2018. április 1., vasárnap

"Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne" (Jn 6,56)

A búcsúzás fájdalma jelentéktelen a viszontlátás öröméhez képest.

Charles Dickens


A halál nem befejezése az életnek, csak egy közbeeső jelenet, átmenet a mulandóságból az örökkévalóságba. (Humbolt)


A hit átveti magát az idő korlátján és diadalénekbe kezd, amikor a csata még javában zajlik. (Spurgeon)


A szeretet mindent legyőz; adjuk meg hát magunkat neki! (Vergilius)


Egy áldott életű keresztény haldoklott, és valaki érdeklődött életének titka felől. A haldokló hívő így fogalmazta meg válaszát: „Életem titka az, hogy sohasem mondtam nemet Krisztusnak.”


Ha elítélitek az embereket, nincs időtök szeretni őket.


Ha Isten az embernek kedvezni akar, megmutatja neki az alázathoz vezető utat. (Abu-Szaid)


KÖVESSÜK ŐT


Nincs nála istenibb lény a világon,
nincs nála szeretőbb és szenvedőbb.
Haladjunk tiszta szívvel nyomdokában,
kövessük őt!

Nagy lelkéből a jóság fénye árad,
s napként világit minden bú előtt.
Egész valója irgalom, bocsánat.
Kövessük őt!

Hittel hajol le Lázár nyomorához,
magához emeli a szenvedőt;
vérző igaznak igaz könnyel áldoz...
Kövessük őt!

Előtte nincs különbség. Ember: ember.
A szívét nézi, a rejtett redőt.
Keze csak álld, csak simogat, de nem ver,
kövessük őt!

Nehéz útjának tövis a virága,
de példájánál nincs nagyobb, dicsőbb,
amerre jár - akár a Golgotára -
kövessük őt!

Endrődi Sándor


„Krisztus mondja: „Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké.”” (Jn 6,51)

Asztalközösségben lenni embereknek egymással: meghitt, jó dolog. De az Istennel: ez olyan felfoghatatlan csoda, olyan mélyre hajlás, közeljövetel az Úr részéről! Mi, evangélikusok két szentségünk közül az egyikként ünnepeljük. Testének és vérének vétele itt e földön bűneink bocsánatát adja. S majd egykor folytatódik ez a közösség Isten országában. Alázattal és örömteli lélekkel vegyük és együk ma az ünnepi vacsorát!
(Kőháti Dóra)


„Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom, kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul.” (Zsolt 77,3)

Az ószövetségi imádkozó kitárta a kezét, a keresztény ember összekulcsolja. A lényeg azonban ugyanaz. Elcsendesedni Isten előtt és beengedni őt egy kusza, fájdalommal, kétségekkel, félelmekkel teli, elvárásoktól elnehezült életbe azért, hogy helyére rakja, ami szanaszét van, megnyugtassa, ami felzaklatódott, megerősítse, ami elbizonytalanodott, félretegye, ami még ráér, előhozza azt, ami nem tűr halasztást. (Horváth-Hegyi Olivér)


Van békesség, mely nem függ külső körülményektől, hanem a belül lakozó Krisztustól. Ezt semmiféle vihar nem zavarhatja meg.