünk s nem bízva bennük
szívünket sokszor félreverjük,
hogy csaknem belepusztulunk.

Ó, balga nép, apák, anyák, mi!
Lehet-e csak egyet találni
közöttünk, ki a gyermeket,
kinek KRISZTUS vére az ára,
mindig ISTEN kezében látja,
akkor is, hogyha tévelyeg?!

HATALMAS ISTENÜNK, FELSÉGES ATYÁNK!
Köszönjük, hogy gyermekeket bíztál ránk, a jövő nemzedékét, hogy fölneveljük őket és továbbadjuk nekik hitünket és Irántad való hálánkat is. Kérünk, vedd el tőlünk aggodalmainkat, hogy féltő szeretetünk bizalmatlansággá ne legyen Irántad. Hisszük: nem azért szereted őket, mert a miéink, hanem mert a Tieid. Köszönjük, hogy jövőjük a Te kezedben van, hisz őket is megváltottad JÉZUS vére árán.
Ámen.

(NEM CSAK) AUGUSZTUSI KENYÉR

Egy sokak által ismert politikus nyilatkozott így a napokban: „Ha megdobnak kővel, akkor mi is visszadobunk egy sziklát.”

Megmérhetetlen a távolság a magyar közmondás (Aki téged kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel) és a politikusi álláspont között. Kétféle lelkület ismerhető meg ezekből: az egyik a megbékélést, baráti jobbot nyújtja, a másik gyűlöletet szít és háborúpárti. A visszadobott szikla gyilkolhat, katasztrófát jelenthet, amitől már számtalanszor szenvedett nemzetünk, s soha nem adott sem az egyénnek, sem a közösségnek megoldást.

Az első kenyeret Jézus dobta ebbe a szikla-hajigáló világba, amikor így köszönt: „Békesség nektek…”

Nekünk ma is csak erre a kenyérre van szükségünk!

Benedek Csilla / Pécel

Jézus Krisztus: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket… és imádkozzatok azokért, aki üldöznek titeket.” (Mt 5,43-44)

"Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt."

(Fil 4,6-7)

Egy űrhajós, miután ötszázszor megkerülte a Földet, visszatért az űrből. Amikor megkérdezték tőle, hogy érzi magát, így vála-szolt: "Nagyon fáradt vagyok. Képzelhetik, hányszor kellett elmondanom a reggeli, déli és esti imákat, melyeket a vallásom előír!"
Bármennyire is buzgó lennél, biztosítalak, hogy minden imádságod hemzseg a bűntől, sőt bűn az, mégha a legistenfélőbb tisztelettel mondod is el. Éppen emiatt kell mindent a Jézus nevében kérnünk az Atyától, és nem a magunk nevében, vagy a magunk szentségére támaszkodva. Efelől is, mint ahogy bármi más felől is, aggódhatnék, de mert Jézusért fogadja el a könyörgésem, semmi felől nem szükséges aggódnom. Ha szívem és gondolataim Krisztusban vannak elrejtve, hit által, akkor tudom, hogy egyetlen imádságom sem hull a földre meghallgatás nélkül. Előre hálás lehetek, hogy minden kérésem meghallgatja, ha Jézus nevére támaszkodva kérem. (A Mk 11,24-ben az eredeti szöveg szerint ez áll: "Akármit kértek, higgyétek, hogy már megkaptátok, és meglészen néktek!") Nincs meg nem hallgatott, de van (egyelőre) megválaszolatlanul hagyott kérés.

