2016. december 2., péntek

A mindig megismételt kis bűnök megölik az embert.


Aki az Ige erejét saját szívében át nem élte, az nem képes más számára sem erővel hirdetni. (Kroecker)



„Amikor Jézus továbbhaladt, meglátta Lévit, az Alfeus fiát, aki a vámszedőhelyen ült, és így szólt hozzá: „Kövess engem!” Az pedig felkelt, és követte őt.” (Mk 2,14)
Nagyon jól érzem magam a saját kis vámszedő asztalkámnál, és nem is gondolok arra, hogy valaki meg tudná változtatni megszokott életemet. És akkor egészen váratlanul meghallom az igéből Jézus személyesen nekem szóló szavát: „Kövess engem!” Meghallom, hogy van, aki szeret, és személyesen törődik velem, bűneim ellenére lehajol hozzám. Szíven üt, hogy ő már odaadta az életét értem a kereszten, hogy számomra legyen kegyelem. Meghallom, hogy engem akar megváltoztatni és boldoggá tenni, amikor azt kéri, hogy ne üljek vissza többé bűnös életem vámszedő asztalához, hanem szakadjak el tőle, és egy olyan új útra induljak, amelyen előttem járva ő vezet engem. (Tamásy Tamás)


Az Úr Jézus nem egyszer úgy el volt foglalva, hogy evésre sem jutott ideje, de sohasem volt annyira elfoglalva, hogy imádkozásra ne lett volna ideje.


Időt kell szakítanod embertársaidra, tégy valamit másokért, ha még oly apróságot is – valamit, amiért fizetséget nem kapsz, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetted! (Albert Schweitzer)


KŐ AZ ÚTON


Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
Hidd el, ahol van, ott kell lennie.

De nem azért, hogy visszatartson téged,
S lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.

Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélgetni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.

S ha lelked Istennel találkozott,
Utadban minden kő áldást hozott.
Prohászka Ottokár


„Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!” (Zsolt 90,17)
Mindent lehet, csak akarni kell! – tartja a közfelfogás. Pedig az embernek nincs hatalmában munkája eredménye. Miénk ugyan a fáradság, de Isten jóindulatán múlik az eredmény. A zsoltáros imádságában ezért kéri Istent kétszeres nyomatékkal: „Kezeink munkáját tedd maradandóvá…!” (Véghelyi Antal)


Nem világos-e hogy az önismeret az ember legnagyobb hasznára, az önámítás ellenben a legnagyobb kárára szolgál? (Xenophón)


„Nyelvem hirdeti igazságodat és dicséretedet mindennap.” (Zsolt 35,28)
Az Úrban való öröm egyik sajátossága, hogy naponként megújul. Oka pedig az, hogy Isten szeretetét, kegyelmét naponta megtapasztalom. Így elvehetetlen, megunhatatlan, felejthetetlen. Mert ha pusztán a múltban történt egyszeri eseményért örülhetnénk, akkor bizony hamar elfogyna lelkesedésünk; énekünk, imádságunk nem lenne más, mint az állandóság monoton üressége. Atyánk viszont napról napra gondoskodik rólunk, hogy szüntelenül hirdethessük az élet igéjét, a Bárány énekét, amellyel telve van szívünk. (Eszlényi Ákos)


Ó, ha az ember kellő humorral viseltet saját fontosságát avagy jelentéktelenségét illetően.
Alexander Sutherland Neill


Panaszkodtam, hogy nincs cipőm, amíg nem találkoztam valakivel, akinek nincs lába.


Szeresd azokat is, akiknek életstílusa idegen számodra, ez által közelebb kerülhetsz Istenhez.


Uram, adj erőt, nehogy kifulladjak az úton, hogy segítsük egymást a holnap felé haladtunkban, hátra nem tekintve, nem méricskélve, mibe kerül a segítség. Adj erőt, hogy bátran szembenézzek a jövő feladataival, melyeket várnak tőlem az emberek, vagyis Te. Adj erőt, hogy úgy reméljek, mintha ma reggel kezdődnék az életem.


„Uram, kegyelmes tetteidről éneklek örökké, nemzedékről nemzedékre hirdetem hűségedet.” (Zsolt 89,2)
Nincs szebb, mint amikor nemzedékek, családok ülnek együtt a templompadban. Úgy csodálom, amikor anya tanítja a lányát, amikor apa tanítja a fiát, hol kell kinyitni az énekeskönyvet, mikor állunk fel, hogyan imádkozunk. Elszorul a szívem, amikor az egyedül érkező konfirmandusaimat látom, akiket én tanítok meg a Miatyánkra. Talán a szüleik nem élték át, hogy Isten hűséges hozzájuk is, és megsegíti őket? Egy reményem marad: az egyedül ülő gyerekek majd átélik, megtapasztalják Istent, és néhány évtized múlva ők majd együtt énekelnek a gyerekeikkel a templomban. (Heinemann Ildikó)