2017. június 18., vasárnap

A megbocsátás elengedhetetlen kelléke a jó kapcsolatnak.



A tökéletes szeretet nem ismer félelmet: mivel mindenét odaajándékozta, semmije sem maradt, amit elveszthetne.

A világon elterjedt egy szokatlan betegség. Akik megbetegedtek, azok szíve egyre kisebb lett, erejük csökkent, vidámságuk alább hagyott. Az orvosok tanácstalanok voltak. Rengeteg orvosságot írtak elő, de semmi nem használt. Még szívátültetést is alkalmaztak. Az átültetett szív is pár napra a műtét után kezdett összezsugorodni. Tehetetlen félelem fogta el őket. A betegség tovább terjedt. A kórházak megteltek az utolsó ágyig. Rövid idő után mindenki szívbajos lett. Ágyban fekvő lett az egész világ és a halált várta.
Egyedül egy személyt nem ragadott el a kór. Idős ember volt, szép nagy és egészséges volt a szíve, sőt a szokottnál is nagyobb. Nekilátott a betegápolásnak. Azt vette észre, ha meg fogta a beteg kezét és rámosolygott a kis szív azonnal növekedni kezdett. Amint elengedte a növekedés megállt. Fölfedezett valamit. A szokatlan betegség oka a szeretet hiánya volt. Nekilátott a munkának, betegtől betegig járt. Fogta a kezüket és rájukmosolygott. Amikor a beteg szíve kellő nagy lett, ő is képes volt gyógyítani. Az új orvosság gyorsan terjedt az egész világon. Világszerte megszaporodtak a nagyszívű emberek. Mindenkit gyógykezeltek és a szívek nőttek. Elég volt megfogni a kezet és mosolyogni.



Aki alázatosság nélkül törekszik a többi erényre, széllel szemben hányja a port.

Szent Gergely


Az egyetemen a laboratóriumi gyakorlatokhoz a hallgatókat kettesével osztották be. Legtöbben előre megállapodtak valakivel, hogy dolgozzanak együtt, kérjék a laborvezetőtől, hogy "mérőpárt" alkothassanak. Ezek a megállapodások nagyon sokféle alapon születtek, voltak, akik igyekeztek olyan párt találni, aki náluk jobb tanuló lévén segít megoldani a feladatokat, mások szimpátia alapon választottak, vagy régebbi barátságukra alapoztak, és voltak, akik hagyták, hogy a laborvezető jelölje ki párjukat, mondván, úgyis kiszámíthatatlan, hogy mi sül ki az ilyen együttműködésből. Az egyik lány-hallgató megkérdezte azt a fiút, akivel már többször jókat beszélgettek, hogy lenne-e kedve "mérőpárrá" alakulniuk. A fiú azonnal igent mondott, mert ez a lány felkeltette az érdeklődését, de ő nem mert kezdeményezni, félt a visszautasítástól, meg a többiek gúnyos megjegyzéseitől. Egyébként mind a ketten az évfolyam legjobbjai közé tartoztak, tehát jó esély volt a sikeres együttműködésre. A gyakorlati feladatokat jól megoldották, aztán egyre több időt töltöttek együtt. A tanulásban is segítettek egymásnak, együtt mentek moziba, a tanítási szünetekben is találkoztak. Az évfolyamtársak hamar tudomásul vették, hogy ők ketten párt alkotnak, de minthogy nem vonultak el, nem szakadtak el a többiektől, ez senkit sem zavart, természetesnek tekintették kapcsolatukat, hiszen az ilyen egyetemi kapcsolatok gyakoriak voltak. Mindkettőjük családja is örömmel vette tudomásul, hogy lányuknak, illetve fiúknak ígéretes kapcsolata van.

