2016. december 14., szerda

A templom a közösség építésének a legfontosabb helye. (Bagdy Emőke)


A türelem keserű, de gyümölcse édes.


Célom: a dolgokon én legyek az úr, s ne rajtam a dolgok. (Horatius)


Egy ember szeretetének irántunk való nagyságát azon mérhetjük le, hogy mennyi szenvedést hajlandó értünk vállalni.


Én, a mindenható Isten, a te segítőtársad akarok lenni.


Igazodj énhozzám, és akkor szabad leszel. (Ernst Lange)


Ha szeretetednek tüze kialvóban van,
emeld fel tekintetedet a legszeretettebbre és legtökéletesebbre,
akire nem nézhetsz anélkül,
hogy Őt mindenekfelett ne szeresd.


„Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.” (Fil 2,13)
Az akarat több, mint egy döntés, több, mint érzelem. Az akarat teremt, fenntart, hajtóereje a cselekvésnek, építésnek: célja van. Az akarat átformál. Isten akarata, nem kénye-kedve szerint alakítja a már jót, tetszésének megfelelőt. Ahhoz, hogy az én akaratom belesimuljon az istenibe, fel kell ismernem, hogy minden törekvésem a jóra egyedül tőle származik, és felé vezet. Olykor az a szándékom, hogy Isten akaratát én magam átformáljam. Ez azonban az önérdek, kényelmesség, passzivitás és az elbizakodottság útja. Az én vágyam ez, nem az övé! (Benkóczy Péter)


KARÁCSONY FELÉ

Szép Tündérország támad föl szívemben,
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Iyenkor decemberben.

Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Behegesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra régi szeretetben,
Iyenkor decemberben.

És valahol csak kétkedő beszédet hallok,
Szomorúan nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.
Juhász Gyula

Krisztus ragyogó világosság. Aki azt mondja, hogy a világosságban van – abban nem szabad megmaradni sötét indulatoknak. Csak egy érzés van, amely elbírja a világosságot: a szeretet. (Viktor János)


„Mária mondta: „Rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék.”” (Lk 1,48)
Talán mondhatjuk a boldogságos Szűz Máriát az első kereszténynek, hisz ő volt az első, aki igent mondott Jézus Krisztusra, mikor méhébe és szívébe fogadta őt. Mária boldogsága azonban, bár első, mégsem egyszeri és egyedi: bármelyikünk részesedhet belőle, hiszen Krisztus a mi szívünkben is meg akar születni. Így készüljünk a közelgő karácsonyra! Hiszen ahogy Angelus Silesius mondja: „Krisztus ezerszer megszülethet Betlehemben, örökre elvesztél, ha tebenned nem!” (László Virgil)


„Más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.” (1Kor 3,11)
Korinthusban viszály tört ki: egyesek Pálhoz húztak, mások Apollóshoz, és megosztottá vált a közösség. Pál ezért egyértelműen fogalmaz: nem az igehirdető a fontos, hanem Krisztus. A veszély ma is valós lehet: előfordulhat, hogy elsősorban lelkészhez, ifivezetőhöz, lelki munkáshoz, azaz emberhez kötődünk, s nem az Úr Jézushoz. Ha elveszítjük ezt a valakit, vagy csalódunk benne, akkor könnyen összeomolhat minden, és úgy eltűnünk a gyülekezetből, hogy nyomunk sem marad. A kérdés, amelyet ma az ige elénk hoz, az alapjainkig ás le: ugye, ott Jézus Krisztus van? (Hulej Enikő)


Mennél nagyobb kincsünk van a mennyben, annál nagyobb befolyásunk van a földön.