Isten békessége meg fogja ha-ladni értelmedet akkor is, amikor úgy okoskodsz, hogy az Ő akaratából maradnak megválaszolatlanul imádságaid. Gondolatainknak és szívünknek nem a mindenbe beletörődő fatalizmusban kell megmaradnia, hanem a Krisztusban. Nehogy helytelenül Isten "becsületéért" és dicsőségéért aggódjunk. Nagyobb tisztesség éri Istent, ha kiderítjük, miért hagyta kérésünket megválaszolatlanul. Egy könyvelő akkor becsületes, ha kideríti, hol csúszott be a hiba a zárszámadáskor, és nem nyugszik bele, amíg ki nem kutatja, mi volt az oka. Másképp őt fogják elszámoltatni, neki kell megfizetnie a kárt. Ha becsületesen szembenézünk magunkkal, kiderül, hogy sok kérésünk nem hitből fakadt, hanem csak reménykedésből, vagy éppen kétségbeesett aggodalmaskodásból. Semmi felől ne aggódjatok, ne is csupán reménykedjetek, hanem higgyetek! Az tehát az imádkozó egyik legsúlyosabb bűne, hogy nem hiszi Istent elég nagynak, és nem dicsőíti. Nem hiszem nagyobbnak, mint az a "lehetetlen" dolog, amiért éppen imádkozom. (Az ilyen istenkép nem az igaz Istent tükrözi, hanem az én kishitűségem mértékével alkotott istent, tehát bálványt!) Isten arra bátorít minket, hogy ugyanolyan szabadon kérjük a lehetetlent, mint a lehetségest, mert Előtte mind a lehetséges, mind a lehetetlen ugyanolyan nagyságrendű: azaz még mindig kisebb, mint Ő maga!
(Horváth Levente)

Tiszta víz

Írta: Rostásné Zsuzsa

Kavicsos, köves hegyi patakban lépkedve gyönyörködtem a zavarosságtól mentes, tiszta vízben. Bár fenyegetett az elesés lehetősége, mégis határozottan és biztonságosan haladtam előre, mert láttam, hová lépek.
Hamarosan valaki megelőzött, és összezavarta előttem a vizet. Járásom lelassult, bizonytalanná vált. Féltem az eleséstől, lábammal csak tapogatózni tudtam a zavaros vízben.
Így vagyok a valóság talaján is. Ki után megyek? Jézus Krisztust követve biztonságosan haladhatok a hit útján, annak ellenére, hogy tapinthatók, láthatók a nehézségek, akadályok, mert az út, amin Megváltóm vezet, tiszta és világos.

"Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága." (Zsolt 119,105)

ZSÁKUTCA VAGY KESKENY ÚT

Nem más, mint maga Isten ellen protestál egy holland protestáns lelkész. Nyíltan vállalja, hogy nem hisz benne, s szabadon hirdetheti tanait, egyháza nem korlátozza tevékenységét.

A lelkész könyvet írt „Hinni egy olyan istenben, aki nem létezik. Egy ateista lelkipásztor kiáltványa” címmel. Azt mondja, hogy nem hisz a halál utáni életben, s Jézus életét egy talán sosemvolt férfi mitológiai történetének tekinti. A témáról A nyugat-európai „vallásosság” zsákutcája alcímmel a Magyar Nemzet (2011. 08. 23.) közölt több soros ismertetőt.

Zsákutcáról talán annyi híradás is elégséges volt, a keskeny úton járó hitvalló testvéreink bizonyságtételét pedig – innen, Magyarországról is szívből kívánjuk, hogy – még gazdagabban áldja meg az Úr!

Dr. Mikolicz Gyula / Pécel

Az Úr Isten figyelmeztetése: „… akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek, akik azonban engem megutálnak, megutáltatnak.” (1Sám 2,30)

"A szeretet és hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára!"

(Péld 3,3)

(Kis, kegyes dráma. Helyszín: Szívisztra körzet. Szereplők: Tóbiás és Lilla - szerelmespár; Narrátor - szenvedő, plátói szerelmes Lillába; Horáció - hűséges barát. Az elbeszélés a legapróbb részletekig valóságos/an/ kitalált történeten alapul. A szereplők önkényes nem/azonosítása bármely valóságos személlyel ififegyelmi felelősséget von maga után.)