Az egyetem elvégzése után különböző munkahelyeken kezdtek dogozni, de kapcsolatuk nem szakadt meg. Továbbra is sokat voltak együtt, együtt mentek szórakozni, kirándulni. A volt évfolyamtársak, barátok, meg a családok várták, hogy mikor jelentik be az esküvőt. A lány azt mondta szüleinek, hogy ez közöttük nem téma, de tudja, hogy majd eljön az az idő, amikor a fiú eldönti: feleségül akarja-e kérni. Neki nem sürgős, jól érzi magát így, különben sem tartja helyesnek, ha a lány kéri férjül a fiút. A fiú azzal hárította el a kérdést, hogy semmi okuk nincs összeházasodni, mindketten elégedettek jelenlegi helyzetükkel. Semmi és senki nem kényszerítheti őket arra, hogy összeházasodjanak, Isten szabad akaratot adott nekik, ha tehát úgy látják, hogy mindegyikőjüknek az a jó, ha összeházasodnak, akkor amellett döntenek. A házasság elköteleződés valaki mellett, felelőtlenség lenne huszonévesen vállalni egy életre az elköteleződést, a hűséget, a kitartást.

Teltek-múltak az évek, a két ember szépen haladt előre pályáján. Ahogy haladtak, egyre többet dolgoztak. Doktori fokozat, vezetői beosztás, anyagi biztonság jelezte sikerességüket. Most igazán nincs időnk arra, hogy a házassággal foglalkozzunk, - szokták mondani. Közben mindkettőjük szülei meghaltak, testvéreik családot alapítva elköltöztek, azon vették észre magukat, hogy egyedül vannak, nem csak egy-egy lakásban, hanem mindennapi gondjaikkal, apró, de sok odafigyelést igénylő hétköznapi ügyeikkel. Mi értelme van a lakás csinosításának, a háztartás korszerűsítésének, hiszen eddig is működött minden, eddig is megelégedésre szolgált? Egyáltalán, mi értelme van a küszködésnek, a sok munkának, a mindennapi hajszának, ha a vége csak annyi, hogy "na, ezt is megoldottam". Kiderült, hogy kapcsolatukról önámítás volt azt mondani, hogy ez most nekik így jó, elégedetté teszi őket. Valójában az volt benne a jó, hogy kaput nyitott a boldogság felé vezető útra. Csakhogy eddig nem volt bátorságuk ezen a kapun belépni. Lehetőség volt, amivel nem éltek. Kapcsolatuk több, mint húsz éve tart, most rádöbbentek: ha most sem élnek ezzel a lehetőséggel, akkor keserű, mindennel elégedetlen, magányos öregség vár rájuk. A családalapítás lehetőségét már elszalasztották, de ha önmagukat egymásnak ajándékozzák, végleg és fenntartás nélkül, akkor még értelmet nyerhet életük. A saját magukért való élet helyett egymásért kell élniük, örömöt, megelégedettséget csak az adhat, ha a másik mosolya nyugtázza szerető igyekezetüket.

Kedves házaspárok, jegyesek és szerelmesek! "Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő", olvassuk a Szentírásban (Ter 2, 18). Ma is, ránk is, minden emberre vonatkozó igazság ez. Isten, aki mindegyikünket szereti, tudja, hogy egyedül nem tudunk boldogulni, ezért megteremti segítő társunkat, gondoskodik róla, hogy találkozzunk, szívünkbe ülteti a kiegészülésre irányuló vágyat. Nem könnyű felismerni a hétmilliárd ember között azt az egyet, akit Isten társunknak teremtett, akivel közös hivatásunk együtt indulni Őfelé. Isten szeretete abban is megmutatkozik, hogy a találkozás az "igazival" mindent felülmúló örömet okoz, szeretni, szerelmesnek lenni, és a szerelemben egyesülni maga a boldogság.
"Szeretni valakit annyi, mint a javát akarni, és hatékonyan tenni azért" (Caritas in Veritate, 7). Aki a másik emberrel való kapcsolatában mindig csak a maga hasznát keresi, az nem tiszteli a másik embert, nem tartja tiszteletben emberi méltóságát. Ilyenkor szeretet helyett inkább önzésről beszélhetünk, az önző ember nem tiszteli a másikat, előbb-utóbb pedig magára marad, kiszolgáltatottá válik. Amilyen mértékben másoknak odaajándékozzuk magunkat és a javukat szolgáljuk, olyan mértékben tiszteljük őket. "Aki folyvást azon fáradozik, hogy életét megmentse, elveszíti, aki ellenben elveszíti, az megmenti." (Lk 17, 33)