Nagy tanácskozás folyt a mennyországban. Valamennyi fehérszárnyas angyal együtt volt. A Jó Isten így szólt hozzájuk:
- A pokol leggonoszabb ördögét kell megmenteni. Ki vállalkozik rá közületek? A kis angyalok szolgálatkészen így feleltek:
- Én is! Én is! Én is! – Csakhogy nem olyan egyszerű a dolog – folytatta a jó Isten – Aki vállalkozik, és nem képes megjavítani az ördögöt, annak vele együtt a pokolba kell süllyednie. – Erre azonnal visszahúzódtak az angyalok.
- Azt már nem – kiáltották. – Ilyen nagy dologra nem vállalkozunk.
- Senki sincsen közületek, aki mégis meg merné próbálni? – kérdezte az Isten.
Ekkor előlépett egy selymes fürtű, liliomfehér ruhába öltözött szépséges kis angyalka és így szólt: – Én vállalom!
A jó Isten szeretettel megsimogatta és csak annyit mondott: – Menj hát!
A pokol leggonoszabb ördöge éppen egy fiúval verekedett. Úgy tépázta szegény gyereket, hogy az keservesen sírt-rítt. Az angyalka, aki épp akkor szállt le a mennyországból, oda állt a fiú elé, hogy megvédje őt. Nosza, több sem kellett az ördögnek. Haragosan rákiáltott: – Elmenj innét, mert mindjárt rád kerül a sor!
- Üss inkább engem, csak ezt a szegény fiút ne bántsd.
- Azt éppen megkaphatod – felelte az ördög. Elengedte a fiút, és az angyalt kezdte ütlegelni. Mikor látta, hogy hagyja magát, türelmetlenül rászólt: – Ugyan miért nem sírsz már, talán bizony nem érzed eléggé?
- Azért nem sírok, mert nem akarom, hogy a jó Isten meghallja a sírásomat, és téged megbüntessen. – felelte az angyal. Az ördög erre elengedte és nem verte tovább.
Nagy csoport fiút pillantottak meg, akik a mezőn játszadoztak.
- Meglásd milyen ijedten fognak szétrebbenni. – mondta az ördög és köveket hajigált feléjük. Az angyal erre eléje állt, úgy hogy a kövek mind őt érték el. Egészen véres lett a ruhája.
- De buta vagy – bosszankodott az ördög. – talán bizony nem fájnak neked az ütések? Miért nem engeded, hogy őket érjék a kövek?
- Én azért vagyok itt, hogy mindenkinek a fájdalmát átvegyem – felelte szelíden az angyal. Az ördög erre fölhagyott a kődobálással. Csakhogy most egy szépséges rózsatövet pillantott meg, hát neki akart esni, hogy letépje az épp hasadni készülő bimbócskát. Az angyal megint eléje állt.
- Inkább a szárnyaimat tépd ki – könyörgött neki.
- Hogyan röpülsz akkor vissza a mennyországba?
A kis angyalka bánatosan nézett reá.
- Ha te nem javulsz meg, nekem nincsen helyem többé a mennyországban. Ez esetben én is a pokolba kerülök veled.
A gonosz ördög nevetett. – Gyere, csak gyere!
És magával vonszolta. Egyszerre óriási szélvihar támadt. A fák, bokrok csakúgy hajladoztak. Villámlás, mennydörgés rázta meg az eget. Zuhogott az eső. Az angyal a testével védte meg az ördögöt az eső elől. Az ördög csodálkozott ezen.
- Miét nem véded inkább önmagadat? Hiszen rossz voltam hozzád, ütöttelek és köveket hajigáltam feléd.
- Nekem az a hivatásom, hogy jó legyek, mindent eltűrjek és megbocsássak. – felelt az angyal.
Az ördög szégyenkezve kullogott mellette. Így értek egyre közelebb a pokol felé. Nagy piros lángnyelvek csaptak feléjük. Az ördög egyszerre felkiáltott: – Forduljunk vissza. Nem akarom, hogy te is ide kerülj a gonoszok közé. De már késő volt. Egész csoport ördög tartott feléjük. Körülfogták az angyalt és meg akarták cibálni fehér szárnyait. De az ördög, aki vele volt, nem engedte őt bántani. A többi persze nevetett.
- Eredj, hajíts köveket a játszadozó fiúk közé, mert neked az a hivatásod, hogy rossz légy! – mondták neki.
- Nem megyek! – felelte az ördög – Soha többé nem bántom őket.
- Tépd le a rózsák hasadó bimbócskáit! – küldték a többiek.
- A rózsatövet sem bántom soha többé! – válaszolta az ördög és nem tágított az angyal mellől.
Erre valamennyi ördög neki esett az angyalnak és ütötték, verték. De az ördög eléje állt úgy, hogy őt érjék az ütések. Már csupa vér volt a ruhája és a vér lemosta róla a fekete színt. Mikor a gonosz ördögök ezt látták, ijedten futottak vissza a pokolba. S alighogy odaértek, hatalmas robaj, dübörgés hallatszott és a pokol valamennyi ördögével együtt eltűnt. Az angyalka pedig nagy diadallal vitte magával a legrosszabb ördögöt, akit ő váltott meg és fölszállt vele a mennyországba.


„Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát.” (Mt 10,30–31)
Ha rácsodálkozunk teremtett világunk időbeli és térbeli szédítő távlataira, az éppúgy önmagunk jelentéktelenségének, kiszolgáltatottságának és sebezhetőségének érzését idézheti elő bennünk, mint az embervilág számos esetben megnyilvánuló erőszakossága. Urunk ma arról biztosít minket, hogy a mennyei Atyának gondja van a legkisebbekre, a leggyengébbekre és a legapróbb részletekre is. Gondviselő szeretete képes elűzni minden félelmünket. (Smidéliusz András)


Nem az idők jelei magyarázzák az Igét, hanem az Ige az idők jeleit.


Szeressük embertársunkat, vagy azért mert jó, vagy azért, hogy jó legyen.
Augustinus



„Tudom, hogy az én megváltóm él…” (Jób 19,25)
Mai igénk így folytatódik: „…és utoljára megáll a por fölött…” Károli nem tudott ellenállni a hitvallás vágyának; „porom felett megáll” – írja. Az Élő megáll a por felett, aki én vagyok. Jézustól már azt is tudjuk, hogy ez a megállás nem a bírói ítélet magasából vizsgálja halandó életünket, hanem tele van szánalommal, könnyel és együttérzéssel. A naini ifjúnál szánakozik, Lázár sírjánál sír. Az Élő megáll a por felett, aki én vagyok. Én az ő pora vagyok. Ezért tudom, hogy nem fúj el a szél, bármily gonosz legyen is. (Koczor Tamás)