Szeretni nem csak szép szó, ó-ó a szeretet... énekeltük már negyvenhetedszer ugyanazt a múlt nyári diáktábor búcsúéjszakáján, miközben üdvözült arcunkra visszapilinkézett a földi-égi pernye, fekete hó, fekete hó, suttogtuk szemlehunyva, tüzes pelyhek, szikrázó pelyhek, révüldözött valaki más, persze, Tóbiás és Lili már megint sehol sem voltak, hűlt helyük, mint József Attila anyukájának, mikor a költő a vonattetőn keresztben hasalva blattolt, és utoljára Szabadszállásra ment, sehol sem voltak, legalábbis nem a mi látókörünkben voltak, igaz, a máglyától öt méterre már töksötét honolt, ez igaz, de azért a szívével valahogy mégiscsak messze ellát az ember, én legalábbis így érzem, javítsatok ki, ha tévednék, szóval, tudom én, amit tudok, te iás-Tóbiás, te hétpróbás gazfickó, hogy neked csak ezen a nyáron már éppen a harmadik, ha jól számolom, márpedig az efféléket igenis jól szoktam számolni, de nemcsak én, általában az ember, az ember, aki itt valahogy kevés a szeretetre, az ilyeneket halálos pontossággal szokta számolni, eggyem-kettem, hetem-hétem, állj!, itt van a csel elhantolva, de egy sebzett méltóságot nem lehet ám ily olcsószerrel átverni, iás-Tóbiás, húsdarálóba váglak, ó-ó a szeretet élőő való-ságos, mérgesgalóca levesbe főzöm bele a májad, az ártatlanság és hűség templomának ezüstkilincsét ha megérinted, te!, mert szívével messze ellát ám az ember, ó, bár ne látnám, amit látok, azért csalatkozhat a szív szeme is, nem igaz?, ugye csalatkozhat, szólj Horáció, te hűséges barátom, mondd már, hogy igen, mi ez a hideglelés, nicsak, rendesen havazik, hogyan érthetném különben ennyire lehűlt fejjel, a kétszer kettő józanságával, hogy szerelem nélkül a hűség taplós unalom, rutin, megszokás, bejáratott gesztusok áporodott rendje, semmi játék, semmi meglepetés, pedig hát játszani is engedd szép, komoly fiadat, merthogy milyen az, ha valaki minden reggel pontban hét harmincötkor, meg minden este tíz huszonkettőkor használja, negyvenkét esztendő minden egyes napján, pfuj, ugyanazt a fogkefét, pfuj, ám érteni vélem azt is, hogy hűség nélkül a szerelem megemésztő tűz, medréből kicsapó halálos áradat, pusztító szélvész, lidérces őrület, ezért ne fáradj bele, ó Horáció, derék, nemes barátom, hogy bizony oktasd is jó szóval a játszadozó fiút meg hát a leányt, aki, nem is kérdés, persze, hogy a játszótársa akarna lenni, kinek is, Istenem, kinek is?!, csakhogy nem játszadozni, játszani akar, nagy ám a különbség, és nem is egyetlen rubinteás estére, örökre akarja, érted, ö-rök-re, tanítsd hát, mit tanítsd?, kössed, hétfonatú indával, hársfahánccsal, ércbilinccsel, kösd a nyakukba a szeretetet és hűséget, gyémánttollal vésd már a szívükbe, mert mi Jézustól tudjuk, mi az igaz szeretet!
(Visky S. Béla)

A tűz

Írta: Benedek Csilla

Az elmúlt napokban, hetekben világszerte, így hazánkban is fellángoltak a pusztító tüzek. Erdők, nádasok, sőt lakóházak váltak a tűz martalékává. A tűzoltók – légi segítséget és önkénteseket is igénybe véve – hatalmas erőfeszítéssel dolgoztak, hogy úrrá legyenek a gyorsan terjedő lángokon. Feltételezhető, hogy a nagy hőség mellett egy-egy eldobott parázsló cigarettacsikk, vagy gyufaszál okozta a hatalmas tüzeket. Az oltásban résztvevők nagyon kemény és veszélyes munkát végezve, éjjel-nappal megfeszített erővel dolgoztak, hogy mások felelőtlensége miatt az emberek ne veszítsék el otthonukat, gabonájukat, illetve állataikat. Legtöbbször, aki a tüzet okozta, mit sem tud arról, hogy ennek a tragédiának ő a felelőse. Talán éppen a fejét csóválja, hogy egyesek milyen felelőtlenek...
Az ember felelőtlenül, folyamatosan gyújt különböző fajta egyéb tüzeket is: egy megalázó kritikával, feleslegesen kimondott szóval, pletykával, humorosnak szánt véleménnyel, felelőtlen magatartással, hanyagsággal… Sokan égnek és szenvednek körülöttünk, mert valaki érzéketlenül, figyelmetlenül viselkedett, majd könnyedén átlépve a történteken, tovább ment.
A sérültek között vannak, akik tudják, hogy hova meneküljenek a pusztító tűz elől, vagy égési sebeikkel, de a legtöbben nem ismerik azt a Jézus Krisztust, aki a lelki tüzet el tudja oltani, és sebeket tud gyógyítani. Azt a Krisztust, aki már Nebukadneccar tüzes kemencéjében is bizonyított (Dán 3,13-26): a félelmetes tűzben megőrizte Sadrakot, Mésakot és Abédnegót.

