2017. január 12., csütörtök

A szeretetlenség annyi, mint létromlottság.


A szeretet a létezés mértéke. (Hamvas Béla)


A Szentírás a kisded Jézus pólyája, bontsd ki, és megtalálod benne a Megváltódat. (Spurgeon)


„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban.” (Ef 1,3)
Mennyi erő és biztatás van ezekben a szavakban! Vajon tudatosul-e bennünk mindennap, hogy mi mindnyájan Isten áldottai vagyunk…? (Gazdag Zsuzsanna)


Az ember akkor öregszik meg, amikor a siránkozás lép az álmok helyébe.


Az igazi keresztényt arról lehet megismerni, hogy úgy szereti ellenségét, mint a saját lelkét. – Az ő számára is kívánja az üdvösséget.


Életed szántóföldjét nem művelheted meg csupán önmagad. Szíved dzsungelében egymagad nem tudsz rendet teremteni. Saját magadnak nem mondhatsz segítő és vigasztaló szavakat.


Csak az forog biztosan az emberek között, aki szívesen rejtőzködik.


Ha nem tanulsz meg nevetni a nehézségeken, semmin sem tudsz majd nevetni, mire megöregszel.
Edward W. Howe

„Íme, az én Uram, az Úr, megsegít engem, ki mer bűnösnek mondani?” (Ézs 50,9a)
Jézus Krisztusban új életet kapunk, és a lutheri „simul iustus et peccator” (egyszerre igaz és bűnös) elv alapján őelőtte és őáltala igazak vagyunk bűnös létünk ellenére is. Nem a mi érdemünk ez, nem példás kereszténységünk jutalma, hanem Isten sokszor szinte érthetetlenül jóságos, megsegítő kegyelmének eredménye. Fel tudjuk-e ezt fogni? Ha igen, adjunk hálát érte! (Bogdányi Mária)


Jövőm az Isten kezében van. Nekem csak imádkoznom kell, hogy tisztán lássak.


„Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongattatás vagy üldözés vagy éhezés vagy mezítelenség vagy veszedelem vagy fegyver?” (Róm 8,35)
Milyen keserves lista, amelyet Pál felsorol. Igen, ezek egyike is elég, hogy a hívő hite megbicsakoljon. Igen ám, de ha valaki, Pál tudja, hogy mi a nyomorúság, a börtön, az üldözés. És olyan levelekkel ajándékozott meg, amelyek a Szentírás igazi kincsei. Mert megtapasztalta Krisztus szeretetét. Hogy Jézus ott van, ahol mi vagyunk: még a bajban, a szenvedésben is. Nem láthatóan, hanem lelkünk mélyén munkálkodva. Erőt, vigaszt nyújtva. Szeretete és léte nem attól függ, milyen állomásánál tartunk életünknek. Azt ígérte, minden napon velünk lesz. Csak mi vagyunk, akik hátat fordítunk neki – ő soha! Merjünk hinni és bízni, kérjük a hitet, ha meginognánk, mert azt is megadja. (Kőháti Dóra)

Könnyebb hűségesen munkálkodni, mint hűségesen imádkozni.


„Krisztus mondja: „A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.”” (Jn 16,33b)
Az emberi sors megpróbáltatásai alól senki sem mentesülhet, aki erre a földre született. Keresztje mindenkinek van. A veszteség, a félelem, a bánat, a gyász minden ember számára létező. És mégis: nincs aggódnivalónk! Nem a világ nyomorúságát vette el Krisztus, hiszen mi, akik benne hiszünk, szintén átélünk szenvedéseket. De itt a földön, az életünk végén és az után is ugyanannak a Jézusnak a kezében vagyunk! Ő győzött, hogy bennünket ne törjön össze félelem, szorongás, bánat, gyász, halál. Ő legyőzte a szabadulás akadályait, a bűnt, a halált és a poklot: aki őt követi, annak immár szabad az út az örökkévalóságba. (Kőháti Dorottya)

Mikor egy családban szeretet és bűn összetalálkoznak, ha a szeretet igazi, a kettőnek kereszteződése fájdalmat szül, – és adva van a kereszt. (Stanley)


Minden nap kiülök a végtelenül kék tenger partjára, a sziget eldugott, ember-nem-járat csücskén. És nézem a hullámzó tengert, mely a változó világot, a felfoghatatlan emberi történelmet és életem kiszámíthatatlan alakulását jelenti. Még nincs üvegtenger. Az üvegtenger az örökkévalóság jelképe. Hullámzó, félelmetesen morajló nagy vizek vannak.
Nézem a tengert és így elfelejtem lassan az apró napi gondokat, amelyek már-már szorongássá növő kozmikus gondokként kezdtek feltűnni pszichém egén. A nagyobb gondok hullámai is elülnek, amikor magának a létezésnek a hullámzására figyelek. Ismét eszembe jut Jézus szava, amelyet nekem mondott a lelkiismeret egy pillanatnyi világvégi csendjében: Ha a kis dolgok úgy felizgatnak, hogy nem tudsz imádkozni, gondolj a nagy dolgokra. Ha a nagy dolgok úgy felizgatnak, hogy nem tudsz imádkozni, gondolj az örökkévalókra; és ha az örökkévalók kezdenek izgatni, az már maga az imádság.
Igen, a létezésnek az örökkévalósággal való érintkezése izgat. Miért van ez a tenger, vagyis a létezés, miért nem a semmi van? Erre felsejlik a személyes Isten arca, hirtelen egy emlék jelenik meg, jánosi emlék: a haldokló Istenember a Golgotán… és maga a Lélek szól a lelkemhez: szeret az Isten; Isten úgy szerette a világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte!
Nem sajnálom az evilági életet, szívem az örök élet vizeire szomjazik!
Kis Szent Teréz


Urunk, Jézus, aki a világra jöttél, s születésed pillanatától fogva gyermeki arccal tekintettél minden emberre, ne rejtsd el előlünk soha a te arcodat! Szemlélni szeretnénk az isteni irgalmat és jóságot sugárzó arcodat. Segíts minket abban, hogy minden embertársunkon felismerjük a te arcod, a te tekinteted! És segíts minket abban, hogy egyre jobban hasonlítsunk hozzád, aki Üdvözítőnk és Megváltónk vagy!