Az ember életének minősége kapcsolatain múlik. Ha két ember kapcsolata a kölcsönös tiszteleten és egymásnak való odaajándékozáson és elfogadáson alapul, akkor ők "jól élnek". Abban a társadalomban pedig, amelyben a tiszteletteli és ajándékozó lelkületű kapcsolatok dominálnak, jó élni. A krisztusi aranyszabály a társadalmi együttélés alapja: "Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük". (Mt 7, 12) A "jól élő" emberpárokból olyan társadalom alakul ki, ahol jó élni. Az tehát, hogy milyenek a házasságok közügy, és nem magánügy. A házasságra épülő család a társadalom közjava.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke


Az igaz házasélet alapérzése: "nem énértem", hanem "őérte".



Felejtsd el bűneidet, de csak azokat, melyeket Isten is elfelejtett.



Ha küzdesz, veszíthetsz, ha nem küzdesz, veszítettél!


„Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot.” (Róm 1,18)

Ezt nevezik ma válságnak, és ez nem más, mint Isten jogos haragja, ítélete a hitetlenség és gonoszság miatt. Ő kiszolgáltatja az embert megátalkodott és rossz döntéseinek. Időben figyelmeztet, szól, elküldi üzenetét, igéjét követei által a felelős vezetőkhöz, döntéshozókhoz is, de a legegyszerűbb emberhez is. „…az Úr szól, és hívja a földet…” (Zsolt 50,1) Az üzenet lényege ma is ez: Térjetek meg, mert elvesztek!
(Szeverényi János)




„Krisztusban kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben.” (Ef 1,4)

A keresztény ember különleges státusa nem különleges képességeiből vagy kiemelkedő életviteléből adódik. Isten irgalmas és kegyelmes kiválasztó szeretete, meghívása tehet szentté, azaz őhozzá tartozóvá. Ez a felértékelő és értékteremtő szeretet azonban kötelez: kötelez arra a szeretetre, amely mindent átértékel bennünk és velünk.
(Hafenscher Károly [ifj.])



Krisztusról hallani jó, Krisztust keresni jobb, Krisztussal lenni a legjobb.



„Megszabadítom őket minden vétküktől, mert elpártoltak tőlem, és megtisztítom őket. Az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek.” (Ez 37,23)

Személyes és talán így megragadható üzenet: hozzánk, hozzám is így lép oda Isten. Megszabadít vétkemtől – ez a legnagyobb jó, hiszen számolatlanul sok bűnöm van! És nagyon nehéz a teher a lelkemen. Elpártoltam, mégsem vet el: magához ölel, mint tékozló gyermekét. Megtisztít minden olyan piszoktól, amely a szemnek láthatatlan, de belül szennyez, mérgez. Gyermeke vagyok és maradok, mert szavát, szeretetét soha vissza nem vonja. Ez ad ma és minden új napkeltekor erőt életem nehézségei közepette.
(Kőháti Dorottya)



Minden talajban megterem valamiféle virág.
Minden napnak van valamilyen öröme.
Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.

Wass Albert



Mit bánom az emberek ócsárló beszédét, ha Isten igazol?


Nem abban van az élet mértéke, hogy mekkorát tud kérdezni az ész, hanem abban, hogy milyen nagyot tud felelni a szív. (Dupoint)



Nem könnyű rugalmasnak maradni: a szívet megkeményíteni az élet harcaira, de meglágyítani a szeretetre! (Gotthelf)


Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.

Márai Sándor