„Ime, egy kicsiny tűz mily nagy erdőt felgyújt. A nyelv is tűz, a gonoszság világa.” (Jak 2, 5-6)

A világító bogár

Este lett, a régi kert felett,
S egy sárga arcú lomha vén bagoly
egy szentjánosbogárkát kergetett.
Hol vagy gazember, piszkos, ronda állat?
Most elkaplak, kitátom rád a számat,
s körmöm közt téplek el, ha megtalállak.
És ekkor a bokorban valahol
így szólt a kis bogár: – Miért-e hang?
Mit vétettem neked, te vén bagoly?
– Világítasz, bitang!
(Ismeretlen orosz költő verse)
"Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!" Mt 5,16

AUGUSZTUS 20-A UTÁN IS

Alig néhány évtizede augusztus 20-án még a szovjet mintára készült alkotmányt ünnepeltették velünk. Igaz, régi-új címerünk helyett akkor még a búzakalász-koszorúba bújtatott – azóta hazánkban tiltottnak minősített nemzetközi munkásmozgalmi jelképek – köszöntek ránk. Akkoriban csak igen kevesen emlékeztek arra, hogy korábban ez a nap, közel ezer évig I. (Szent) István ünnepe volt.
Az 1956-os forradalom után a helyzet némileg enyhült, címerünkbe belekerült a koronájától megfosztott, trikolóros címerpajzs, és az alkotmány ünnepén a Kádár-rezsim ünnepi szónoklataiban már inkább a kenyér ünnepét emlegették. István királyról még mindig nem esett szó.
Arról nincs pontos adat, hogy Szent István ünnepe mikor kezdett összefonódni a kenyér ünnepével, viszont az új kenyérért való hálaadás csaknem valamennyi keresztyén egyház gyakorlatában fellelhető. A paraszttársadalom a kenyérben mindig is saját munkájának gyümölcsét, ugyanakkor Istennek áldását, ajándékát látta. Némelyek szerint talán azzal ötvöződött a kenyér és István király személye, hogy első királyunk olyan erős államot alapított, amelyik népünk számára több mint ezer éven keresztül kenyeret biztosított.
Egy bizonyos, új kenyérkor hálát adhatunk, és hálát kell adnunk Isten megtartó és áldó kegyelméért, de gazdag történelmi örökségünkért, ezen belül István királyért is. Legfőképpen az Élet Kenyeréért, a Királyok Királyáért, Jézus Krisztusért, akiben, akire nézve, és aki által mindez megvalósulhatott, és a miénk lehet.
Margit István / Pécel
„… Az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárulták, vette a kenyeret, hálát adva megtörte, és ezt mondta: Ez az én testem, amely tiértetek megtöretik…” (1Kor 11, 23-32)

Cseje!

