2017. november 5., vasárnap



„Abban hiszünk, hogy mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk.” (ApCsel 15,11a)
Aki az ígéretekben részesedni, üdvözülni akar, annak – a zsidókeresztény állásponttal szemben, amely nem kis vitát váltott ki Pál apostol és Barnabás, valamint a többi apostol és a vének körében, és határozott, világos válaszadásra késztette őket – nem a mózesi törvények útján kell járnia, nem a körülmetélés jelével kell élnie. A körülmetélés az Izrael házához való tartozás, a szövetség jele volt. Lehet-e valaki kirekesztett abból a mélységes, halálon és feltámadáson át felragyogó isteni szeretetből, az üdvösség Jézus Krisztusban adott ajándékából, amely beteljesedett, megjelent mindenki szeme láttára, valósággá vált?! Minden emberi okoskodás ellenében: a megváltás végbement mindannyiunkért, amelyhez hozzátenni semmit nem lehet és nem kell. Hit, mi is, Krisztus, kegyelem, őáltala – ezek az ige szavai, Péter apostol bizonyságtétele. Semmi több, semmi más, csak hit által, csak a kegyelem! (Kőháti Dóra)


AHOL RÁNK JÉZUS VÁR
Valami mindig vár.
Hol munka, lárma, hajsza,
hol a mindennapok küzdelme, harca,
hol keservek és kísértések,
próbák, bukások, szenvedések,
hol csend, csend, csend…
Kívül?
Vagy bent?
Valami mindig vár.
S Valaki mindig vár.
Mert Jézus mindig, mindenütt ott van.
Ott a zajban, a mindennapokban,
küzdelmekben és feladatokban,
ott szenvedésben és kísértésben,
hogy felemeljen, őrizzen, védjen,
hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon,
átvigyen tűzön és akadályon,
új erőt adjon új kegyelemben.
Mindenütt mindig vár,
de százszorosan vár ránk – a csendben!
Túrmezei Erzsébet


Az Élet 10%-a, ami veled történik, és 90%-a, ahogyan reagálsz a történésekre. (John Maxwell)


„Az egész sokaság örült mindazoknak a csodáknak, amelyeket Jézus vitt véghez.” (Lk 13,17)
Isten kizárólag az ember érdekében szól, cselekszik. Ezek a mozdulatok mindig élményszámba mennek, de nem pusztán azért, mert egy „természetfeletti” erő mutatkozik meg, hanem mert Urunk értünk munkálkodó hatalma, minket szerető indulata ragyog át rajtuk. Vagyis nem az a csodálatos bennük, hogy vakok látnak, bénák járnak, leprások tisztulnak, megkötözöttek szabadulnak meg, hanem hogy ezeken keresztül hirdettetik a drága evangélium, Isten legnagyobb csodája, aki a Krisztus Jézus. (Eszlényi Ákos)


