2017. szeptember 10., vasárnap

A barát az az ember, aki mellett mersz önmagad lenni! (Pam Brown)



A csend gyümölcse az ima.
Az imádság gyümölcse a hit.
A hit gyümölcse a szeretet.
A szeretet gyümölcse a szolgálat. (Teréz anya)



A fiatal sólyom elmondta az anyjának, hogy komoly tervei vannak.
- Mik a terveid? - kérdezte az anyja.
- Be akarom repülni az egész világot, el akarok jutni olyan helyekre, ahol még nem járt madár.
- Jól van, csak tanulj szorgalmasan!
Attól fogva a fiatal sólyom megszakítás nélkül gyakorolta a repülést. Ám eközben semmi mással nem foglalkozott, semmi más nem érdekelte.
Egy reggel így szólt hozzá az anyja:
- Gyere, menjünk, keressünk táplálékot!
- Nem, anyám nem megyek, menj egyedül. Én nem alacsonyodom le ilyesfajta dolgokhoz.
- Már miért nem?
- Anyám, ne háborgass hiábavalóságokkal! Te is arra serkentettél, hogy szorgalmasan tanuljak és felkészüljek a világ körüli utazásra.
- Igen, gyermekem - felelte az anyja -, de a vágyad soha nem válik valóra, ha nem vagy képes rá, hogy táplálékot szerezz magadnak. Az első nap még csak éhes leszel, a másodikon már nem tudsz tovább repülni, a harmadikon pedig éhen halsz.

Tanulság: Napjaink ne csak munkából és tanulásból, ne csak imádkozásból, ne csak pihenésből, játékból vagy más kikapcsolódásból, hanem ezek harmonikus egységéből álljanak. Mindent szeretetből tegyünk, a legjelentéktelenebb dolgokat is, így életünk Istennek tetsző imádsággá válik...



A szemet-szemért vakítja meg az egész világot.

Mahatma Gandhi



Ahhoz, hogy egyetértsünk valakivel, időnként arra van szükség, hogy belehelyezkedjünk a másik gondolatvilágába, hogy elfogadjuk, másképpen is lehet látni a dolgokat, mint ahogyan én látom. Segítsen bennünket ebben a következő történet:

Egy faluban mindenki vak volt. Egy napon a falu lakói közül hatan találkoztak egy emberrel, aki elefántháton jött feléjük. A hat ember megkérte az utazót, engedje meg, hogy megérintsék a nagy állatot, nem tudták ugyanis, hogyan néz ki egy elefánt, és úgy akartak visszamenni a faluba, hogy el tudják ezt mesélni a többieknek. Az utazó beleegyezett, és a hat embert az elefánt különböző testrészeihez vezette. A vakok alig várták, hogy visszaérjenek, és elmeséljék a faluban, hogy mit tapasztaltak.
Az első, aki az állat oldalánál állt, ezt mondta: - Az elefánt olyan, mint egy nagy fal.
- Nem úgy van, - vágott közbe a második, aki az elefánt agyarát fogta - az elefánt kicsi, kerek, sima és hegyes.
A harmadik, aki az elefánt fülét fogta, tiltakozott: - Az elefánt egyáltalán nem ilyen! Olyan, mint egy hatalmas levél.
- Nem értek egyet veletek, - mondta a negyedik, aki az ormányát fogta - az elefánt olyan, mint egy cső.
Az ötödik nem értette, hogy miért mondják ezt. Ő az állat egyik lábát fogta. - Az elefánt kerek és vastag, mint egy fatörzs.
A hatodiknak megengedte az utazó, hogy felüljön az elefánt hátára. Ő így szólt: - Egyik megállapítás sem jó! Az elefánt olyan, mint egy nagy mozgó hegy.

Mindannyian másképp látjuk a dolgokat, és sokszor nem lehet azt mondani, hogy nekem van igazam, vagy neked. Több részből áll össze az egész. Mindnyájan a saját "szemüvegünkön" keresztül nézzük egymást, a helyzeteket, és Istent is!


Bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is. (Kolossé 3:13)

Hogy milyen fontos szerepet tölt be életünkben a megbocsátás, erre nézve hadd mondjak el egy történetet:
Egy tanár minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért, aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek, és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.
Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.
A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit, akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben...
Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.
Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a karton doboz is kezdett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.
Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt lelki nehézség súlyát képviseli, akkor amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban. Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva. A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk!

A te ládikódban hány barack van... és mit szándékozol velük tenni?!
Ne csak önmagadért, hanem embertársaidért is gyakorold a megbocsátást!


Drága Jézus! Segíts, hogy fényed hordozói lehessünk, bármerre visz utunk. Töltsd el szívünket életadó Lelkeddel, itass át és végy birtokba minket oly teljességgel, hogy életünk már csak a Te kisugárzásod legyen. Ragyogj át rajtunk, és úgy élj bennünk, hogy mindenki, akivel találkozunk, a Te jelenlétedet érezze meg általunk. Többé már ne minket lássanak, hanem egyedül Téged, Jézus. Maradj velünk, s akkor úgy ragyoghatunk, ahogyan Te ragyogsz, s világossággá válhatunk mások számára is.