Írta: Budai Judit

Cseje! – hangzik fel percenként egy éles, mindent átható gyermekhang. Először kellőképpen meg is lepődtek a nagyobb lányok, akik a trambulinnál sorban álltak. Enyhe mosollyal a szájuk körül halkan megismételték a furcsán ejtett vezényszót, ami a cserére vonatkozott, de engedelmesen végrehajtották az utasítást.
Meglepődésüket nem is lehet rossznéven venni, hiszen előzőleg még én irányítottam a több mint száz fős hittantábor egyik legkedveltebb játékát, a szabadszárnyalást biztosító trambulinba való bejutást. Szigorú rendet kellett tartani, mert egyébként tumultuózus jelenetek játszódtak le mind a trambulinon belül, mind kívül. Szóval, stopperrel a kezemben mértem az időt. Egy perc! Se több-se kevesebb, és cserélniük kellett a bennlévőnek a várakozóval.
Ekkor szegődött mellém egy óvodás kisfiú, aki a legkisebb volt a táborban. Láttam rajta, hogy megkívánta a stopper használatát és talán a hatalmat is, ami ezzel járt. Átruháztam rá, és figyeltem, mi történik. A hangja sokkal parancsolóbb és élesebb volt, mint az enyém. Kitartása pedig utolérhetetlennek bizonyult. Teljes komolyággal és felelőséggel végezte a trambulin ’forgalmának’ irányítását. Nem ijesztette meg a sok kamasz gyerek jelenléte, vagy egy-egy kérdő tekintet. Hű maradt a ráruházott feladathoz, és percenként felhangzott szájából a Cseje! vezényszó. Tudta, hogy a felnőttől kapott megbízatás egyben képviseletet is jelent. Ezért aztán egy pillanatra sem bizonytalanodott el küldetésében.
Azóta is eszembe jut a kisfiú rendíthetetlensége és bátorsága. Ilyen szilárdan szeretnék megállni minden feladatomban, abban is, ami bár emberileg túl is nő rajtam! Mindezt azzal a bizonyossággal, hogy Isten megbízó ereje és hatalma velem van. Ő ruház fel erővel, és a szükséges tekintéllyel, mert érvényes rám is Pál apostol bizonyságtétele:

„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” (Fil.4,13)

FUSS!

Lefutni a távot – vagy megfutni a pályát? Olimpiára élesített figyelmem juttatta eszembe ilyen összefüggésben a kérdést. Nem teljes értékű szinonimáról van szó, hiszen lefutni egy távot, rövidet vagy hosszút – teljes erőbedobást igényel ugyan, de főként fizikait. Van előtte izgalom és felkészülés, és jön utána örömös vagy kudarcos szusszanás. Viszont megfutni a pályát – tartalmilag gazdagabb: a teljes embert igényli testestől-lelkestől.
Azt veszem észre magamon, hogy keresztyénként is inkább távokra tördelem a futásomat: feladatsorozatok, hosszú hétvégék, zsúfolt napok – egy-egy táv. Nekitérdepelek, rástartolok, mindent beleadok, de már a startnál azt érzem: jó lesz túl lenni rajta.
Pál apostol nem csupán távokat futott, bár Damaszkusz felé még így gondolhatta. Miután azonban Krisztus pályára állította, egyetlen nagy futássá, jóízű, ígéretes versennyé vált az élete. Pihentében is tudta: a pálya még tart. Futása közben pedig lazította a hit: Krisztusban már győzött, de szeretne még több dicsőséget szerezni neki.
Lelkesítsen mindenkit az Úr, hogy a pályát lássuk és ne csupán távokat – beleolvadva mindenestől az ő programjába ahelyett, hogy erőlködve, izzadva és néha kelletlenül veselkedünk neki a részleteknek.
Lefutni, vagy megfutni? Ez itt a kérdés. Erősségünkkel, az úszással kombinálva helytálló a javaslat:
AMIT LE KELL FUTNI, AZT ÉRDEMES MEGFUTNI, MERT MEGÚSZNI NEM LEHET!
Bálintné Gyöngyi / Pécel
„De én semmivel sem gondolok, még az életem sem drága nekem, csak hogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (Csel 20,24)

"Hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk; hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem."

János 17,21


Egyek legyetek!

E fel-nem-ismert lehetőség
ítéletünk, megméretésünk.
Családnyi vagy gyülekezetnyi,
városnyi vagy országnyi létben,
világnyi összetartozásban
örök hiányjel.
Mint jéghegyek úszunk el egymás
mellett, noha megváltatásunk
óceánja szeretve ringat
mióta és mindannyiunkat!
VALAKI vár, vérrel fedez be,
s távolodunk széttöredezve...

ATYÁNK, A JÉZUS KRISZTUSBAN!
A Te kegyelmed és a Te csodád, hogy magyar református egyházunk évszázadokon át megőrizhette szervezeti egységét. Az sincs elrejtve Előtted, hogy hány kegyességi irányzat él és munkálkodik benne, olykor egymás ellenére is. Könyörülj rajtunk, hogy azt keressük, ami egybeköt, s őszintén értékeljük egymás elhivatását és szolgálatát is, mert az aratnivaló sok, és minden munkásodra nagy szükség van. Áldásodra várunk, ATYÁNK.
Ámen.