„Az Úr erre azt mondta: „Menj és a hegyen járulj az Úr színe elé!” S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a szélviharban. A szélvésznek földrengés lépett a nyomába, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte.” 1Kir 19.11-12
Az enyhe szellőben, a csendben… Ott volt az Úr. Isten csendben, alig mozduló szellőben, a szellő susogásában jön. Nem zajban, nem kavargásban, nem hangos ünneplésben, hanem csendben. A csend az Ő hazája. S a lelki élet légköre is a csend, hiszen a lelki élet Istennel való, Isten jelenlétében folyó élet.
Ez a csend azonban nem külső valami, nem kívül van, hanem egészen belül… Olyan, mint egy titok, kívülről valami látszik, de a maga egészében belül van. A csend mozdulatlan valami, s az ember nyugtalan, mindig cselekedni akaró, mindig mozgó lény. Az ember szétszórt, izgatott, hangoskodó lény, hajlamos arra, hogy kifelé forduljon, hogy ami belül van, azt kidobja, észrevétlenül kiveti magát a csendből. De csend nélkül nincs belső élet! Isten megtalálása és a Vele való egyesülés minden hatékonysága elveszik, ha nem megfelelő légkörben, ha nem csendben fejlődik. Öröktől fogva a csendben beszél az Isten. A szeretet Isten törvénye, a csend az Ő légköre.
Isten minden tevékenységét csend öleli körül. Isten a lelkekben végzett munkájához is megkívánja a csend törvényét bennünk! De vigyázzunk, mert szép a csend, és a lélek útja lehet, de ha a csend arra szolgál, hogy ne szólaljon meg benne odaadásom… akkor a csenddel mintha lefaragnám minden nemesebb képességemet, s megölném – lelki indítékkal – azt, ami bennem emberi! Ha tehát a csend csak külső, csak mechanikus valami, ha csak materiális némaság, akkor semmi köze a lélekhez! A külső csend hatalmas eszköze a lélek belső csendjének, de csak eszköze, s nem több! Isten belül szól a lélekhez.
A belső csend a lélek összeszedettsége. Az összeszedettség, vagyis képességeink elvonása a teremtett dolgoktól, hogy Isten felé irányítsuk őket. Ez annyit jelent, hogy képességeink világában önmegtagadást végzünk, hogy a természetfölötti világába tereljük őket: Isten megismerésére, szeretésére, szolgálatára, dicsérésére. A belső csend nem más, mint meghalni önmagunknak, hogy tudjunk élni Istennek. Úgy is mondhatjuk, hogy benne segítséget adunk Istennek, hogy jobban oda tudja adni magát nekünk. A csendet nem az okos és szép gondolatok adják a léleknek, hanem a lélek szabadsága, minden teremtettől való függetlensége, tiszta hite. Az igazi belső csend fölötte áll tudásnak és nem tudásnak, érzésnek és nem érzésnek, élvezésnek és nem élvezésnek. Minden fölé tud emelkedni, önmagáról elfeledkezik, a világról is elfeledkezik – csak Istenről nem feledkezik el. S Istenben megtaláljuk a csendet!
Ez a csend nem némaság! Csak a világ felé az. Egy másik irányban a csend éppen óriási tevékenységet, beszélgetést, társalgást, érintkezést jelent. Egy végtelenséget bontok ki önmagamból. A csend: a végtelenség önmagamban! Valaki él bennem! Isten, a legszentebb Szentháromság már nem valami elvont gondolat agyamban, hanem valóság. Nem eszme csupán, hanem Valaki! A lelkemben élő örök Titok! Valaki, Aki hív engem, Aki akar velem élni, Aki akarja, hogy találjam meg Vele a bensőséges kapcsolatot! – Itt van a lelki életnek, a benső életnek az igazi titka: az Isten bennem! – S a csend titka: beszélgetek Azzal, Aki bennem él!
„Az a beszéd, amelyet Isten a legjobban meghall: a szeretet csendje.”

Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen. Jn 14.28

Biztosan annyira tutijó vagyok?
“Ne a saját elképzelésem alapján akarjak jó feleség lenni. Mert nem a magam felesége vagyok. A férjemé.”
“Ne a saját elképzelésem alapján akarjak jó férj lenni. Mert nem a magam férje vagyok. A feleségemé!” Sokunkban megvan a szándék arra, hogy jó párja legyünk a párunknak.
Akik egy kicsit is tudatosabbak…
- a gyerekkori szerelemnél (Csak az a fontos, hogy nekem legyen jó!), és
- az egyre divatosabb, felelőtlen hozzáállásnál (Az érzelmeim határozzák meg, hogy mit teszek a kapcsolatomban.),
azok már felismerték: tenni kell a szerelemért, a párunk és a saját boldogságunkért. Jó párnak, jó házastársnak kell lennünk.
De vajon hogyan is teszünk ezért?
Azt figyeltem meg, hogy sokan tudatlanságból, mások viszont pont a “nagy tudásuk” miatt abban a tévhitben élnek, hogy ők szinte mindent jól csinálnak a kapcsolatukban.
És ez igaz is lehet, csak éppen a saját szemüvegükön keresztül. És pont ez a gond!
Hiszen lehet, hogy én minden nap sokat dolgozom a családért. De ha a párom a túlórapénzem helyett egy órányi beszélgetésre vágyik, akkor valójában semmit nem csinálok jól.
Ha rendben tartom a háztartást, de mondjuk nem keresem a páromban azt, hogy miért dicsérhetném meg, holott ő imádja, ha dicsérik, akkor valójában semmit nem csinálok jól.
Mielőtt hátradőlünk, és megnyugszunk, hogy mindent jól csinálunk, vegyük fel a párunk szemüvegét, és azon keresztül kérdezzük meg magunktól:Jó felesége vagyok a férjemnek?
Jó férje vagyok a feleségemnek?
Dr. Mészáros Ádám – www.parkapcsolatikonfliktusok.hu


Csak az léphet bátran az emberek elé, aki szívesen rejtőzködik. Csak az szólhat bátran, aki szívesen hallgat. Csak az vezethet bátran, aki szívesen vállalja az alárendelt szerepét. Csak az örvendezhet bátran, akinek jó a lelkiismerete.