Épp azáltal tökéletesedik az ember, hogy fényt derít önnön tökéletlenségére.

Augustinus


Ha te magad naponként megengeded az Úrnak, hogy Ő vezessen, a gyermekeid is engedni fogják, hogy te vezesd őket.



Isten igaz gyermekei nem annyira az Isten áldásaival törődnek, hanem csak a lábainál akarnak ülni, közösségben akarnak Vele lenni, mert érzik, hogy ez a legdicsőbb dolog a világon.


Isten ígéretei telt korsójából csak a hit keze tölthet. A hitetlenség kilyukasztja a fenekét.



„Krisztus mondja: „Boldogok vagytok, szegények, mert tiétek az Isten országa.”” (Lk 6,20)

Sok mindent fel tudnék sorolni, ami boldoggá teszi az embert, de a szegénység, az éhezés, a gyűlölet és a kiközösítés biztos, hogy nem lenne közötte. Miért lehetek mégis boldog szegényen, nyomorúságban, igazságtalanságot megélve? Azért, mert velem van Krisztusom, aki vigasztal, aki megerősít, aki javamra fordítja még a szenvedést is, aki karjaiba emelve visz át az élet legnehezebb időszakain.
(Isó Dorottya)



„Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi is benned reménykedünk!” (Zsolt 33,22)

Az Isten és ember közötti kapcsolat szeretetkapcsolat, amely kölcsönösségen alapszik. Az Úr – ígérete szerint – velünk van, még ha sokszor rejtőzködve is. Mi pedig benne reménykedünk. Ha ez a kapcsolat részünkről megsérül, akkor ott kishitűség, hitetlenség, szeretetlenség támad. A zsoltárvers nem elemzi ezt az egymásrautaltságot, hanem egyszerűen csak nyugtázza, kijelenti mint az ember válaszát Isten szeretetére. Milyen idilli ez a kép! Jó lenne, ha e megállapítás nemcsak elméleti, hanem gyakorlati szinten is megvalósulna mindannyiunk életében.
(Menyes Gyula)


Minden csoda gyökerében egy boldog hitvallás rejlik: én megtapasztaltam Istent, és nagyobb volt mindennél a világon. (Ravasz László)



„Mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat.” (2Kor 5,10)

Egy – két éve megjelent – dokumentumkötet máig megoldatlan, brutális gyilkossági ügyet göngyölített fel a rendőrségi iratok alapján. A ’70-es évek óta elévült a tett. A gyilkos akár elő is állhatna: „Igen, én tettem!” Nem ítélhetné el földi bíróság. Milyen visszásság, milyen rossz sugallata van ennek! Megdöbbentőek a földi törvények, olykor elborzadunk rajtuk. Isten igéje nem hagy kétséget afelől, hogy mindenért felelnünkkell előtte. Igazsága fényében ki állhat meg? Egyedül Krisztusban van esélyünk, reményünk és (örök) életünk…
(Kőháti Dóra)



„Nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (ApCsel 4,20)

Vicuska nem bírta kivárni, hogy elérkezzen a születésnapja: már napokkal korábban besurrant szülei hálószobájába, és megleste a ruhásszekrénybe rejtett ajándékát. Egy hintapóniló volt, az a gyönyörű szürke bársonyborítású, fésülhető sörényű fajta, amilyenre már régóta vágyott! Hangtalanul felsikoltott, aztán óvatosan visszacsukta a szekrényajtót, majd kiosont a szobából. Nem tehette meg, hogy elmondja a szüleinek az öröme okát, hiszen az egyenlő a lebukással. Ő végül mégis odaszaladt édesanyjához, átkarolta a lábát, és szinte könnyek között rebegte: „Köszönöm, köszönöm!” Sajnos csak az a fajta öröm titkolható el, amely nem a szívből jön.
(Zsíros András)


Ó! Ha nagy dolgokat kellene végbevinnünk, mennyire sajnálatra méltóak lennénk: De milyen boldogok vagyunk, hogy Jézus hagyja, hogy a legkisebb dolgokkal láncoljuk magunkhoz... Olyan jó segíteni Jézusnak, könnyű áldozatainkkal, segíteni neki lelkeket menteni, akiket vére árán váltott meg és akik csak a mi segítségünkre várnak, hogy ne zuhanjanak a mélységbe…

Kis Szent Teréz


Szívembe hintetted bűnbánat szikráját,
S én kérlek Uram, szíts belőle máglyát.
Égesd ki szívemből vágyát a bűnnek,
Eztán megmaradjak szeretetben hűnek.
Arra vezesd utam, ahol jót tehetek,
Ezáltal Tenéked jó szolgád lehetek.
Öröm a szívemnek, lelkemnek jutalom,
Hogy gyarló fejemre ily nagy az irgalom.
Áldassék a neved mindenségnek Ura,
Hogy nem zárult reám pokolnak kapuja,
A bűnös emberre irgalommal nézel,
És ha feléd fordul, megtöltöd reménnyel.


Vágysz megértésre? Próbálj megérteni másokat! Vágysz dicséretre? Dicsérj meg másokat...! Vágysz kedvességre? Légy kedves!

Böjte Csaba