Majdnem megérkeztem

Írta: Móréhné Rédey Ágnes

Hónapok óta készültem Aradra, barátaimhoz – 44 éve voltam náluk utoljára. Tervezgetés, egyeztetés és sok-sok izgalom után végre felültem a vonatra. Az országhatárhoz közel felszállt egy regiment sárgamellényes rendőr. Keresnek valakit, gondoltam. Mindenkitől kérték a dokumentumot, én a jogosítványomat nyújtottam. Évek óta ezzel intézem ügyeimet (bank, szavazás). A hivatalos személy furcsán nézett rám, majd kérte, hogy útlevelet vagy személyit adjak. Mondom neki: Ez van. Ez nem jó – közölte. Magyarázkodni, érvelni nem volt lehetőség, és nem is érdekelt senkit. Nem volt papírom, amivel átléphettem volna a határt, le kellett szállnom a vonatról.
A pályaudvaron, később a kisváros utcáin magamra hagyatva, tehetetlenül ténferegtem, és eszembe jutott, hogy egyszer majd mindnyájan kilépünk ebből az életből, és a nagy határállomáshoz érkezünk. És ott is kérni fognak dokumentumot. Nem az érvényest, hanem a megfelelő dokumentumot. A jogosítványom érvényes volt, sőt, a bérletem is. De nem mentem vele semmire.
Annyi féle papírunk van: diploma, doktorátus, lelkészpapír, presbiteri vagy hitoktatói megbízás, különféle kitüntetés, ajánlólevél, oklevél... Van számos, nem papír-alapú dokumentumunk is, amikre büszkék lehetünk. Ami mögött teljesítmény van: munka, szolgálat, szép és nagy család… Ezek nem fölösleges, hanem szükséges és nagyszerű dolgok. Csak éppen azon a határállomáson nem hivatkozhatunk rájuk. Mert ott és akkor nem ezt fogják kérni.
És ez a gondolat – a kietlen pályaudvaron – kimondhatatlan hálára indította szívemet: Igen, nekem VAN megfelelő dokumentumom. Egyszer átvehettem az én drága Uramtól, Jézustól. Ez az írás arról szól, hogy megbocsátotta bűneimet, és örök élettel ajándékozott meg.

Jézus Krisztus “Eltörölte az ellenünk szóló rendelkezéseivel minket terhelő adóslevelet, félretette az útból, és odaszegezte a keresztfára” (Kol 2,14)

Miután érvényes úti okmány hiánya miatt a határállomáson leszállítottak a vonatról, és a kietlen pályaudvaron tehetetlenül ténferegtem, eszembe jutott, hogy egy óra múlva Aradon kéne lennem, barátaim már biztosan elindultak a fogadásomra.
Átgondoltam lehetőségeimet: egy maradt csak, vissza kell fordulnom, és hazautaznom. Előtte azonban telefonálni akartam a rám váró barátoknak. A mobilom lemerült, a városka egyetlen nyilvános telefonja nem működött, a postán senki nem mutatott készséget, hogy segítsen szorult helyzetemben. Visszafelé a vonat tíz perc múlva indulni fog... Végül egy rendőr szánt meg, és engedte, hogy szolgálati telefonját használjam. Így azután a vonatot is elértem.
Amikor meg kellett volna érkeznem Aradra, én éppen az ellenkező irányba utaztam – nem hittem el, hogy mindez igaz. Bántott, hogy milyen barátságtalanok voltak a postán, vádoltam magamban gyermekeimet és aradi barátaimat, akik igazán szólhattak volna, hogy útlevélről ne feledkezzek el. Közben mindez nagy tanulsággá lett számomra: aki kívül marad Isten országán, az hiába mutogat másra, keresi a bűnbakot, hibáztatja környezetét, körülményeit. Arról, hogy nem léphettem át a másik országba, csak magam tehettem.