Csak azért, mert nem értünk valamit, az még nem jelenti azt, hogy az rossz.


Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.
A feladat egyszerűnek látszott, s ő nyomban neki is látott.
Rajzolt tengert, széltől mentesen,
rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült,
s a kép összegyűrve a szemétre került.
Nem békesség volt a papíron,
hanem szélcsend és unalom.
Aztán újabb rajzba kezdett,
s egy szundító öreg bácsit festett.
De békességet nem ábrázolt ez sem,
nekiállt hát, hogy tovább keressen.
Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,
békésen legelésző birkanyájat.
A papírkosár lassan tele lett,
s közben be is esteledett.
Ám az este sem volt békés,
messziről hallatszott a mennydörgés.
Vihar közeledett, az ég rengett,
a festő az ablaknál töprengett.
Nézte a szélben sodródó leveleket,
a villámokat, mik átjárták az eget.
A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,
kövér esőcseppek verték az ablakot.
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,
Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.
Tekintete ekkor ismét a fára esett,
s ott meglátta, amit egész nap keresett.
A fa egyik vastag benső ágán,
úgy a fának szíve táján,
a viharról szinte mit sem sejtve,
ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.
Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.
Ez hát az igazi békesség.
“Uram, te megmutattad békességedet!”
- szólt a festő, és nem tévedett.
Csodálatos isteni békesség ez,
mit a viharban alvó madár jelképez.
A világ legyen bármily nyugtalan,
ha szívünkben Isten békessége van.
Ő minden gondot vállára vesz,
s bennünket szabaddá, békéssé tesz.
Az Ő békessége tökéletes,
minden félelemtől mentes.


„És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze.” (1Móz 2,15)
„Vigyázz erre a kosár gyümölcsre, meg ne egyék a madarak!” – mondta Karcsi bácsi. Jenőke odaállt a kosár mellé, és árgus szemekkel figyelt. Amikor meglátta az első madarat, elhessegette. Amikor a másodikat, azt is. Aztán amikor már csapatostul jöttek, kivett a kosárból egy gyümölcsöt, és megette előlük. „Ebből ti nem esztek, amíg én itt vagyok!” – gondolta magában elszántan. Aztán megevett még egyet és még egyet meg még egyet és végül az egészet. Amikor Karcsi bácsi visszajött, Jenőke büszkén mutatta az üres kosarat: egy szemet sem ettek belőle a madarak! És nem értette, miért lett Karcsi bácsi ideges. És azt sem értette, miért szólította Ádámnak. (Zsíros András)


Ha konkolyt vetünk, konkolyt aratunk, ha gabonát vetünk, gabonát aratunk. Csakhogy a learatott mennyiség sohasem egyenlő az elvetett mennyiséggel.



Ha nem vagy kész változtatni az életeden, nem lehet segíteni rajtad.
Hippokratész


Hogy hited hídja le ne szakadjon, a pillérnek is jónak kell lenni. A jó pillér Krisztus.


Istenben hinni annyi, mint hűnek tartani Istent.


Még ha földedről menekülsz is, el tudsz futni magadtól?
(Horatius)


Nézz egy fára, egy virágra, egy növényre! Hagyd, hogy tudatosságod megpihenjen rajta! Milyen csöndesek! Milyen mozdulatlanok! Milyen mélyen gyökereznek a Létben! Hagyd, hogy a természet csendre tanítson!

És megelevenedett, beburkolt a szótalanság, a csend, a teremtés előtti, amikor még hangrezgések sem keltenek életre teremtő erőt. Védett a belső csend, a szóteremtő. Puha, meleg szeretettel. Kicsi voltam, aki védhető. És tudtam: Isten nem a leszálló éj. Inkább a pirkadat reménye, amikor legsűrűbb az éj feketéje.

Úgy igyekezzünk élni, hogy azért se kelljen szégyenkeznünk, amik vagyunk, amit gondolunk, s amit teszünk, amikor senki sem látja.
Fosdick


Szabad-e, ha csak egy pillanatunk van is egy ember megmentésére, halogatnunk a segítséget? (Hoffmann)


Uram Jézus, taníts meg arra, hogy nagylelkű legyek,
És úgy szolgáljalak, amint megérdemled:
Hogy adjak számolgatás nélkül,
Hogy harcoljak nem gondolva arra,
Hogy sebeket kaphatok,
Hogy dolgozzam pihenés nélkül,
Egészen odaadva magam a Te szolgálatodra,
Nem várva más jutalmat, mint azt,
Hogy tudom: a Te szent akaratodat teljesítem.