2017. március 22., szerda

 A legnagyobb áldás, amelyben Isten részesíti az embert, az, hogy elválasztja a bűntől. (C. H. Spurgeon)


A mai emberek túlnyomó többsége már csak azt tekinti értéknek, ami a kíméletlen konkurenciaharcban alkalmas arra, hogy embertársai fölé emelje.

Konrad Lorenz


A világ szemszögéből nézve az öreg halász története nagy kudarcnak számít; egy rosszul sikerült projekt, ami nem hozott semmi profitot, csak időt és erőforrásokat vitt el.
A halász viszont nem siránkozik, nem lázad látszólagos vereségén, mert ő tudja, megnyerte a harcot!

Adjon nekünk is példát e szép és igaz történet, hogy ha munkánkban, ha emberi kapcsolatainkban vagy bármilyen más téren megtesszük a tőlünk telhetőt és mégsem sikerül az, amit szeretnénk elérni, akkor ne veszítsük el békénket, és ne ítéljük el magunkat, hogy ismét milyen szerencsétlenek voltunk. Hanem békében éljük tovább életünk, mert volt bátorságunk megpróbálni azt, ami aztán látszólag semmi eredményt nem hozott, sőt akár kárt is okozott, de csak látszólag!


Az Isten akarata a mi békességünk.

Nazianzi Szent Gergely


Életem ott van Isten tenyerén, azért nem félek én.
Bármi fáj nekem: mosolyog a szemem.
Száz jajszó között is bízom vakon, hitem fel nem adom.
Rám törhet vadul ezer baj, veszély, Isten így szól:"Ne félj!"
Miért is, mitől is félnék én az Isten tenyerén?


Gimnazista koromban kötelező olvasmányként kezdtem el olvasni Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger című kisregényét, de már a történet felénél járva tudtam, hogy később nem kötelező, hanem kedvenc olvasmányként fogok rá emlékezni.

A történet szerint Santiago, az öreg halász nyolcvannégy napon át nem fogott semmit, de a látszólagos sikertelenség nem vette el kedvét. Minden nap vízre szállt kis hajójával, abban a reményben, hogy munkájának egyszer biztosan lesz eredménye. A nyolcvanötödik napon is így evezett ki a tengerre, a szokásosnál távolabb ment, s érezte, hogy most szerencséje lesz. S valóban, horogra akadt egy nagy hal, amely két napon át vonszolta a halászt és a csónakot magával, de aztán mégis a halász győzött és megindult zsákmányával a part felé.
A győzelem azonban csak pillanatnyi volt, mert cápák jöttek, amelyek nagy darabokat haraptak ki a halból. Az öreg halász felveszi velük a harcot, többet megöl, de több napi fárasztó küzdelem után csak a nagy hal csontvázát tudja partra vonni.

A Nobel-díjas író leleményes meglátása szerint a kudarc mégsem jelent erkölcsi megsemmisülést. Az öreg halász azzal a nyugalommal hajtja le nyugodni fejét, hogy emberi erejével mindent megtett a feladat elvégzése érdekében.

Horváth István Sándor


Ha csak boldogok akarnánk lenni, az könnyű dolog volna; ámde boldogabbnak akarunk lenni a többieknél, s ez bizony csaknem mindig nehéz, mert a többieket boldogabbnak véljük annál, amilyenek valójában. (Montesquieu)


Ha már nincsen tenéked semmi igazságod Isten előtt: mutasd fel Neki a Jézus Krisztus megtört testét és véres áldozatát, mint a te igazságodat és érdemedet. (Ethán)


Isten, a Biblia Istene személyes és végtelen.


Istenem! Ahol Te vagy, ott van az ég, s ahol Te nem vagy, ott a halál és pokol vagyon.
(Kempis Tamás)


Két barát ment a sivatagban. Kirándulásuk alkalmával összevesztek, és az egyik barát képen törölte a másikat, aki megsértődött. Anélkül, hogy szólt volna bármit is, beleírta a homokba: "Ma a legjobb barátom lekevert egyet!"

Mentek tovább a sivatagban, egy oázishoz értek, ahol elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki kapott egy pofont, fuldoklani kezdett, de a másik kimentette. Magához térvén, kőbe véste: "Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!" Az a barát, aki lekevert egyet, majd megmentette a másikat, megkérdezte: "Mikor megütöttelek, homokba írtad. Most meg kőbe vésted. Miért?"

A másik azt válaszolta: "Mikor valaki megbánt, csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se törölhesse el."


Meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, számítgatás nélkül kell adnunk, magunkról folyton le kell mondanunk… Az embernek el kell felejtenie önmagát.

Kis Szent Teréz



„Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják.” (Mt 7,14)

Sokan mutatnak rá, sokan beszélnek róla, sokan vágynak rá, sokan hoznak áldozatot érte, sokan ki akarják sajátítani, sokan képzelik magukat oda, sokan tudnak róla, sokaknak tetszik, mégis csak kevesen mennek át és járnak rajta. Pedig a szoros kapun túl, a keskeny út végén tágas tér és végtelen szabadság van. Hát mi kell, hogy valaki bemenjen a kapun, és végigjárja a keskeny utat? Talán bátorság? Nem. Talán megszállottság? Nem. Talán önbizalom? Nem. Talán elszántság? Nem. Talán egy nagy levegő? Nem. Talán hit? Nem talán – egész biztosan. Hit abban, hogy az út végén új élet vár. Szoros is a kapu, meg keskeny is az odavezető út, de megtalálható!
(Horváth-Hegyi Olivér)


„Nézz nyitott szemmel szolgád könyörgésére és népednek, Izráelnek a könyörgésére; hallgasd meg őket, valahányszor hozzád kiáltanak!” (1Kir 8,52)


Az egyiptomi fogság előtti korban csak az Istenhez hű atyák könyörögtek szüntelenül Istenhez. A nép – bár tudott erről – nem követte példájukat. Csak a fogság nyomorúságai között tanultak meg népként Istenükhöz kiáltani. Az őskeresztények is – minden üldözés ellenére – naponta összegyűltek, és közösségként imádkoztak. Persze voltak egyéni imádságaik is, de azt otthon, a belső szoba csendjében mondták el. De Isten mai népe, az egyház, tud-e még közösségként imádkozni? Pedig Isten nemcsak egyéni könyörgéseinkre akar válaszolni, hanem népe, az egyház imádságát is meg akarja hallgatni. (Véghelyi Antal)


Sok dologra rájön az ember, ha nem ért azonnal egyet önmagával.