“A bölcsesség kezdete az Úr félelme, és a Szentnek ismerete ad értelmet.” (Példabeszédek 9,10)

Miután érvényes úti okmány hiánya miatt a határállomáson leszállítottak a vonatról, a hazafelé zakatoló vonat fülkéjében töprenghettem a történtek felett. Feltételeztem, mit is érezhetnek a nélkülem érkező vonat láttán a rám váró aradi barátaim. Kitakarított lakással, friss ágyneművel, finom ebéddel, gyönyörű programtervvel készültek, és én lemaradtam minderről, nekik pedig keserűséget okoztam.
Jézus beszélt arról, hogy az Atya is mindent elkészített, mindent odaadott, minden minket vár az ő országában. Számunkra csak egy feladat maradt, hogy elfogadjuk bűnbocsátó kegyelmét, és ezzel a határátlépéshez meg is kaptuk az útlevelet. Nem elég tehát – amit sokan gondolnak – a megfelelő vonatra szállni: születésüktől köti őket a gyülekezethez a hagyomány, jó szándék, esetleg később csatlakoztak ahhoz. Élik konszolidált életüket, ismerik a Szentírást, egyet is értenek azzal, szolgálnak talán, kerülik a kicsapongó életet – csak a határátlépéshez szükséges dokumentum hiányzik…
Elcsigázva, mégis boldogan érkeztem haza. Nem szegénynek, hanem mérhetetlenül gazdagnak éreztem magamat, hiszen az Úr tanított a kudarccal. A szükséges igazolványt elkészíttetem, hogy amikor majd elérkezik a pillanat, akadály nélkül ölelhessem meg szeretett aradi barátaimat.

Jézus Krisztus: “Az én Atyám házában sok lakóhely van, ha nem volna, megmondtam volna nektek.” (Jn 14,2)

Ne változtass!

Írta: Dr. Mikolicz Gyula

Van egy falu Kelet-Magyarországon, ahol a főutca melletti árokparton méretes, piros-fehér-zöldre festett oszlop jelzi: mintegy harminc méter hosszon itt húzták meg az államhatárt. A lassan poroszkáló gépkocsimtól talán, ha két méterre van Ukrajna. Ugyanolyan a katángkóró, mint a község többi részén, ugyanaz a vakond túr buckát az árok mindkét partján, mégis minden más: a törvények, a pénz, az alig értett beszéd és különösen a háború…
Az addig elképzelhetetlen helyen, módon és indokkal politikai játszmák, uralmi, gazdasági érdekek, indulatok, vagy éppen a nemtörődömség, bosszúvágy szakított szét és tart átléphetetlen helyzetben faluközösséget, rokonokat, nemzetet.
Mint az Isten színe előtt megkötött, halálig tartó hűséget fogadó férj és feleség szétszakadó kapcsolatát. Érthetetlen indulatok, érdekek, közöny, gyűlölet építenek átléphetetlen, szögesdrótnál is súlyosabb sérüléseket okozó határokat szülők, gyermekek, rokonok – és borzalom! – hívő testvérek között.
Nem jól van ez így atyámfiai! Gyűlölt dolgok ezek az Úr Isten előtt!

„Ne mozdítsd el a régi határt!” (Péld 22,28)

Nem egyedül

Írta: Budai Judit


Ismét egy nehéz munkanap terhével baktattam gépkocsimhoz. A néhány perces út alkalmas volt az események számba vételére, és az ismétlődő kérdésemre történő válasz keresésére: Isten valóban ezen a munkahelyen akar látni? Sokszor állok ugyanis olyan kihívással szemben, aminek, úgy érzem, nem tudok megfelelni.

A Biblia szerint Isten számtalan csodát tett, amivel vezette választottait. Nem tudna nekem is valami bátorító jelet küldeni? Eszembe jutott Ezékiás király, aki halálos betegségben Istenhez könyörgött, válaszul ígéretet kapott a gyógyulásra, amit különös jellel is erősített: a nap sugarainak változtatásával erősítette hitét (Ézs 38,8). Ha Isten tegnap, ma és örökké ugyanaz, akkor miért ne siethetne az én segítségemre is hasonló módon? – vágyakoztam kocsimhoz közelítve. Beszálltam, indítottam, amikor észrevettem a szélvédőre tűzött papírszeletet. Nem a szokványos reklámcédula volt, hanem fehér lapra, szép kézírással írt rövid üzenet: „… örökkévaló karjai tartanak” (5Móz 33,27).

Igen, Isten tegnap, ma és holnap is ugyanaz. Meghallgatott, és egy számomra ismeretlen szolgájával küldte el üzenetét: a megoldhatatlannak tűnő kihívásokban is örökkévaló karja tart.

Jézus mondta:

„Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.” (Mt 8,34)